Könyv-jelző

Vudu varázslat és norvég minta

Most olvastam a hírt, hogy Kun Árpád könyve, a Boldog észak lehet az egyik esélyese a 2013 legjobb könyve cím elnyerésének. Ezek után engem sokan ...

Egy európai

Durica Katarina Szökés Egyiptomba című regényének borítója lányregényt ígér a populáris fajtából, de úgy tűnik, inkább csak a „komolyabb” témákat akarja vele eladni.

Az Ember meg a Rendszerváltás

Mi a demokrácia? Demokrácia-e messziről illatozó mosószerrel felmosni a lépcsőházat lakógyűlés előtt, meg frissen sült pogácsával megvásárolni a lakók jóindulatát? Érettek-e a demokráciára azok, akik ...

Még tanmesének is rossz

Hát még így sem jártam könyvvel. Kétszer hittem azt, hogy már befejeztem, pedig még most sem. Sokkal többet nem is lehet elmondani róla. A legújabb ...

Egyszer volt … egy urban fantasy

Új divat van kitörőben. De az is lehet, hogy már körülöttünk tombol régóta, de a szele engem csak mostanság csapott meg. Az urban fantasy nem ...

„Ilyen hát életben lenni…”

2012-07-06 09:50:35 Vaszari Judit

A családregények általában két párhuzamosan futó történetből állnak, jó esetben egymással szorosan összefonódó történetekből. Ennek a regénynek a sajátossága, hogy a mellékszál, a háttértörténet nem korrajzból áll: a gyorsan változó 19. század végi, 20. század eleji világnak egy egészen speciális területére enged rálátást: a pszichológia/pszichiátria, mint tudomány kialakulásának kezdeti lépéseit követhetjük nyomon.

Két fiú – két társadalmilag teljesen más hátterű fiú – indul el közel ugyanabban az időben, hogy megkeresse helyét a világban. Bretagne-ból indul a szegény ember szerencsét kereső fia, és angol földről, Torringtonból tekint a világra a „gazdag fiú”. Sorsuk összekapcsolódik, aztán elválaszthatatlanul összefonódik: mindketten az emberi elme kutatásának szentelik életüket, bár mindketten más-más irányból közelítik azt. Jacques-t saját szörnyűséges személyes tapasztalata teszi orvossá, hiszen kisgyerekként kell szembesülnie bátyja elmebetegségével, és az arra reagáló társadalmi reakciókkal (a zavart Olivier istállóba zárásánál még a Taigetosz is méltóságteljesebb intézmény lehetett). Jacques és Thomas barátságuk kezdetén elhatározzák, hogy orvosként az elmebetegségek kutatásának fogják szentelni életüket.

Ekkortájt, a 19. század végén kezdődik az elmebetegségek tudományos vizsgálata, ami első lépésben az elmebetegek egy helyre terelését, intézménybe zárását jelenti. Thomas egy ilyen óriás-intézményben kezdi pályafutását, ahol csak a folyosók hossza kitesz hat mérföldet: nincs az az elhivatott orvos és ápolószemélyzet, aki csak arra képes lenne, hogy fejben tartsa, hányan vannak az épületben. Hirtelen láthatóvá válik, a társadalomnak milyen jelentős hányada szenved az elmével kapcsolatos problémákkal. Természetesen ez a rendszer nem mentes a hibáktól: bekerülnek a gépezetbe olyanok is, akiknek nincs ott helyük: Thomas maga egy vak lányt és egy szegény, senkinek nem kellő lányt ment ki a valóban komoly mentális problémákkal küzdő, ön-és közveszélyes, maguk alá ürítő betegek közül.

Thomas és Jacques magvalósítja álmát: Karintiában hozzák létre megálmodott szanatóriumukat. Ekkor már Jacques Thomas nővérének a férje, az őket összekötő kötelékek egyre szorosabbra záródnak. Eltérő orvosi ambícióik külön utakra viszik őket: Jacques egyre inkább a bécsi iskola követőjévé válik, és mit szépítsünk, átesik a ló túlsó oldalára: annyira hisz a mentális betegségek okozta fizikai tünetekben, hogy képes nagyvonalúan túllépni ez utóbbiak kezelésén. Egy félrediagnosztizált betegség áll először közéjük. Nem elég, hogy Thomas gyógyítja meg a beteget, de még feleségül is veszi, mindennapjaik részéve teszi Kittyt. Aztán egy nyilvános beszédben is vitába száll a bécsi iskolával, ezzel hosszú időre elidegenítve magától barátját.

