Kikötő Online

Aprópénzre váltott gyötrelem?

Natascha Kampusch: 3096 nap - könyvkritika

Így gyanúsítják több helyen is a novemberben megjelent 3096 nap szerzőjét, Natascha Kampusch-t a médiában. Nem sokára film is készül történetéből. Jelenleg könyvbemutató turnén vesz részt, hazánkban is több interjút adott. Mindezekből úgy tűnik, hogy a vele történtekből próbál megélni. Kérdés azonban: mi másból tudna? Semmi olyan társadalmi, kapcsolati vagy oktatási tőkéje nincs, mint másoknak: nincs, mert nem járhatott iskolába, nem találkozott senkivel, csak fogvatartójával több mint nyolc éven át. És kinek fáj a sikere, ismertsége mindezek után?

A nagy port kevert 1998-as gyermekrablás és az azt követő nyolc és fél év fogságának történetét írja le a fiatal lány a novemberben megjelent könyvében. Négy év kellett hozzá, hogy fel tudja annyira dolgozni a vele történteket, hogy történetté tudja formálni. Vitatkoznék azzal, ahogy a kiadó a hátsó borítón meghatározza a könyvet, miszerint „letehetetlenül izgalmas kötetet” vagy „szívbemarkolóan felemelő nevelődési regényt” adott volna ki a kezéből Kampusch; ahhoz azonban kétség sem fér, hogy a biblioterápia egyik példa nélküli darabja született meg tollából.

Bán Zoltán András, a könyv fordítója szerint a dokumentumkötet „egyszerű nyelven íródik, ami nem is meglepő egy dokumentumkötet esetében. Viszont az anyag annyira hátborzongató és egyedülálló, hogy attól a szöveg a szépirodalom felé mozdul”. Nos, maga a téma, bár valóban egyedülálló, nem elég ahhoz, hogy valami szépirodalommá váljon. Az pedig, hogy a kritikák legtöbbje választékosnak nevezi nyelvezetét, szintén nem támasztja alá a mű irodalmi értékét, hiszen egyrészt a választékosság kritériuma nem mindent eldöntő szempont a mai irodalomban. Másrészt nem egyedül írta, hanem két újságíró, Heike Gronemeier és Corinna Milborn segítségével. Előbbi az egyik leghíresebb kortárs német irodalmi szerkesztő, utóbbi pedig bécsi politológus, író, újságíró, közismert televíziós személyiség. Hogy mekkora segítséget is nyújtottak neki és hogy pontosan miben, azt homály fedi.

Az éveket főként olvasással töltő Natascha nyilván sokat tanult a klasszikusoktól: ettől azonban még mindig nyugodtan nevezzük csak annak írását, ami: bestsellernek. Az első negyven oldal még az elrablás előtti életét mutatja meg – nyilván azért, mert olyan nagy fontosságú számára ez az időszak, hogy feltétlen meg akarja mutatni. Ettől függetlenül unalmas. Egyetlen érdekessége, hogy úgy tűnik ezeken a lapokon, hogy gyermekkora egyáltalán nem volt rózsás, sőt: elvált szülők gyermekeként az édesanyjánál maradt a kislány, aki evéssel oldja fel, hogy anyja elhanyagolja, apja szintúgy. Ha még egy ilyen esemény után is ezt a képet őrzi magában családjáról, milyen lehetett a valóság?

