Kikötő Online

A boldogság: kötelesség

Kertész Imre: Haldimann-levelek - könyvkritika

Eva Haldimann Svájcban élő, magyar származású kritikus és műfordító, még 1947-ben hagyta el Magyarországot. Több mint harminc éven át dolgozott a Neue Zürcher Zeitungnál, kritikáival, esszéivel fontos szerepet vállalt a legújabb kori magyar irodalom ismertté tételében a német nyelvterületen. A Haldimann-levelek Kertész Imre hozzá írott leveleinek gyűjteményes kötete.

A leveleket Kertész 1977 és 2002 között küldte Eva Haldimannak, az évtizedek alatt a hivatalos udvariasság két egymást jól értő, egymás soraira - és sok minden másra - kitüntetett érzékenységgel figyelő szellemi ember szoros barátságává alakult. A legenda szerint a Lukács uszodában említette valaki Kertésznek, hogy a Neue Zürcher Zeitung szép recenziót közölt a Sorstalanságról, ezután vette fel az író a kapcsolatot kritikusával. A kötet néhány kivételtől eltekintve Kertész Imre leveleit tartalmazza, de olvashatjuk például Haldimann gratuláló sorait a Nobel-díj elnyerése után. A jegyzetek helyesen találták meg a magyarázat szükséges mértékét, informatívak, segítik az eligazodást e huszonöt év szellemi életében. A függelék interjúrészleteket tartalmaz, ezek tipikus témáját szintén a sokat kárhoztatott magyar közállapotok jelentik.

Az olvasónak nem kell tartania a Nagy Ember Levelezéseit Tartalmazó Kötetek kellemetlenül unalmas perceitől, az érdektelen teázások és látogatások részletezésétől. Kertész levelei valóban közérdekű szövegek, sokat beszélnek elsősorban a rendszerváltás utáni Magyarország szellemi állapotáról, vitáiról, közbeszédéről. Előkerülnek a kilencvenes évek Magyarországának polémiái, például a sokat emlegetett Nappali hold című cikk körüli reflexiók. A Haldimann-levelek ugyanakkor igazi magánlevelek maradnak, megtudjuk, hogyan látta Kertész Bécset vagy Berlint, hogyan olvasta, vagy éppen nem olvasta Hamvas Karneválját. Mindvégig ott munkál a sorok mögött a szellemi ember magatartása, aki nem tud kiegyezni a tanácstalanság és a banalitás sivatagával, amely a rendszerváltás után hamar visszatért, de közben makacsul keresi a boldogság lehetőségeit, a munka, az írás, az úton-lét értelmét, és nem enged a camus-i parancsból, miszerint köteles az ember boldognak lenni ezen a földön, ezen a világon, mert lehet, hogy nincs is másik.

Kertész egy sokszor talán akaratlanul is vitát kavaró, sokszor félreértett író, aki nyilatkozataival és azok mindenféle értelmezésével többször okozott már indokolatlan publikációáradatot, ezért is fontos e kötet megjelentetése. Első kézből, magánleveleiből olvashatunk arról, hogyan élt, hogyan érezte magát egy ízig-vérig szellemi ember, egy író, Magyarországon a hetvenes évek végétől a kétezres évek elejéig. Egy olyan ember, aki nem csak a szavak helyi értékét, hanem abszolút értékét is keresi és ismeri. Egy olyan ember, aki így fogalmazza meg ars poeticáját: „Én mindig is azt tartottam hivatásomnak - egyszersmind írói hitvallásomnak is -, hogy individualitásom törékenységét és sebezhetőségét tárjam a világ: a világ valamennyi kivégzőosztaga – de a világ befogadó szívei elé is.”

Kertész Imre: Haldimann-levelek
kiadó: Magvetó
kiadás éve: 2010
oldalak száma: 232
kötés: cérnafűzött keméyntáblás, védőborítóval
bolti ár: 2 690 Ft

Hozzászólás ehhez:

Kertész Imre: Haldimann-levelek - könyvkritika