Kikötő Online

Elvarázsolt színház

„Nehéz visszaszokni a nyári fesztiválhangulatból” – kezdi Kiss Tibi, a Quimby zenekar énekes-gitárosa az első szám után a koncertet a Pécsi Nemzeti Színház erősítőkkel és hangszerekkel telezsúfolt színpadán. „A boroskólát iszogató közönség” helyett bársonyszékeken figyelő nézők és kétoldalt rájuk tekintő, óriási hangfalakat őrző, világító szemű kutyaszobrok. Olyan helyre lépünk be, ami nem mindennapi. Nem várható sem a színháztól, sem az alternatív zenét játszó bandától. Nyílván a nézőktől sem a megszokott befogadást várja. A Quimby-rajongóknak unicum, a színházlátogatóknak – kinek ízlik, kinek nem – egy jó ütős pálinka. Mindenesetre felráz.

Tulajdonképpen koncertet láthatunk, és a látás itt most különös hangsúlyt kap. Nem a táncról szól, nem a buliról, a többiekről vagy magunkról, hanem róluk. Vagyis a színpadon játszó hét emberről mint zenészekről, mint hús-vér személyekről, akik kicsit más oldalukat fordítják felénk, és mégis ugyanazok maradnak. Egy cseppet sem játszanak mást, mint eddig. Csak egy kicsit áthangszerelve halljuk a dalokat, improvizációs elemekkel, mikrojelenetekkel megtűzdelve, melyekbe teljesen beleadják személyiségüket. A színház adta lehetőségeket kihasználva, a fény, a világítás játékával különböző „fényaláfestést” kapunk a zenéhez, a zenészekhez, melyek más-más hangulatot indítanak el a nézőkben. Nemcsak halljuk, hanem látjuk is őket a színpadon, ahogyan zenélnek. Azért lényeges mindez, mert úgy gondolom, egy zenész számára valamennyire fontos az önmegmutatás is. A hangszerrel való játék – bármilyen műfajról legyen szó – előadás a szemnek és a fülnek egyaránt. Bár az együttes szerint furcsa és nem megszokott, hogy ekkora koncentráció irányul feléjük, hiszen egy tomboló tömegnek egészen más zenélni.

Quimby

Szorongást azonban mégsem okozott a bandának a nagy figyelem. Nagyon is jól feltalálták magukat közvetlen stílusukkal az aranyozott díszekkel befutatott lelátók és falak között. Jeleneteik humorral és egyéni tapasztalatokkal váltak „nem színházivá”, azaz nem megjátszott, eljátszott részekké. Ezúton is köszönjük Liviusnak, a zenekar egyik dobosának az együttestagokat karikírozó bemutatóját! Azt hiszem, ez már az együttélési szint, amikor egy ember nyugodtan humorral kritika alá vonhatja a másikat sértődések nélkül. Nem lesz következménye, a közönség pedig belelát kicsit a gondolataikba és a jellemükbe. Mert minden karikatúrában van igazság, és minden humorban van okosság.
A színházi irány nem teljesen új a Quimby számára. Már korábban közös produkcióval tűntek fel a Vígszínházzal is, zenével kísérve Shakespeare Vízkeresztjét. A mostani színház-koncert még első szárnycsapásait teszi – folyamatosan alakul, hozzátesznek, kiegészítik –, kétségkívül siker: teltház, vastaps és a karzaton doboló ujjak. Még a színpadon a koncert közben is bármi változhat, ami mutatja az improvizációs elemek fontosságát az előadásban. A pécsi koncert közben például a basszusgitár egy húrja hirtelen megadta magát, amiért Livius monológja előbb következett, teljesen feloldva a kis technikai problémát. Azonban biztosan vannak, akik nem tartják összeegyeztethetőnek a két műfajt ilyen környezetben. Ha jobban belegondolunk, miért ne? A tagok szerint több lehetőséget jelent. Elejthető egy kulcscsomó, és meghalljuk a hangját. Halkabb aláfestő hangszerek jobban érvényesülnek, és láthatóvá válnak maguk a tagok. Manapság a színház annyiféle ötletnek enged teret. Teret adhat egy „teátrális koncertnek” is.
Bár színházi a környezet, számomra mégis koncert. Talán több is. Jobban megismertem az előttem zenélőket egyetlen alkalom alatt, mint az eddigi koncerteket együttvéve. Egy kis feszültség a Quimby-zenét szeretőkben tán mégis maradt. Ha levezetésre vár valakiben, jobb kiengedni egy buliban, vagy hazamenni és ízlelgetni az élményt.

Értékelés:

Hozzászólás ehhez:

Quimby - Elvarázsolt színház