A világhírű lengyel dráma- és forgatókönyvíró jól ismerte a titokzatos Jerzy Kosinskit, aki - főleg A festett madár című regényének köszönhetően - óriási sikereket ért ...
Krystian Apostata már betöltötte a negyvenedik évét, de élete nem fordulóponthoz, hanem a látszólag váratlan, valójában elég logikus véghez érkezett. Vajon akkor is lepereg előtte ...
Nem tudjuk, még mennyi ideig ülhet a rakodóparthoz közel József Attila szobra. De örök érvényű versei megmaradnak és ma újra nagyon aktuálisak. Költészetnapján nemcsak a ...
Nyulász Péter a Helka, Lakatos István a Dobozváros című művéért vehette át az Év Gyermekkönyve 2011 díjat hétfőn Budapesten. Az elismeréseket Szőcs Géza kultúráért felelős ...
Szerencse, hogy nem csak hivatalos Magyarország létezik. Mert abból csak egy van. Hol ilyen, hol olyan, de valahogy ritkán közelít az Olvasó által megélt Magyarországhoz. ...
Egy átlagos moszkvai srác egy szép napon arra ér haza, hogy a lakásában egy idegen nő lakik, aki a papírok szerint már három éve jogos tulajdonosa a garzonnak. Ezek után barátai, szülei, de még a kutyája is kezdik elfelejteni, iratai pedig semmivé foszlanak. Kiderül, hogy egy grandiózus terv részeként funkcionálissá vált: az ő dolga felügyelni a párhuzamos világokat összekötő átjárók egyikét. Lehet-e egy ennyire bombaerős felütésből harmatos könyvet írni? Szergej Lukjanyenko minden tőle telhetőt megtett, hogy igen legyen a válasz.
A Világok őre az elején tényleg hihetetlenül izgalmas: az identitásvesztés mindig jó aduász, az embernek azonnal beugrik az Őrület, vagy éppen az Ismeretlen férfi. A kisemmizett átlagember kálváriája átélhető és hátborzongató. Aztán szépen lassan kiderülnek a részletetek, a thriller egy huszáros vágással átvált fantasy-sci-fi-mesébe, és itt nagyjából vége is lehetne a történetnek – ha nem lenne vissza még majd’ 250 oldal. Lukjanyenko összehord hetet-havat, bőségesen merít a Mátrixból, a Slidersből és a ’70-es évek paranoia-regényeiből. Csak értelmet nem találni a dolgok mögött, és a magyarázatok hiányoznak fájóan (angolul és oroszul már megjelent a második rész, de a leírások szerint abból se derül ki semmi). Kirill, a főhős egy vállrándítással tudomásul veszi, hogy szuperős lett, vagy, hogy sebei pillanatok alatt begyógyulnak. Azon sem lepődik meg, hogy léteznek párhuzamos világok, ahová egy moszkvai külvárosi víztoronyból lehet átlépni – és a szerző azt várja tőlünk, hogy mi se lepődjünk meg, és ne keressünk magyarázatokat.

Hogy Lukjanyenko az orrunknál fogva próbál vezetni minket, akár bocsánatos bűn is lehetne, ha a Világok őre nem lenne ennyire döglesztően unalmas és kínosan fantáziátlan. Az alternatív világok nagyjából annyira érdekesek vagy újszerűek, mint egy szovjet lakótelep, azaz semennyire. A végén kiderül, hogy miért van ez így, de attól még nem lesznek izgalmasabbak a kilométer hosszú leírások. A sivár világokat egyébként sótlan alakok lakják: Kirillen, a főhősön kívül mindenki egydimenziós és papírízű – viszont mindenki vedel, mert ez mégiscsak egy orosz könyv. Ez azonban a Világok őre legjobb tulajdonsága is egyben, mert Moszkva még akkor is egy érdekes, furcsa világ, ha csak villanásokat kapunk belőle. A kisember a hatalmasok ellen toposz pedig hol működhetne jobban, mint Gogol és Tolsztoj hazájában. A nemzeti eszmét kereső politikus ugyanakkor teljesen felesleges és nevetséges – néha olyan hangzatos, patetikus mondatok hangzanak el a szájából, amik egy Michael Bay filmben is közröhej tárgyát képeznék.
Szó sincs róla egyébként, hogy Lukjanyenko rossz író volna: a stílusa „szellemes, kellemes, jellemes”, a humora is a helyén, csak az ötletek nem elég ütősek és a figurák kidolgozása fapados. Jobb lett volna az első száz oldalt felduzzasztani egy egész regénnyé és hagyni a fenébe a világmegmentést meg a szuperképességeket – akkor lehet, hogy nem a gagyi, hanem a
remek, vagy a kiváló határait súrolná a Világok őre.
