Kikötő Online

Jon Lord-koncert

Maradandó élményben lehetett részük azoknak, akik ellátogattak 2010. szeptember 18-án a Művészetek Palotájába Jon Lord koncertjére, akit az est alatt a Győri Filharmonikus Zenekar és a magyar Deep Purple emlékzenekar, a Cry Free kísért.  A koncert egyben világpremier is volt, a magyar közönség hallhatta a világon elsőként az 1976-os Sarabande szólólemezt teljes egészében.

Ahogy Jon Lord és Scholtz Attila, a Cry Free együttes frontembere a koncert közben megfejtették, ez az este volt a tizedik közös együttműködésük, a mester immáron „fiainak” tekinti a magyar emlékzenekart. Annak ellenére, hogy a koncert előtt úgy gondoltam, teltház lesz, a mestert erősen foghíjas sorok várták a MüPá-ban, köszönhetően talán a borsos jegyáraknak.

Az este első fele a teljes Sarabande albumot hozta, amely egy minden részletében kidolgozott nagyzenekari mű. A szvitet Lord 1975-ben írta Malibun, Kaliforniában, nagyrészt egy pianínónál ülve, csendes-óceáni panoráma mellett. Saját bevallása szerint élete egyik legszebb időszaka volt ez, szabad volt, -ekkorra már tönkrement második házassága-, és köszönhetően a Deep Purple-ös éveknek a mester nem szűkölködött anyagiakban sem.

Azoknak, akik nem voltak az előző két magyarországi Lord koncerten, az első meglepetést minden bizonnyal a szimfonikus zenekar és a rockzenekar együttműködése okozta. Talán ennek köszönhető, hogy a közönség csak a harmadik tétel, az eredetileg nem nagyzenekarra írt Aria után eszmélt – és jutalmazta tapssal az előadást. Majd következett a Gigue és a Bartók ihlette Bourée, az este egyik fénypontja. Majd jött szépen sorban a turnéra nagyzenekarosított Caprice, és a mindent elsöprő Finale. Itt szeretném megjegyezni, hogy minden hang a helyén, a hangosítás is rendben volt, szépen szólt az egész; azt pedig, hogy Tatai Tomi dobjai néha el-elnyomtak ezt-azt, leginkább az első emelet bal oldali erkélyének köszönhetem.
 
A szünet után előkerült pár Deep Purple-sláger és végre a Hammond-orgonához ült Jon Lord. Előtérbe került a Cry Free, ha kellett, zúztak rendesen, máskor pedig visszafogták magukat és minden idegszálukkal a szimfonikus zenekarra figyeltek. Hatalmas munka lehet ez, vigyázni a hangerőre és a tempóra a finom akusztikus hangszerek mellett. Embert próbáló feladat volt keresgélni a színpadon, hogy vajon honnan is jön az a bizonyos klarinét- vagy fuvolaszóló a hetven zenész közül. Egyedül a Lazy-be csúszott egy kisebb malőr, amit - ahogy végül a CF vendégkönyvéből kiderült- Lord bácsi nézett be, de ez mit sem számít, a lényeg az, hogy a nagyzenekar ellenére megmaradt egy kis spontaneitás, és ez tesz egy ilyen bulit igazán élvezhetővé.

Jon Lord egyébként nagyon kedves öregúr benyomását kelti, folyamatosan konferál, apró kézmozdulatokkal irányítja a rockzenekart, gratulál Rácz Márton karmesternek, és ha úgy adódik, meghajol a zenészek előtt, ahogy tette ezt Tatai Tamás dobszólója után is. Külön szimpatikus, hogy a produkcióban a teljes Cry Free szerephez jutott és nem kényszerült pihenőre Nagy „Sonkaúr” Attila, a zenekar billentyűse sem, pedig nem hiszem, hogy a mesternek másodhegedűsre volna szüksége. Scholtz Attilának, a Cry Free énekesének mindig is a keményebb, rockosabb vonal állt jól, ennek ellenére kiválóan helyettesítette a lírai dalokban is a betegség miatt távol maradó Steve Balsamo-t. Láthatóan szenvedett a színpad közepén állva, távol a rockzenekartól, talán érdemesebb lett volna ezt máshogy megoldani.  Kasia Laska, az est női énekese is gyönyörűen énekelt, bár nekem itt-ott (pl. Pictured Within) erőtlennek hatott; ne feledjük azonban, hogy nem egy Deep Purple húzós-zúzós koncert volt ez, hanem egy szimfonikus zenekar köré épített Jon Lord-est.

