Fátylakon áttűnő részletek

A szonett és az epigramma verstani emlékezete kivételes módon talál itt egymásra: a verseket tizennégy rímtelen sor alkotja, jobbára szabályszerű pentameterek. Klasszikus, mégis egyéni alaktan – alanyi, mégis egyetemes versbeszéd: a vidéki (de nem provinciális!) létélményt kortárs lírikusaink közül kevesen poetizálják ilyen makacsul magas színvonalon. Az őszi-téli jelenetezés, az életképek mítoszias realizmusa, a saját sorsot faggató keménység, az önismeret munkájával derűvé emelt melankólia, a vissza-visszatérő angyal-motívum és a késői számvetések szépsége, komolysága: mindez együtt teszi, hogy a gyermekkor, a család és a valahai szerelem emlékeit fölidéző lírai én csalás és öncsalás nélkül képes szólni időről, elmúlásról, halálról.

Marsai Ágnes munkája

A versek közérzeti alapját – túl a veszteglésen és a veszteségeken – az otthonlét álomi biztonsága adja: „Sejtem a fátylakon áttűnő részleteket, / távoli hajnalon ringani vélem a fény / fodrait. Ott, ahol otthon vagyok, tagadok / mindenféle vihart, őrzöm a kék nyugalom / szétrongyolt szövetét – rajta a port s a molyos, / szöszmöszös álmokat, álmoknak színe-javát.” (Novemberi rejtőzködés; 13.) A közös múltat újraalkotó nyelv a jelenben is az együttlét nyomait kutatja, s a közös sors eredőit vallatja bölcselkedő líraisággal: „Útmutatók nincsenek, és a jelen / már az egyetlen éretlen ügyünk, szerelem / híján. Rég kinevetnénk egymást, ha azok / lennénk még, akik átláttak a sok becsapós / trükkön, akik befalazták tündér nevüket.” (Balzsamos arctejeket; 23.), „Hátunkon takaróval – borzolt idegek / meztelenül fityegő férceivel – közelebb / húzódunk a szobákon belül, ünnepeket / játszunk, mintha nem is élhetnénk egyedül, / szárnyak alá gyömöszölt lelkek. Párhuzamos / minden mozdulatunk –, sírunk és nevetünk.” (Decemberben, mínusz hat fokon; 25.)
Metafizikus költői magatartás néz szembe a metafizikus támaszok látszólagos hiányával: „Távolodunk, mindig távolodunk – / egymástól, a világtól –, és templomaink / szentélyébe nem ülnek majdan ragyogó / angyalok. Irgalom is kellene, békeidő –” (Gondolatok egy kiállításon; 29.), „Merthogy lomposodik / szentnek hitt etikánk, elborul őszi egünk.” (Elmondtátok, amit; 39.), „Józan idők ezek. Azt hisszük, amit hihetünk.” (Utószezon; 78.) Illúziótlan önreflexiók tolulnak egymásra: „…már toll vagyok, eszköz vagyok, elmaszatolt / emberek elmaszatolt lánya.” (Körön belül, körülbelül; 79.), „Megfestett ragyogások nézője vagyok.” (Gránátalma, madár szárnya; 85.), „Tárom még karomat. Mégsem zár ölelés.” (Lázálom októberben; 97.)
Ám nem az üresség és elhagyatottság a versek végső tapasztalata. Nem, mert éppen a művészet szolgál vigasznál erősebb reménységgel; éppen a vers alkalmas arra, hogy megteremtse, ami vágyott idillnek, aranykori képzelgésnek mutatja magát, pedig csak a sorsra érdemesek jogos igénye a valóságra: „Aranyos / színből, tiszta reményből kerekedne körénk / aztán egy gyönyörű udvar a föld közepén.” (Mások laknak a házban; 63.)

Fischer Mária: Máshol fürdik a hold
Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2008

(Az írás a pozsonyi Új Szó 2009. január 24-i számában megjelent, Hosszúhetény dicsérete című recenzió átvétele, kisebb szerzői módosításokkal.)