„…de ha ül az ember reggel az íróasztalánál, hát az ugyanaz, mint volt.”

Indulásakor posztmodern íróként talán szembehelyezkedett a tanítással, a tanító célzatú irodalommal. Most a „Semmi művészet”-ben mégis a mesélés mögött valami kiérett bölcsességet érzek. Helyénvaló Ön szerint ez a felvetés?

Ha az ön szempontjából ez így látszik, akkor, per definitionem, helyes. Persze nem tudom, ebben az összefüggésben a posztmodern mit is jelent. Nyilván bizonyos – biztos - tudásoknak a kétségbevonását; vagy egyszerűen azt, ahogy az ember tapasztalja saját magán a bizonytalanságot. (Vagy mégsem? ) S akkor arról is szólhat az írás, hogy meddig terjed ez a bizonytalanság ma. Mondhatjuk, parttalan. (Parttalan… volt a komcsiknál egy ilyen kifejezés, hogy parttalan humanizmus, volt valami ilyesmi…) Mindenesetre a tudás nem az irodalommal van párban. Az írás nem a tudásra épül, sőt jobban épül a nem-tudásra, mint a tudásra. Jobban a kérdésre, mint a feleletre. Tulajdonképpen a művészet mindig a kérdés felől nézett. Miközben sok minden változik is. Régebben nem gondoltunk arra, hogy „Isten halott”. Mondjuk Haydn-nek ez eszébe se tudott jutni. Most pedig alig tudunk másra gondolni. Vagy nem gondoltunk arra, hogy Isten más státuszba került. Igaz, mondhatjuk, hogy nem került, de akkor ez mindig személyes vélekedés. Ennek a személyességnek a jelenléte pedig látszik mindenen, a művészeten is.
Ezáltal nem is teszi egyszerűvé azt; de általában a beszédet sem teszi egyszerűvé, hisz így nincsen közös nyelv. Ha pedig csak személyes nyelvek vannak, akkor mi teszi lehetővé, hogy mégis megértsük egymást? Én csak személyes nyelven beszélhetek, mert az hiteles, de egy „mi”-t kell megszólítanom. Mert egyébként csak magam elé motyogok. Milyen híd vezet az éntől a miig? Mondanám kicsit patetikusan.

Ebben az utolsó regényben és annak felolvasott befejező részletében is /Bál/ érezhető, hogy minden klisé és minden társadalmi beidegződöttség vagy szokás ellenére a legfontosabb cél talán, hogy az én megtalálja a viszonyt a realitással, az őt körülvevő világgal. Ezzel mennyiben ért egyet?

Ez az ön kérdése vagy problémája. Nekem ez nem jutna eszembe. Amúgy is időnként az író sokkal kisebb kérdésekkel foglalkozik - olyanokkal, hogy hogyan lehet egy történetet elmesélni, hogyan lehet egy hosszú mondat lélegzését megtalálni - tehát a technikai problémákon való tűnődés mögé rejti a nagy kérdéseken való tűnődését.
A rejti talán nem is jó szó. Azt gondolom, hogy az irodalomban mindig van valami link is, valami komolytalan. Valami, ami emiatt irritáló.

Mindennek ellenére ez nem csak technika.

Persze. A csak technikás könyvek nem nagyon érdekesek. Az ember mindig azt reméli, hogy megszólal mögötte az a zene, ami igazán fontos. Az idézett rész a tetejébe’ még egy anya temetésének a története, tehát tulajdonképpen egy megterhelt történet. Itt könnyen képzelhetünk mögé sok-sok mindent. Azt látjuk, hogy milyen az, amikor egy durva nyelv, egy durva élet beszél a legfinomabb módon. Amikor nem tudja a szeretet és a gyűlölet szavait egymástól elválasztani, következésképp a gyűlölet és az indulat szavaival beszél a csöndes és szemérmes szeretetéről.

Térjünk át egy kicsit az irodalmi közéletre. Azon írók közé tartozik, akik ma Magyarországot képviselik Európában és a világban. Ez a képviselet változott-e az elmúlt években?

Ami változott, az a magyar irodalom helyzete a világirodalomban. Amikor az első könyvem megjelent - az körülbelül 25 évvel ezelőtt volt -, akkor a magyar irodalom (mint olyan) nem jelentett semmit. Voltak írók, akik akkortájt megjelentek, vagy eggyel előbb, ötvenhat után, vagy hatvan után (Déry, Németh László, Szabó Magda, Konrád, a színházban Örkény), de nem képződött meg semmi a nyugati olvasó előtt, ha azt mondták, hogy magyar irodalom. Ez azt jelentette, hogy minden magyar könyv, amelyik megérkezett az idegen térbe, mindig elölről kezdte a történetét, mindig mindent saját magának kellett megteremtenie, mert nem volt kontextusa, nem volt környezete. Ez szép lassan alakult át, ahogy megjelentek a könyveink, és aztán radikálisan megváltozott Márai hihetetlen világhírével, Kertész Nobel-díjával, no meg azzal, hogy egy-két könyv valóban siker lett (a szónak nem okvetlenül gazdasági értelmében, hanem felfigyeltek rá, szellemi értelemben lett fontos). Ha ma egy könyv kikerül, akkor annak van környezete. Például amikor Dragomán könyve, A fehér király megjelent, akkor azt lehetett már például mondani, hogy ez nem olyan, mint Márai, nem olyan, mint Kertész, nem olyan, mint Darvasi, de mégis van valami hasonló bennük. Vagy nincs. De mintha a Bodor Ádám. Vagyis lett egy raszter, el tudott indulni az olvasó. Nagyon sok név van már, és ez egy más szituáció Az ember nem képviseli az országát, hanem az képviselődik. Tulajdonképpen egy országnak a kultúra a legjobb reklám. Kocsis Zoli meg Kertész Imre, hogy metaforikusan fejezzem ki magam. Még több pénzt kéne fordításokra fordítani meg fordítók képzésére; folyamatos, átgondolt munka kell ez legyen.