Kikötő Online

Álmok, tükrök, vizek

Szakács Eszter: Vízre írt

A Vízre írt a pécsi alkotó eddig megjelent öt kötetéből nyújt szigorúan rostált s időrendben elővezetett válogatást: húsz esztendő költői munkássága összegződik és zárul le e hangsúlyos eseménnyel. (A szerző új műveket nem illesztett az anyagba; s mostanság nem is verseken, hanem mítoszi ihletésű mesenovellákon dolgozik.) Az összegzés nagy erővel teszi nyilvánvalóvá Szakács Eszter költészetének legfőbb erényeit, egyúttal pedig a pályaív áttekintésére is alkalmat ad.

Arra, hogy lássuk: a kezdeti évek tapogatózó természetlírájától, óvatos rácsodálkozások alakította versbeszédétől miképp jutott el a Szakács-líra a köznapi személyesség és a metafizikus személytelenség egyensúlyáig; a formakeresés alaktanától az újholdas beszédmódon át a hosszan nyújtózó sorok és versek világáig; a magány, a szorongás, a sóvárgás közérzetétől a lét közösen megélhető tartalmainak sugalmáig. Az a jellegzetesen puha és tétova melankólia, amely mindahány pályaszakaszt áthatja, a legjobb versekben a szerelem és a gyász lelkiségét, az emlékek és a képzelet kettősjátékát teljesíti ki. Álmok labirintusában bolyong mindvégig, s önmagát a tükrök mélyén ismeri föl a versek alanya; a tenger vissza-visszatérő motívuma eközben egyszerre jelképe az ismerős idegenségnek, az elemi megtisztulásnak, a teremtő, újjáteremtő erőknek.
A „Mennyi kincs a homokban” (Mennyi kincs; 16.) óvatos öröme az első kötet meghatározó érzülete. Előbb ártatlan angelizmus bomlik ki ebből: „Az utca nap nélkül is hogy ragyog! / Fölötte mint felhőnyi vatta, / fehérlik, fehérlik az angyalok / figyelő, tollpihés arca” (Először az angyalok jönnek el; 20.), utóbb emlékezetes teológiai ráérzés kér szót: „Én nem tudok érted homokszemet mozgatni sem. / Egy hangya is erősebb, mint az én hitem. […] Mért fontos, hogy létezel-e, ha éjszaka / megtartasz a semmi fölött, életem fogasa?” (Egy hangya is erősebb; 21.). A játékos hajlam komolyságát egy ars poeticává emelt Kosztolányi-átirat tanúsítja: „Van villanyom, nézhetek este / tévét buli, pia és fű helyett, / vagy beleveszhetek a versbe, / ha kegyesek az istenek” („Boldog, szomorú dal”; 29.). Szakács Eszter költészetének valódi bravúrja, hogy az egzisztenciális bizonytalanság, a folytonos útvesztő-élmény – művészi széppé válván – az olvasót végül saját útvesztőiből vezeti ki: „Álkulcsok. Nyitható-csukható álmok. / Lehet, hogy ez az, lehet, hogy a másik. / Talán ma sikerül és rátalálok[,] / mielőtt még rájönnék, hogy hiányzik” (Labirintus; 46.).
Szala Boglárka szerkesztői és Sebastian Stachowski borítótervezői munkája kifogástalan; egyedül a túlságosan apró betűs szedést sajnáljuk. De ezzel együtt sem „vízre írt”: inkább fénybe vésett szavak a Szakács Eszteréi.

Szakács Eszter: Vízre írt. Válogatott versek 1987–2006
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2009

Hozzászólás ehhez:

Szakács Eszter: Vízre írt