Kikötő Online

Hanggal és testtel

Jazznők a Művészetek és Irodalom Házában

Különleges zenei előadással lepte meg a jazz iránt érdeklődőket a pécsi Művészetek és Irodalom Háza. Ha az októberi hideg este megremegtette a térdeket, akkor a hallottak végigjárták az egész testet. Jazznők – a bemutató címéből feltételezhető, hogy nők fognak énekelni, jazz fog szólni, és elmaradhatatlan hangszerekként a zongora és a dob. Két férfi, két nő. Az előadás azonban várakozásainkon túli, több mint zene.

Nem tudom, mikor kezdődött el a koncert. Nem volt határvonal, nem is kellett. Egy olyan megvilágítású, hangulatú terembe érkezem, mintha egy bárba kerülnék. Az asztalokon kis tálkákban mogyoró. Legszívesebben rendelnék egy italt, de feleszmélek, hogy hova is jöttem. A zene már szól, azt képzelem, a zenészek még hangolnak, helyezkednek. A zongorista és a dobos próbálnak a színpadon. Átmenet nélkül az előadásba kerülök.

Ágens

A nézők között megvilágításba kerül egy arc, Ágens, a vörös hajú énekesnő. Hangja első benyomásra kellemetlenül érint. Erős, éles és szenvedélyes. Tele van energiával, mely mintha minden pillanatban, mikor kitörni készül, elfojtódik. Arcával artikulálja a hangokat. Egész lényében olyan szenvedélyes, mint a hangja. A színpadon megjelenik egy másik nőalak: fiatal, csinos, különleges ruhájában akár egy elegáns bárénekesnő. Külsejéhez jól illeszkedik a kellemes, tiszta hang. A merevtekintetű, fekete hajú, fehérbársony arcú nő hangja ólomkristályként cseng. Egészen megnyugtató az előző hanghoz képest, de zavaró az arc kifejezéstelensége, a keresztbe tett lábak mozdulatlansága. Az esetleges mozgások is merevek. A két nő hangja néhol összeér, és egyszerre szól, mint egy ellentét, mint ellenpólusai a világ hangjainak. Az eddig a nézők között ülő nő a színpadra lép, a két test egymás mellett áll. Két különböző nőalak, kétféle vérmérséklet, kétféle szenvedély. Sztereotípiáink sorát alkotjuk eközben, a szolid, gyönyörű feketéről és a szenvedélyes, egész testével éneklő vörösről.

Madák Zsuzsa

Mi van azonban akkor, ha egyetlen nőről van szó, ha egy emberben létezik a kétféle test és hang? Lehet egy olyan értelmezése is az előadásnak, melyben a fiatal énekesnő találkozik az idősebb önmagával, későbbi testével, kiforrott, egyénibb hangjával. A koncert közben egyre oldottabbá válik éneklése, kifejezőbbé válnak korábban merev gesztusai, hasonulni kezd a másik nőhöz. Mintha egy utat tenne meg későbbi énje felé, fejlődésen, egyéniesülésen menne keresztül. Az idősebb nő azonban nem változik az előadás során. Hangja is már kevésbé tűnik zavarónak, egészen remeknek kezdi érezni a néző.
A két nő - vagy mondhatnánk a jelen és a jövő - találkozása egy közös dalban éri el a csúcspontját, amikor a Queen Somebody to love című száma szólal meg. A választott dalok széles repertoárt mutatnak. A lágy szerelmes, vágyakozó énektől a kemény nő férfias tomboló hangjáig. Nehéz értékelni műfajilag egészében az előadást. A produkció valami újat céloz meg, amit a közönség érteni és értékelni kezd idővel. Potenciális részévé is válik az előadásnak a Where is my Baby? dal közben, mikor a fiatal énekesnő belép a nézői térbe keresni a Férfit. Mintha egy bárénekesnő játszana a vendégeivel. Hogy ne csak a jazznők remek játékát és énekét hangsúlyozzam, a háttérből elő-előtörve a két férfi zenész hangja is megszólal. Valójában nagyon is meghatározó szereplésük, az előadás jókedvéért felelősek.
Több mint zene. A Jazznők különleges példája annak, hogy egy zenei koncerten mennyire lényeges erővel és szereppel bírhat a test és az arc.

Értékelés:

Hozzászólás ehhez:

Jazznők a Művészetek és Irodalom Házában

• 1. kapa 2008-10-31 15:57:41

  wow