Kikötő Online

A gitárvirtuóz esete a sztárockkal

Slash: Slash - lemezkritika

Saul Hudson neve nem számít közismertnek, ellenben birtokosára más elnevezéssel rámutatva rögtön kitisztul a kép. A Slash már valószínűleg ismerősen cseng mindenkinek, aki kicsit is konyít a rockzenéhez.

Slash a Guns N Roses alapító tagjaként véghezvitte a modern amerikai mítoszt. A gyakorlatilag semmiből jövő zenekar egy saját gyártású EP-vel pár hét alatt térdre kényszerítette a nyolcvanas évek Amerikáját. A Sweet Child O’ Mine, a November Rain és a Patience csak néhány példa a slágerekre, amelyek meghatároztak egy egész korszakot, és amelyek mélyen beleivódtak a rockkultúrába. A zajos sikert zajos balhék követték, a zenekar öt-hat év működés után fel is bomlott. A botrányhős Axl Roset kirúgták a zenekarból, mire ő elperelte a nevet és az elkövetkezendő húsz évben mindenféle képlékeny formációk élén villogtatta azt.

Eközben Slash kiadott két felejthető albumot egy Slash’s Snakepit nevű, szintén ingatag alakulat élén, majd két volt GNR-taggal megalapította a Velvet Revolvert, ami mindenképp tisztességesen hozott a konyhára, még úgy is, hogy nem tudta megismételni az első zenekar sikereit. Közben Slash amolyan egyszemélyes intézménnyé vált, felsorolni sem lehet vendégszerepléseinek nagyszámú alanyát és alkalmát. Szólólemezének megjelenése azonban mostanáig váratott magára.

Az alapkoncepció az, hogy minden dalt egy-egy meghívott híresség énekel el, akik amellett, hogy egyéni karakterüket viszik a produkcióba, a dalszövegekért is felelnek. Minden egyéb viszont Slash kreálmánya. Az album stílusa hamisítatlan hard rock némi bluesos beütéssel, amit azért az egyes énekesek meghatározó karakterükkel egyéb stílusok irányába is elterelnek. A ritmusszekció hozza a negyedeket, Slash pedig szépen teker. Nem visz semmit túlzásba, az album nem evez át az öncélú virtuóz hivalkodás vizére (ahogy teszi azt mondjuk Yngwie Malmsteen, és még rengeteg szólógitáros). A zene koherens egész, a daloknál az élvezhetőség az elsődleges szempont, majdnem mindegyik szám sláger-várományos, köszönhetően annak is, hogy a „voka-lista” igencsak veretesre sikerült.

A nyitó Ghost különösen élvezetes, a Cultból méltán ismert Ian Astburyvel a mikrofon mögött. Ez a dal nagyon Guns N Roses-osra sikeredett. Ozzy Osbourne le sem tagadhatná a kettes tracket, a többieknél talán egy fokkal jobban rányomja egyéniségét a nótára, ez bizony egy Ozzy-szólólemezen is elférne. A pop világából érkező Fergie (Black Eyed Peas) hozza a kötelezőt, de dala olyan, mint ő maga, kellemes, ám felszínes, könnyen hallgatható és könnyen feledhető.

Nem úgy az Alter Bridge-ből érkező Myles Kennedy-vel elénekeltetett Back From Cali, amely jellegzetes hard rock volta ellenére sem válik sematikussá, megmarad az ember fejében, aki előbb-utóbb azon kapja magát, hogy ezt dúdolgatja a buszmegállóban, a munkahelyén vagy a bútorkereskedésben. Chris Cornell és a Promise szintén emlékezetes, bár a Chrisre jellemző Grundge feeling nem jön, helyette a dalnak van egy kis Faith No More íze.

A csúcspont véleményem szerintem a lemez közepén található By The Sword, melyet az ausztrál Wolfmother énekese, Andrew Stockdale ad elő. A dal zenei stílusok széles skáláját öleli fel, a régi és az új, a vidéki és az urbanisztikus, a kemény és a lágy viaskodnak egymással. A blues hömpölygése, a country lüktetése, a rock n roll zakatolása egyaránt felfedezhető benne. A gitár pazar, az ének nemkülönben, a szerzemény kiemelkedik az amúgy is nagyon erős lemezről.

Az Adam Levine-nal előadott Gotten kissé kilóg a sorból „petőfirádiós” hangulatával. A Motorheades Lemmyvel lenyomott Doctor Alibi viszont igazi dörgedelmes rock’n’ roll, rendesen „horzsol”. Található még a lemezen instrumentális dal Dave Grohllal (Nirvana, Foo Fighters) és Duff Mackagannel (Guns N Roses, Velvet Revolver), habkönnyű Kid Rockos sláger, líra Myles Kennedyvel, ballada Rocco DaLucával, és punkba hajló zúzás Iggy Poppal.



Az egyetlen furcsaság, hogy Slash olykor teljesen háttérbe szorul, pedig ez mégiscsak a saját szólóalbuma. Az albumról összefoglalóan elmondható, hogy igazi rock and roll-bomba, lendületes, ötletes, igényes, változatos, izgalmas. Remek választás mindenkinek, aki kötődik ehhez a zenéhez. A lemez a hard rocknak azt a területét képviseli, amely  legnagyobb közös osztóként a rockerek összes válfajának bejöhet. Sőt, azok is tehetnek vele egy próbát, akik nincsenek oda a rockért, de nem vetik meg az igényes, hangszeres zenét.
 

Slash - Slash (2010)
1. Ghost Feat. Ian Astbury & Izzy Stradlin
2. Crucify the Dead Feat. Ozzy Osbourne & Taylor Hawkins
3. Beautiful Dangerous Feat. Fergie
4. Back From Cali Feat. Myles Kennedy
5. Promise Feat. Chris Cornell
6. By the Sword Feat. Andrew Stockdale
7. Gotten Feat. Adam Levine
8. Doctor Alibi Feat. Lemmy
9. Watch This Feat. Dave Grohl & Duff McKagan
10. I Hold On Feat. Kid Rock
11. Nothing to Say Feat. M. Shadows
12. Starlight Feat. Myles Kennedy
13. Saint Is a Sinner Too Feat. Rocco DeLuca
14. We\'re All Gonna Die Feat. Iggy Pop

Hozzászólás ehhez:

Slash: Slash - lemezkritika

• 1. patrock 2011-03-07 12:25:12

  Én imádom ezt az albumot...Slash nagyon rálelt az ízére.Remekül összehozott mindent,és nagyon jó érzéssel tölt el hogy még mindig csinálnak régi rock n roll számokat új régebbi korok előadói...Hisz pl. tankcsapda nagyon le adta a szintet,vagy még a Metallica is lenyugodott!De Slash Még mindig dübörög! Szóval én nyugodt szívvel ajánlom ezt az albumot mindenkinek aki tombol!