Szergej Lukjanyenko: Világok őre
Eredeti cím: Csernovik
Fordította: Weisz Györgyi
Kötés: puhatábla
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 384
Bolti ár: 2990 Ft.
Szergej Lukjanyenko: Világok őre Metropolis Media Kiadó Kirill, a teljesen átlagos, hétköznapi moszkvai fiatalember egy nap arra ér haza, hogy lakásában egy idegen nő lakik, aki ráadásul okmányokkal tudja igazolni, hogy már három éve övé a lakás. Az értetlen férfit végül rendőrök vezetik el. Munkahelyén azt állítják, a nevét sem hallották soha. Az összes hivatalban csak az idegen nő neve szerepel minden iraton. Kirillt a barátai, ismerősei egyik napról a másikra elfelejtik, mintha sosem látták volna. A személyi igazolványa is megsemmisül. Mikor végleg kilátástalanná válik a helyzete, egy ismeretlen felhívja a mobilján, és új munkát ajánl neki, amolyan vámtisztviselői feladatot – egy más világokba vezető átjárónál. Kollégái, a „funkcionálisok” rendkívüli képességekkel rendelkeznek: szinte legyőzhetetlenek, sebeik villámgyorsan begyógyulnak, a betegségek elkerülik őket, lényegében csaknem halhatatlanok. Az egyedüli bökkenő: nem távolodhatnak el néhány kilométernél messzebbre állomáshelyüktől. És hogy mik ezek a más világok? Egy nagyszabású kísérlet részei, amelyben az embereknek a laboratóriumi fehéregerek szerepét szánták. Vajon szembeszállhat-e egyetlen ember egy ekkora tervvel? Van-e esélye megmenteni az emberiséget – vagy akár csak saját magát? A szerző nem kispályás http://www.lukianenko.ru/rus/ http://www.lukjanyenko.hu/ . Persze semmi sem történik ok nélkül, így Kirill hamarosan lehetőséget kap, hogy funkcionálisként egy világok közti átjárót vigyázzon. A furcsa pozíció mellé állomáshelyük körzetében hatalmas fizikai erő és csaknem teljes sebezhetetlenség is jár. Ahogy azonban hősünk egyre többet tud meg a saját fajtájáról és a többi világról, amire ajtót nyit, lassan körvonalazódik benne a szörnyű felismerés, miszerint világunk csupán egy óriási kísérleti terep és az emberiség nem több tesztalanynál.(ekultura.hu) A regény tulajdonképpen a főhős elbeszélése, vagy inkább előadása a történtekről és pont attól annyira szimpatikus, hogy egy hétköznapi ember szemén keresztül és az ő elmondásában jelenik meg, aminek közvetlenségét csak még inkább fokozza sajátos humora, az „Önökkel történt már olyan...?”-kezdetű kérdések-leírások rendszeres használata, és ezáltal az olvasó bevonása a cselekménybe. A köznyelvi, vagy közérthető stíluson kívül persze a kötet legnagyobb erőssége mégiscsak a jól kigondolt és felépített ötlet, a karakterek, továbbá hősünk esetenként kiszámíthatatlan viselkedéséből fakadóan a folyamatos bonyodalom, aminek köszönhetően egy feszes tempójú, fordulatokban, olykor akcióban és izgalmakban bővelkedő cselekményt kapunk. Az Őrség- és az Ugrás-könyvek Európa-díjas szerzőjének újabb regénye sem okoz csalódást rajongói egyre növekvő táborának, hiszen ismét megkapó közvetlenséggel mesél egy emberfeletti körülményekkel szembesülő kisember hőssé válásáról.(harmonet.hu) Lukjanyenko pörgős és eseménydús történetében ezúttal sem csalódhatunk, ugyanakkor olvasás közben morális kérdések tömkelegével találjuk szemközt magunkat - mi a jó és mi a rossz, miért érdemes küzdeni, a Másfélék és az emberek szerepe a világban, stb. -. A humor és az önirónia végig szerves része a sztorinak. Jellemző, hogy mennyire kívülállóként tudja leírni a szerző a mai és a régi Oroszországot egyaránt, pontosan kifejtve erényeit és hibáit. A befejezés talán egy kicsit egyszerűre sikeredett, de nem ront különösebben az összhatáson: aki az első kettőt olvasta, annak a harmadik kötet is kötelező (és most már a negyedik is a boltokban).(blade) Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com Szergej Lukjanyenko: Világok őre Kiadó: Metropolis Media Group
Kedves Tamás! Ha itt akarod reklámozni a blogod, azzal alapvetően nincs baj. Viszont sírva könyörgöm, elég bemásolni az elejét, meg a linket. Mert lássuk be, ez aligha nevezhető kommentnek, viszont egy paraszthajszál választja el a trollkodástól/floodolástól. Amúgy pedig: jól kigondoltnak és felépítettnek én semmiképp nem nevezném a történetet, kimódolt lufinak sokkal inkább.