Kikötő Online

A jelentés nulla foka

William Gibson: Árnyvilág - könyvkritika

Emlékeznek, hogy kezdődik Woody Allen Manhattan című filmje? A főszereplő író, Isaac Davis próbálja elkezdeni regényét, keresi a megfelelő mondatot, de az egyiket érzelgősnek, a másikat szájbarágósnak találja, úgyhogy kihúzza őket. Éppen ez hiányzik William Gibson regényéből: egy szigorú szerkesztő (vagy egy szigorú író, esetleg fordító), aki nem fél megválni a rossz mondatoktól.

Az Árnyvilág egy rendes ponyvaregény, hiába állítja fülszövege, hogy „igazi csemege az igényes olvasónak, profi módon ötvözi a kortárs széppróza és a zsánerirodalom legvonzóbb tulajdonságait.” Nincs itt semmi profi ötvözés, unalomig ismert krimit olvasunk. Az örök szabály itt is érvényes: felesleges kísérletet tenni arra, hogy valami többnek látsszék a kelleténél.

Hollis Henry, a Curfew zenekar valamikori énekesnője ered nyomába a lokatív művészetnek (a nézők csak akkor láthatják a virtuális alkotásokat, ha a megfelelő technikával felszerelt sisakot a fejükre húzzák, gyakorlatilag vizuális megfelelője a headphone-fesztiválnak), de természetesen valójában egy nemzetközi bűntény felderítéséhez használja eszközként kiadója. Az összes szereplő előkerül, aki ilyen forró helyzetekben nem szokott otthon maradni: kiöregedett KGB-ügynök, jól képzett magáncsapat, bizonytalan megbízatású másik magáncsapat, szemtelenül gazdag milliomos (sofőrrel vagy maga vezeti hatalmas autóját), a szemtelenül gazdag milliomos esetlen titkára, a drogos és az elmaradhatatlan különc computer-zseni, aki nem áll szóba senkivel (néha mégis)

A cyber-punk atyjaként ismert Gibson az ember és technika összeépítésének műfaját itt eltereléséként használja, erről szólna a lokatív művészet, de annyira nem érdekel ez már senkit (még a regény szereplőit sem), hogy kevés szót veszteget rá. Ez a mű elsősorban tehát bűnügyi regény, amelyben a végén szerencsére minden a helyére kerül, nehogy nyugtalanok maradjunk. Annyira tankönyv szerint szerkesztett a szöveg, hogy a végén még a szerelmi szál is elkezdődik, hogy ne kelljen sokat gondolkozni, ha át kell majd írni filmre, ami különben csak előnyére válhat az opusnak, mert megszabadul rettenetesen idegesítő leírásaitól, helyette egyszerűen mindent megmutatnak majd.

Az Árnyvilág ugyanis tele van rossz mondatokkal, bosszantó halmozásokkal, hadd hozzunk néhány példát.

„A szétcsúszó ajtók fakó fapadló elnyújtózó síkját tárták fel, amelyre valahonnan fentről egy kis keleti szőnyeg stilizált, festett gyapjúkacskaringóit idéző, még stilizáltabb fénykacskaringókkal eszményien tökéletesre kirajzolt képe vetült; Adidas cipője már a Sunset elfeketült rágógumival pettyezett, absztrakt pointilista festményre emlékeztető, igazi, jellegtelen járdáján vitte előre;  A kocsiajtó, akár egy banktrezor és egy Armani estélyi retikül izgató ötvözete, a bombabiztos szilárdság és a lepárolt szépség tökéletes és kecses egyensúlyba forrt mozdulatával tárult ki; A New Yorker egyik habszivacs bélésű takarójából kikanyarított, szorosra húzott kámzsába és köpenybe burkolózó Brown, teljes hosszában elnyomott csikkek égésnyomainak hagyományos mintázatával díszített, famintázatú, vaskos botjával a hömpölygő, bézs színű mező túlsó vége felé intett.”

Nem folytatjuk. Túlírt, erőltetett és anakronisztikus sorok ezek. Anakronisztikusak, mert egy tökéletesen leírható világ és uralható nyelv képzetét keltik, holott a cyber-punk posztmodern világa éppen ellentmond ennek. Az elbeszélt történet és az elbeszélés nyelve között reflektálatlan feszültség keletkezik, amelyről így a szöveg nem vesz, nem is vehet tudomást. Kifejezetten idegesítő a regényt olvasni. A történet információit a feleslegesen terhelt jelzőrengetegből kell kihámozni, és ez a jelzőrengeteg nem annyira az irodalmi nyelvre, inkább Fábry Sándor viccesnek szánt körmondataira emlékeztet. Nem menekülünk meg a lapos igazságoktól sem, természetesen a szeptember 11-e utáni Egyesült Államok összefüggésében. Megtudjuk, hogy minden, ami fasza, az titkokra épül, vagy hogy az igazság mély és változó, és szerteszalad minden résbe, mint az apró cseppekre szakadt higany, amivel kiskorunkban játszottunk.

A regény egyetlen erénye, hogy körülbelül a századik oldalnál az olvasót már érdekelni kezdi, hogy ebből a rengeteg közhelyből mégis milyen újabb közhely gyártható le. Életbe lép a ponyva-szabály: behúz egy történet, amelyet még nem értünk, de bízhatunk benne, hogy a végére minden kiderül, és ebben nem is kell csalódnunk. Ezzel együtt az Árnyvilágot jó szívvel  csak Gibson-rajongóknak és gonosz nyelvészeknek ajánljuk, akik mondatszörnyeket keresnek a szintaxis szeminárium félévzáró dolgozatához, például ilyeneket:

„A fehér, vastag Mondrian fürdőköpeny és a szemét takaró napszemüveg védelmébe burkolózó, s a granolából, joghurtból és egy görögdinnyés liquadóból álló, a szobájában felszolgált reggeliből erőt merítő Hollis hátradőlt a fehér karosszékben.”

William Gibson: Árnyvilág
eredeti cím: Spook Country
fordító: Ajkay Örkény
kiadó: Metropolis Média Group
kiadás éve: 2009
kötés: puhatáblás, ragasztókötött
bolti ár: 2 670 ft.
 

Hozzászólás ehhez:

William Gibson: Árnyvilág - könyvkritika