Kikötő Online

„Kísért egy mondat”

Tóth Krisztina: Magas labda

Az írás folyamatosan újító, de valamennyire önmagába visszahajló, ismétlő gondolati művelet. Tóth Krisztina oly költőnő, aki alázattal szemléli az örökké jelenvaló irodalmi múltat. Megírja, átírja azt, keresi a lényegi mondatot, a szót, amelyből minden költészet fakad. A megfogalmazás egyedisége, a játékos kreatív hang úgy tud megjeleníteni, hogy abban egyszerre legyen elhullatott könny, mély tisztelet az elődök iránt, akik szintén keresték azt a mondatot, de legyen az eltávolodni tudó én saját útkeresése is: „egy mondat, az a mondat, valaminek kezdete vagy folytatása” – ezt keresi Tóth Krisztina legújabb verseskötete, a Magas labda (2009) is.

Tóth Krisztina nagyon tudatos kötetszerkesztő. Előző kötetei több részre bontott, metaforikusan is szerkesztett egészet alkotnak. A Porhó című kötet (2001) egymagában három korábbi versgyűjtemény válogatását is magába foglalja, időrendben haladva a friss alkotások felé. A Magas labda e tekintetben kilóg a korábbi kötetek sorából. Harmincöt vers folyamatos füzére egyetlen fejezet alá rendelve, melyet maga a kötet címe jelöl ki. Mintha e vékonyka könyv önmagában egy önálló részt adna ki a költőnő művészetében, mely egy kicsit más lírai felfogást és megjelenítést tükröz.
Az újdonság megnyilvánul a lírai hang változásában is. A korábban előtérben álló líraiság, az én lírai karaktere még a Vonalkód (2006) című novelláskötetben is érezhető volt. Ezúttal a versekben erősödik fel a történetmondás; ennek egyik reprezentatív példája a naturalisztikus, filmszerű ábrázolásból az elvont jelentésbe hajló, megrázó Kutya című vers:

„A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.”

A múlt történetét meséli a szocializmus hangulatát, szokásrendszerét, egyfajta kelet-európai mentalitást felidéző Kelet-európai triptichon:

„Nevünket mondja a hangosbemondó
és mi felpattanunk. Nevünket
rosszul írják és rosszul ejtik,
de mi készségesen mosolygunk.
A szállodákból elhozzuk a szappant,
az állomásra túl korán megyünk.”

Érezni a versekben a hosszan, olykor rímtelen sorokban előrehaladó történeti elemek egymásba fűződését, az elmondani, elmesélni akarás vágyát. A múlt szükségszerűen előtör az egyén emlékezetében, mely Tóth Krisztina szinte egész írói munkásságát meghatározza.
A személyes emlékezés azonban sajátosan keveredik a társadalmival, valamint az új kötet a korábbiakhoz képest erősebben vonja be az irodalmi emlékezést. A kezdő vers (Hangok folyója) homályosan bár, de kijelöli azt a költői magatartást, melyet leegyszerűsítve az intertextualitás kifejezéssel írhatunk le, azaz minden már le-és megírt, minden idézetek hálója. Tóth Krisztina ezt így fogalmazza meg:

„jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat,
minden idézet és minden valaminek a medre,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy hely, ahova minden fel van sorolva”

A vers gondolatisága mintegy keretet alkotva, kiegészül a kötetet záró Esős nyár című művel, amelyben újra megjelenik az a bizonyos keresett mondat, az örökké leírni vágyott mondanivaló („Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma. / jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva”).
A kötet egésze alátámasztja a kijelölt utat. A verseken keresztül megszólalnak olyan magyar elődök, mint Kosztolányi Dezső (Delta), Orbán Ottó (Program), vagy a magyar nyelv egyik alapszövege, a Halotti beszéd és könyörgés (Vogymuk). Tóth Krisztina ráír a szövegekre, melyek felismerhetőségüket megtartva új tartalommal, gondolatisággal bővülnek. A Hála-változat című vers oly módon idézi meg a magyar irodalom nagy klasszikusainak nevét, hogy azok több esetben elvesztik tulajdonnévi funkciójukat, és csak jelzőként tapadnak főnevekhez, mint ahogy útjelzőként állnak a mai magyar költők előtt is („Arany színekben játszó szén szava. / Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok.”; „Nagy-nemes dolgot!”; „Füst csapna, fel, Weöres sziporkatánc, / Kormos Vas bongna…”; „J.A. szájából érdes volt az élet, / Petri szájából szép volt a pimasz”).
A játék hol könnyedségével, hol komolyságával határozza meg a kötet egészét. A játékos, a negatívban körvonalazódó lírai én személyes emlékeivel áll az őt vezető elődök előterében. S a labda, a magasra passzolt labda maga a játék, mely sosem egyéni, nem csak az énről szól. Mert a lényeg, mely meghatározza, hogyan játszol a „Kivel játszol”. Tóth Krisztina a magyar irodalommal játszik, s e kötetével magasra dobja fel a labdát. Mély mondanivalójú, nehezebben emészthető, de erős kötet.

Hozzászólás ehhez:

Tóth Krisztina: Magas labda - Könyvkritika