Kikötő Online

A zenei világ nagy napja

Október 1-je a Zene Világnapja, ezt csaknem mindenki tudja. A világ közepe viszont – legalábbis 2010-ben bizonyosan – Pécs; leszögezem, hátha vannak, akik erről még nem értesültek. A nap pécsi eseményeiről fontos tehát beszámolni, és nemcsak azért tesszük meg ezt valódi örömmel, mert a program elnevezése (Örömzene – Örömtánc) önmagában is pozitív visszhangot követel, hanem szebb okból is: mert úgy tűnik, az első mondat alapvetően ironikus jellegű kijelentését némi lokálpatriotizmussal megtámogatva most már lehet komolyan is érteni, következményként pedig büszkének lenni.

A Tudásközpont kész, a Koncert- és Konferenciaközpontnál ugyan tolja még néhány munkás a talicskát, de a cél ott is tisztán látszik; a Zene Világnapját pedig igazán színvonalas műsorral ünnepelte a város. A kínos EKF-érzésnek ezúttal nyoma sincs, a Kossuth téri háromszintes színpadon flottul megy minden, délutántól éjfélig követik egymást a zenekarok, technikai szünet nélkül adják át egymásnak a zenei stafétabotot (így kell ezt divatosan mondani), vagyis az egymás után következő bandák közösen is muzsikálnak. A műsort Novák Péter kovácsolja egésszé, profin és szellemesen konferál, plusz pontosan annyira bohóc, amennyire kell.

A fellépő zenekarok műsorait végigkövetve kis csavarral nevezhetjük a Zene Világnapját akár a Világzene Napjának is, esetleg A Magyar Dal Napjának, minden Sziget fesztiválos mellékzönge nélkül. Nemcsak azokról az előadókról van itt szó, akik köztudomásúlag népzenét játszanak, és kimondott céljuk az ősi magyar kultúra népszerűsítése, sokkal inkább arról, hogy egyik színpadra lépő együttes sem nélkülözhette a népzenei alapokat, így azok is meggyőződhettek a műfaj univerzális erejéről, akik eddig esetleg kételkedtek abban, hogy a népdal kiválóan párosítható a rockos, jazzes vagy blues-os hangzásvilággal. Az ilyesfajta tarka zenei paletta elkészítéséhez pedig nem is annyira bonyolult a recept: veszünk egy tetszőleges (örök)zöld dallamot, melyhez kreativitástól függően egyéb (hang)színeket keverünk, színtetizátor (vigyázat, szójáték!) vagy egyéb hangszerek segítségével.

Ékes példa erre az Ágoston Crew muzsikája, a formáció ugyanis amellett, hogy kiváló zenészekből áll, sok zenei ötletet felhasznál; és ha az irodalomban beszélhetünk intertextualitásról, a zenében sem hagyható említés nélkül az egyre több helyen megjelenő „intermuzikalitás”: egy-egy számba idegen dalok motívumai is belecsempésződnek. Keveredik például a magyar népdal és az angol punk-rock, a The Clash kérdése (Should I Stay or Should I Go) nem kérdés többé, mert végre megtudhatjuk, melyik helyre is vonatkozik: persze, hogy a Dunán innen, Dunán túl-ra; de egy másik dalban felfedezhető nyomokban Hacsaturján Kardtánca is pár taktus erejéig. Ferenczi György intermuzikálisan Roll over Beethovent használ, egyébként pedig a tőle megszokott színvonalon szájhősködik harmonikájával és a Rackajammel kiegészülve. Szirtes Edina ’Mókus’ és a Fabula Rasa is fantasztikus teljesítményt nyújt: a hidegtől elhangolódik ugyan a hegedű, de a hegedűs-énekesnőt ez sem hangolja le, zenél tovább, a közönség pedig óriási tapssal jutalmazza (és nem azért, mert így kevésbé fáznak).

Szalóki Ági két gitárossal érkezik, de mintha túl sok műfajba akarna belekapni: megzenésített versbe, népdalba, spanyol nyelvű énekbe. Így aztán produkciója kissé széttöredezik; sebaj, ezen a napon megbocsátjuk. Ezután következik az a pont, amely a programban Mega Csík-koncertként van feltüntetve, valószínűleg érthető ez úgy is, mint a Csík meg a barátai. Tulajdonképpen barát itt minden fellépő, boldogan fújják, vonják, pengetik, stb. hangszerüket saját maguk, társaik és a közönség örömére, mert igazi zenészek mindahányan, akik élvezik, amit csinálnak. Élőben és csakis élőben játszanak, eltüntetik a határvonalat klasszikus és populáris zene között, főként akkor, amikor színre lép a Pannon Filharmonikusok vonós-különítménye is, ráadásul minden mozdulatukat áthatja a profizmus.

Mert a rendezvény tőlük, a zenészektől válik profivá: igaz, hogy a szervezés sikerültnek mondható, hogy a színpad hatalmas és annyira háromszintes, hogy azt minden cikkben kétszer meg kell említeni, hogy a világítástechnika pazar, hogy mindez az EKF érdeme – de azért ez mégiscsak a zene világnapja, amikor a muzsikusokat ünnepeljük, ezzel egybekötve pedig bűnbánó tekintettel elmotyoghatunk egy-egy Miatyánkot minden egyes illegálisan letöltött albumért.

Hozzászólás ehhez:

A zenei világ nagy napja

• 1. béta 2010-10-04 11:55:22

  "a Konferenciaközpontnál ugyan tolja még néhány munkás a talicskát.." :D :D