Kikötő Online

Öreg rocker nem vén rocker

Steve Lukather koncertjéről

Tavalyi fellépéséhez hasonlóan - ahogy az várható volt - ismét teltházas koncertet adott Steve Lukather az A38 hajón. Elöljáróban annyit, hogy még sosem éreztem magam ilyen furcsán rock-koncert után– de ez inkább a körülményeknek, mint a zenekarnak köszönhető.

A kezdés (mint általában a hajón) este 8 órára volt kiírva – persze magamban hozzászámoltam a szokásos kb. fél órás csúszást, amit (mint később kiderült) rosszul tettem. Nos, ez volt az este első meglepetése: mire odaértem, a hajó már megtelt, így nekem már csak az utolsó sorokban jutott hely. Nem számoltam azzal, hogy csak a helyszínen lehetett jegyeket venni, ezért mindenki kénytelen volt időben érkezni, így aztán a koncert is hajszálpontosan kezdődött – ezek szerint nevelhető (lenne) a magyar közönség. Körbepillantva az volt az érzésem, hogy egy 25 évvel ezelőtti Toto-koncerten nagyrészt ugyanezek az emberek vettek volna részt; különbség talán csak a haj hosszában, mennyiségében és főként színében lett volna, a bőrdzsekin viszont nem fogott az idő.

Elsőként az új lemez kezdőszáma, a Darkness in my world csendült fel, de Steve nem csak saját szerzeményeket játszott. A nemrég elhunyt Gary Moore emlékére szólt Jimi Hendrix-től az Up In The Skies, majd a szintén pár hónapja elvesztett édesanyjának a Toto-feldolgozás Out Of Love. Ezeknek a személyes nyilatkozatoknak köszönhetően a hangulat végig bensőséges, szinte családias volt. Steve elmondta, hogy élete talán legnehezebb évén van túl, édesanyja elvesztésén kívül családi problémákkal is küzdött, másrészt viszont életmódot váltott: nem iszik, leszokott a dohányzásról, és egy kisfiú boldog édesapja lett. Láthatóan nagyon hálás volt a közönségnek; többször megköszönte, hogy 35 éven át kitartottak mellette.

Ami biztos, hogy ez a 35 év nem hallatszott se a gitárjátékán, se a hangján. Ugyanolyan színvonalon és lendülettel játszotta végig a bő másfél órát, mint évtizedekkel ezelőtt. A zenekar többi tagja szintén hibátlan teljesítményt nyújtott, számomra leginkább Eric Valentine emelkedett ki hihetetlenül energikus dobolásával. Meg kell még említenem Renee Jones nevét is: nem mindennap lát az ember sötét bőrű nőt egy rock-zenekar basszusgitárosaként – aki mellesleg gyönyörű hangját is megmutatta a While My Guitar Gently Weeps című Beatles-feldolgozásban. A szám egyébként nekem a koncert abszolút csúcspontja volt – közönségénekeltetés, gitárszóló, libabőr.

Az első ráadás (Flash In The Pan) után Steve még egyszer visszajött, és a The Road Goes On című Toto-szám akusztikus verziójával búcsúzott a magyar közönségtől – valószínűleg nem utoljára, hiszen megígérte: „see you next time”.

Hazafelé még egy különös dolgot vettem észre, pontosabban a hiánya tűnt fel: se cigiszagú, sörrel leöntött ruhák (a hajó belsejében tilos a dohányzás), se széttaposott lábak, se ittas emberek... Úgy látszik, nemcsak Steve-nek, hanem az „öreg rockereknek” is csak a zene szeretete maradt meg, a „körítést” idővel kinőtték – hiába, illik időben hazaérni a feleség és a gyerekek mellé, majd a vasárnapi ebédnél elmesélni, mekkora koncertet adott Steve Lukather és bandája szombat este.
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Steve Lukather koncertbeszámoló