Az élet megy tovább, mindenki megtanulja ezt a helyzetet kezelni, aztán betemetik a mindennapok a sérelmeket. Mindegyik családba gyerekek érkeznek, telnek a hétköznapinak mondható évek. Aztán egyre érezhetőbben közbeszól a történelem: a háború közeledtét érezve feladják a szanatóriumot, mindenki visszatér hazájába. Addigi otthonuk, gyermekeik szülőföldje hirtelen ellenséggé válik. Jacques fia, Daniel nem éli meg a háború végét, a szerencsésebb lányos apa, Thomas súlyosabb tragédiák nélkül vészeli át a háborús időket. Aztán lassan végére kell, hogy érjen a történet: szereplőink megöregszenek, Thomas utolsó tiszta pillanataiban megosztja titkát a családjával: Alzheimer–korban szenved, elméje sötét szakadékba kezd ereszkedni.

A regény igyekszik szintetizálni a két fonalat – az orvostörténetit és a családregényt - , nem minden esetben sikerrel: Jacques előadása nagyon idegen az addigi szövegtől, különálló kis esszé, ami nem igazán illik a szöveg kontextusába. Jobban sikerült ez Thomas előadásnál, de azért ennek is kiselőadás jellege van (merthogy az is). Mint olvasó nem értem, hogy Einstein és Freud – a korszak egy-egy nagy elméletének megálmodói – miért csak szándékosan körülírva lettek, számtalan más tudós ugyanakkor kicsit már lexikon-jelleget kölcsönözve itt-ott a könyvnek teljes nevével, könyvének címével, elmélete rövid ismertetésével. Érdekes látni, hogy a Thomas előadásában még kritikával illetett elnevezések – pl. gén, skizofrénia, neuron - mára mennyire mindennapos szavakká váltak. Kicsit tankönyvszerű az afrikai út is, bár nagyon érdekes ott annak fejtegetése, hogy az agy aszimmetrikussá válása, a beszédközpont kialakulása, a nyelv hogyan változtatták a Férfit és a Nőt Ádámmá és Évává, hogy aztán az evolúció csatáiban győzedelmeskedve létrehozzák a ma emberét. Egyúttal megteremtve az agy sérülékenységét is, magában hordozva a két félteke kommunikációs hibáiból eredeztetett elmebetegségeket.

Számomra a legszebb gondolatmenet a könyvben az egyéniség keresésének, a múlandóság tényének apró jelzésekkel való érzékeltetése. Amikor a leendő apa azon morfondírozik, hogy születendő gyermeke vajon melyikük tulajdonságait viseli majd, aztán a születés utáni pillanatokban rádöbbenni kénytelen: „ Egyedül vagy, gondolta Jacques: mindent megteszek érted, amit csak tudok, de az igazság az, kicsi fiú, hogy egyedül vagy.” Hogy aztán szembesüljön azzal, hogy a fiának meghalnia is egyedül kell, idejekorán, és aztán Sonia, a felesége az utolsó oldalakon konstatálja: „Lába nyomát otthagyta a sárban maga mögött: bal és jobb…. és pillanatok alatt, ahogyan egyre sötétedett, lábának formája minden egyes nyomban elenyészett, míg jelenlétének utolsó nyomait is elmosta az eső, és bezárult felettük a föld, mintha senki sem járt volna arra.

Úgy tűnik, lelőttem minden poént, amit a könyv rejt, de ez nem fedi a valóságot. A sok jelképes történet, a szereplők kapcsolatai, a szerelmi árulás, a költözések szimbolikus jelentősége, az elmegyógyászat izgalmas, olykor megmosolyogtató, valószínűleg mára már túlhaladottá vált elméletei hagytak még keresnivalót Sebastian Faulks könyvében minden érdeklődőnek.

Sebastian Faulks
Emberi nyomok
Regényes kutatás az emberi elme eredete és korlátai után
Alexandra, 2007.
703 oldal 3699 Ft

Hozzászólás ehhez:

Emberi nyomok | Könyvkritika

Milyen nap van ma?