Szibülla levelei

Mary Shelley angol írónő, felesége az angol költőóriásnak, Percy Bysshe Shelleynek, 1797-ben Mary Wollstonecraft Godwin néven született. A világhírt számára a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regénye hozta meg. Az utolsó ember című műve sem kisebb horderejű és mélységű alkotás, melyet magyar nyelven most olvashatunk először. Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy James Arnett 2008-ban valami igen alacsony költségvetésű, a műhöz nem méltó filmet készített a regényből. Szóval ha valaki látta azt a borzalmat, ne az alapján hozzon ítéletet!

A könyv két kötete

Már a könyv külső megjelenése is arról tanúskodik, hogy nem mindennapi olvasmányt tarthatunk a kezünkben. Minden tiszteletem a Galaktikáé, hogy napjainkban - amikor az emberi butaság a legkedveltebb portéka (lásd a kereskedelmi csatornák főműsoridejét) - bele mert vágni egy ilyen magas színvonalú kulturális értéket képviselő alkotás kinyomtatásába! A sok jó döntés közül, melyek végül egy rendkívül igényes könyvhöz vezettek, kettőt mindenképp érdemes kiemelni. Az egyik Gálvölgyi Judit, a fordító személye, a másik pedig Sallai Péter, a könyvborító tervezője.
A szerző előszavát leginkább az eposzokból ismert invokációhoz lehet hasonlítani, mely egy különleges idilli hangulatot ad a műnek. A múzsa Szibülla, akinek jóslatai nagy katasztrófákra és járványokra hívják fel a figyelmet.
Az egész regényre jellemző a cselekmény és a filozófiai és lélektani mondanivaló mélyreható kifejtése. A közel hatszáz oldalas alkotást Shelley három kötetre bontotta. A fő mondanivaló előkészítésében a görög szabadságharcon és annak politikai vonzatain keresztül ismerhetjük meg hőseinket. A boldogság küszöbén pedig felüti a fejét a dögvész. Ezen a ponton veszi kezdetét az emberiség kálváriája. Az elhagyatottság érzése vonul végig a történeten, a magára maradt emberiségé, akiknek a sorsa megpecsételődni látszik, amikor évről-évre nem szűnik meg a járvány a téli időszak után. Az elhagyatottság később magányba csap át, az utolsó ember, a mesélő magányába.

Mary Shelley

A könyv története a XXI. század második felében játszódik. A borzalmak már egészen a század végén kezdődnek. Shelley az 1800-as évek első negyedében ugyan gondolt arra, hogy a technika magas színvonalú lesz, és említést is tesz helyenként a használatára, de ez a mezőgazdaságban ki is merül. Az emberek még mindig lóháton járnak, a csatákat pedig karddal vívják. A regény elolvasása után magam is meglepődtem, hogy ez semmiben sem rontja el az utópikus hangulatot.
A történet valóban tragikus. A hosszú gondolatsorok föld alá nyomják az embert, és nem reménykedünk a „happy end”-ben. Egyre sötétebb a kép, és Shelley véletlenül sem nyúl olyan eszközhöz, melyek hatására fellélegezhetne az olvasó. Nem használ naturális elemeket, a történet mégis annyira lesújtó hogy magunk előtt látjuk a szenvedő embertömeget. „A Halál étvágyát hatalmasra növelte élelmének fogyatkozása: vagy tán korábban, lévén sok túlélő, kevésbé mohón számoltuk a halottakat? Most minden egyes élet ékkő volt…”
A könyvben rengeteg idézet és utalás van Shakespeare, Byron, Defoe és a kor egyéb íróinak műveire, melyek lehetővé teszik az elvont gondolatok és érzések tömör közlését.
A történet egyes szám első személyben íródott. Lionel Verney szemével látjuk a történetet egy mindent tudó elbeszélő szemszögéből. A mű olvasása során mindvégig előttem volt a kép, ahogy Verney szemben ül velem egy székben, egy bögre forró teát szorongatva a kandalló mellett. Szemei a semmibe merednek, és monoton hangon meséli az egyre borúsabb történetet.
„Micsoda szánalomra méltó, elhagyatott, vigasztalhatatlan ember voltam én!”

Értékelés:

Mary Shelley: Az utolsó ember (The Last Man)
Fordította: Gálvölgyi Judit
A fordítás alapját képező kiadás: Mary Shelley - The Last Man, Wordsworth Editions Limited, 2004
Borító: Sallai Péter
Kiadja: Metropolis Media Group Kft., 2008

1. Márkusz 2009-01-12 12:43:08

Szerintem is nagyon jó könyv. Az első fejezet kicsit unalmas volt, de érdemes volt átrágni magam rajta. Utána már nagyon jó.