Mindent egybevetve a Sarabande az érzelmek tobzódásáról, a rockzene és a klasszikus zene egybeforrásáról, az est második fele pedig a slágerekről, a lírai dalokról és a hangosabb rockzenéről szólt, ahol olyan klasszikusok csendültek fel, mint a Burn, a Lazy, a Soldier of Fortune és az elmaradhatatlan Child in Time.

Hatalmas zenei teljesítmény ez a turné minden zenészétől, különösen a 69 éves Jon Lordtól, aki ismét bebizonyította, hogy zseni, aki ennek ellenére még mindig kellő alázattal és szerénységgel rendelkezik. Néha-néha törölgeti a homlokát és kér egy szusszanásnyi időt, de nagyon sok van még az öregúrban, kívülről amolyan energiabomba. Aki ezt a felállást még látni szeretné, október 24-én Prágában van erre lehetősége.

Végül egy abszolút lényegtelen infó: ugyan nem sikerült összefutni vele, de a koncertre állítólag kilátogatott az épp Budapesten tartózkodó Jeremy Irons is.

 
Setlist:
Fantasia
Sarabande
Aria
Gigue
Bourée
Pavane
Caprice
Finale
-----------------------
Burn
The Sun Will Shine Again
Telemann Experiment
Wait a While
Lazy
Pictured Within
Perf Stranger
Soldier of Fortune
-----------------------
Child in Time

Hozzászólás ehhez:

Jon Lord-koncert

• 1. Emide Buda 2010-09-29 10:42:10

  Lordék Háza rnrnAlapvetés: rnMÜPA Bartók termét hívták így szeptember 18-án. Nem vagyok nosztalgikus típus, ezért nem szoktam a kamaszkori, annak idején koncerten elérhetetlen kedvencek azóta nálunk is nyugger üzemmódban nyomott haknijaira elmenni. A hideg kirázott a Puskás stadionban megrendezett Stargarden rokkantrocker fesztiválnak még az ötletétől is, de hát a biznyic az biznyic, és úgy látszik, kell még tömni a lóvét a Gerendai kis hazánkban elsőként Michelin-csillagot kapott éttermébe.( Ma Góg demagóg.) Nem tudom, hogy sikerült ez a lehúzás, reménykedem, nem teremtődik belőle hagyomány. Már a régi görögök is megmondták, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. (Pedig dehogynem , tapicskolni is lehet benne, de onnantól mocsár.) rnrn Koncert:rnA kivétel erősíti a bevételt. A 10-14 ezer Ft-os jegyárak ellenére a terem szinte tele volt. A közönség soraiban a klasszikus hangverseny látogatónak álcázott őspörpülösök, és a hetvenes évekbeli megrekedésüket nyíltan vállaló elől kopasz-hátul hosszú séróval, farmer-póló kombóval merészen lázadók egyaránt jelen voltak. A hammond orgona királya, John Lord a Győri Filharmonikus Zenekarral és vendégeivel , (Kasia Laska, Cry Free) egy csodálatos estével ajándékoztak meg bennünket. De komolyan, a Sarabande nagyon oda volt téve, mintha hónapokig gyakoroltak volna együtt a művészek. A többtételes művet udvariasan hallgatta a közönség, lelkesen tapsolt is, amikor kellett,(egyszer akkor is, amikor nem kellett volna), de a fáradt, kissé meszes koszorúerekkel körülölelt szívek akkor dobbantak igazán nagyot, amikor a Mester, feledve a zongoráját, a hammond orgonához ugrott, és beletúrt a billentyűk közé.Waw! És felcsendült a legendás Deep Purple együttes Pictures of home című slágere! Innentől indult be a buli igazán, a szimfonikusok is húzták-vonták felhevülten , Rácz Márton karmester alatt majdnem leszakadt a dobogó, Scholz Attila a Cry Freeből pedig a fénykorában lévő Ian Gillan formáját( és hangját is szerencsére) hozta. Mielőtt szétrúgtuk volna a nézőteret, a szép Kasia gyönyörű hangja lecsendesítette a kedélyeket, aztán a Perfect Strangers dübörgött, megint egy kis Kasia, könnyeztük a Soldier of Fortune-t, élveztük a Lazy-t. Aztán jött az est fénypontja, a már maga korában (1970) gyorsan klasszikussá érett Child in Time. A megjelenésekor is inkább a komolyzenei művek szerkezetére hajazó alkotáson nem fogott az idő, sőt a szimfonikus zenekarral turbózott rockband,(esetleg az értő kézzel filharmonikusokba ojtott hard rock) igazán felejthetetlen élményt nyújtott. Mondtam már, nem vagyok egy nosztalgiázós alkat, de ez ütött nagyon.rnhttp://korrektorinfo.blog.hu/2010/09/21/lordek_haza#c11084219rnrn