Kikötő Online

Ne legyen hangos, csak Mezzoforte

Mezzoforte: Volcanic - lemezkritika

Az egészen korai Mezzoforte után kutakodva ’80-as évekbeli felvételekre bukkantam, és meglepődtem, hogy az Első Emelet felvételei hogy kerülnek a találatok közé, és miért játsza-nak Kikiék Garden Partyt, azaz a kezdeti Mezzoforte legismertebb slágerét. A nagy hajjal, suhogós ruciban játszott smooth jazz ambivalens hangulata újdonságnak hatott. Az összkép mégsem volt rossz, hiszen a muzsika és annak előadása jobban meghatározta azt, mint bármi-féle divathullám.

Az azóta eltelt harminc év hozott is változást meg nem is, akárcsak a bíró lánya Mátyás kirá-lyunknak abban a bizonyos népmesében. A 2010-ben megjelent Volcanic album nagyon sokat megőrzött a korai Mezzoforte hangulatából, de összeforrottá, éretté tette. Nem vált túlbonyolí-tottá, megőrizte báját, talán még egy kis látszólagos naivság is van benne, ami azt sugallja, hogy hiába írunk 2010-et, lehet a zenélést ugyanúgy élvezni és jól csinálni, mint a kezdetekkor.

A lemez borítója megkapóan egyszerű. Előadó, cím, egy vulkán, na meg a hovatartozást jel-képező hópehely. Kell ennél több? Persze mondhatnánk, hogy nekik már nem kell eladni ma-gukat. De kellett-e valaha is, vagy egyszerűen csak szerettek zenélni, és ez másoknak esetleg csak egyszerűen megtetszett? Nem tudhatjuk, ugyanakkor a zenének ez a fajta szeretete pél-dával szolgálhat bárki számára.

A lemezbe belehallgatni nem lehet, a zene adja magát, végig kell hallgatni elejétől a végéig. Hisz már a zenekar bemutatkozását (It’s a Funk Thing) is körüllengi az a tipikusan mezzofortés hangulat, ahogyan kicsit funkysan bemutatják egymást, megőrizve a zenei témák arányos váltakozását és egységét.

Berlin Boogie: zakatoló dob, dübörgő basszus, finom akkordhangszerek, fülbe mászó dalla-mok. Tulajdonképpen a lemez Garden Partyját halljuk. Ez a szám vezet vissza a „funkys dol-gokból” a mezzofortés smooth jazz világába, egyfajta határvonalat képezve az első és a többi nóta között. A hangzások között felsejlik a zongora és az elektromos zongora, igényesen megbolondítva művi hangszínekkel, de hasonlóképpen meghatározó a zene kétharmadánál bemutatott ’70-es évekbeli diszkójelenet, ami aztán a szám csúcspontjába csap át.

Az ezután következő zenék megítélésem szerint már másik dimenziót képviselnek, egy kicsit eltávolodunk az emberi világtól, és fokozatosan közelebb jutunk a természethez. Ennek első lépcsője a High Life a maga enyhe latinos beütésével és végig megtartott kellemes visszafo-gottságával, lágy improvizatívságával valamint egy – a legjobb helyre beillesztett – kvartak-korddal (csak a szakbarbárok kedvéért).

Érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb Mezzoforte-zene úgy kezdődik el, hogy a zenekar bemutatja a kíséretet, és utána jelentkezik az első szóló dallam. Ezt kétféleképpen tudom értelmezni, és nem biztos, hogy az egyik kizárja a másikat. Talán az együttes tagjai szerint is ugyanolyan fontos a kíséret, mint a dallam, de az is lehet, hogy nem szeretnék konkrétan meghatározni a számok elejét és végét. Így van ez a talán címadó számnak nevezhető Sleeping Volcano-val is. Elkezdődik, simulékony trombita, és szaxofon dallammal kelleti magát, eljut a csúcspontig, és saját magát megnyugtatva úgy ér véget, hogy a gyanútlan hallgató észre sem veszi.

Rögtön ez után hallhatunk egy kivételt is. A Stepping Out címéhez híven kilép a nyugodt ter-mészet-zenék közül, és végig magában hordoz valami féle disszonanciát, amit a ritmus, a basszus és az akkordok tükröznek hol egymást váltva, hol pedig közös erővel. Megfordul az arány, és több lesz a feszült, mint a nyugodt, de egy lemez közepén ez a lehető legjobb helyen van, mert továbbhaladásra, a feszültség után megnyugvásra ösztönöz.

Ami most következik, az az egyik kedvencem, hisz a Jump Town olyan kellemes összhangot és egységet tükröz, ami már borzongató. A tempója gyors, de nem hajtja önmagát, inkább repül, és mindezt úgy, hogy egyszerű zongorát használ kíséretként, a főtémát pedig valamiféle megfoghatatlan, első hallásra talán kicsit bugyutának tűnő hangszínen hozza. A hab azon a bizonyos tortán számomra a zongoraszóló a szám közepén, és a játék a hangerővel, ami a kí-séretet fűszerezi.

A parti szelek puhaságával érkezik meg ezek után a Sea Breeze. Ez a szám is szinte simogat. Nincs benne durvaság, az improvizáció szinte szükségessé válik a hallgató számára, mert az is nyugalmat, kiegyensúlyozottságot áraszt.

A Bright and Early zongora-előjátéka ebből a nyugalomból vezet vissza a lüktetésbe. De ez a zakatolás már közel sem azonos azzal, amellyel a lemez elején találkoztunk. Ennek folytatása a New Rock, ami nevéhez hűen keményebb basszussal és ritmussal sodor. A két számot nem is érdemes elkülöníteni, hiszen egymás komplementerei. A tempó szinte azonos, de ami az egyikből hiányzik, azt közli velünk a másik, és fordítva.

A korai világosság után eléggé hamar váltunk át naplementébe. A Down on the Sunset ismét megnyugtat, ellensúlyozván az előző két zene hangsúlyozottabb lüktetését. Érdekes megfi-gyelni, hogy a kezdő basszus témától az összes főbb téma és akkordmenet lefelé halad, mint-egy lefestve a naplementét.

A So What’s Up c. szám valóban azt a hangulatot sugallja, amit a címmel próbáltak neki adni. Látszólag kilógva a sorból foglalja keretbe a lemezt ez a nóta. Feszültségét a Mixed Soul oldja végképp megnyugtatva az egész lemezt lassú tempójával, meditatív gitárjátékával. Mindezek után az egész úgy ér véget, hogy a hallgató azt kérdezheti: „Ennyi?!” A választ számomra az ismétlő gomb adta meg.

Sokféleképpen értelmezhető ez a tizenkét részre osztott történet, hiszen mindenki másképpen és más füllel hallgatja majd. Mindenesetre sokoldalú, kikapcsolódásként éppolyan jó, mint mondjuk vezetés vagy munka közben. Az összképbe az sem zavar bele, hogy a számok címe-iket Haydn szimfóniáihoz és Debussy prelűdjeihez hasonlóan valószínűleg utólag kapták. Az együttes nevéhez híven ez a lemez nem fog hangosan kiabálni, hogy levedd a polcról, de meghallgatása esetén az emberben garantáltan kitör valamiféle zenei-érzelmi vulkán.
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Mezzoforte: Volcanic - lemezkritika