A történtek közben természetesen idealizálja szüleit: anyja érzéketlensége erővé, apja érzelemkitörései hiányolt gyengédséggé szelídülnek. Fogvatartóját pedig, önmaga érdekében, és hogy ne gyűlölje az egyetlen lényt, akihez kötődhetett ennyi éven át, felmenti tette alól, amennyire csak megteheti kiszolgáltatott helyzetében. Mindenkor megbocsát neki, amivel, ahogy írja is, sokak rosszallását kiváltja. Pont ebben rejlik Natascha Kampusch ereje – az egyszerű, évezredes parancs, a megbocsátás, amit a hétköznapokban sokszor elfelejtünk, ennek a lánynak az életét mentette meg. Írásának csúcspontja az a fejezet, amelyben nem személytelen leírást ad, hanem végre kicsit közelebb engedi magához az olvasót, és véleményt is formál. Addig csupán szörnyű történések sora ül meg a mondatai mögött, még naplórészletei nyomán is: onnantól viszont ő maga. Számomra ott derül ki először: gondolatokkal, szilárd, egyéni véleménnyel megáldott nőről van szó. Érdekes a véleménye például a Stockholm-szindrómáról. Ez a pszichológiai jelenség „a lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogvatartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre. Ehhez azonban bele kell élnie magát a rajta uralkodó személy helyzetébe. Ha a terror sokáig tart, akkor az áldozat annyira átveheti támadójának a nézőpontját, hogy már nehezére esik elszakadnia tőle.
Az áldozat öntudatlanul is megpróbálja, hogy támadójában az embert, méghozzá a „jó embert” lássa, mert ha meg tudja győzni magát arról, hogy a fogvatartója tulajdonképpen jó ember, akkor az a reménye is erősödik, hogy támadója, fogvatartója nem is fogja bántani őt.” (folyt.: Mannhardt András írása)

Natascha erről így ír:
„Ennek a társadalomnak szüksége van az olyan bűnösökre, mint Wolfgang Priklopil, hogy arcot adjon a benne lakó gonosznak, és ezzel leválassza önmagáról… az olyan bűnök, mint amelyeket ellenem elkövettek, alkotják a jó és a rossz kategóriájának vakítóan fekete-fehér állványzatát – a társadalom ezekhez igazodik. A bűnelkövetőnek feltétlenül vadállatnak kell lennie, hogy ezáltal az ember megmaradhasson a jó oldalon… az áldozatnak pedig megtörtnek kell lennie és annak is kell maradnia, hogy a rossz eltávolítása működőképes legyen. Az olyan áldozat, aki nem akarja magára venni ezt a szerepet, megtestesíti a társadalomban lévő ellentmondást. Az emberek nem akarják látni ezt. Ezért váltok ki öntudatlan agressziót egyesekben… különösen hevesen támadnak abban az esetben, amikor a társadalmat belátásra akarom mozgósítani. Hogy belássák, a tettes, aki elrabolt, ugyancsak ember volt. Itt élt velünk, közöttünk… a társadalom öngyűlölete ez, mely önmagát tükrözi vissza és amelynek fel kell tenni a kérdést: hogy engedhette meg ezt a rettenetes bűntettet? Miként és miért lehetséges az, hogy a köztünk lévő emberek ennyire félresiklanak, és még csak észre sem veszi ezt senki sem? Senki, nyolc hosszú éven át. Akikkel interjú során és rendezvényeken találkozom, finomabban fogalmaznak: ők… egyetlen szóval másodszor is áldozattá tesznek. Egyszerűen csak azt mondják: Stockholm-szindróma.”

Innen azonban ismét visszahúzódik az író, ami miatt – e fejezettől eltekintve – az egész könyv szárazzá válik. Csak erősíti ezt az érzést az is, hogy állandóan realizál, megmagyaráz, ami kizökkentő elemként folyton kiemeli az olvasót az amúgy sem lebilincselő módon megírt történetből. Ez a tárgyilagosság ezen túlmenően azonban, a látott interjúfilm alapján (mely három részletben nézhető meg itt, itt és itt), a mesélő saját stílusa is.

Könyve mindazonáltal kriminalisztikai vagy pszichológiai szempontból, de még naplóként is kifejezetten érdekes. Kampusch hihetetlen mértékű összeszedettsége a mai napig elemzésre buzdítja a pszichológusokat. Társadalmunkban a deviancia egyre ijesztőbb méreteket ölt, ezt bizonyítja ez a történet is. Ami pedig a kíváncsiságot végig fenntartja, az nem a szépirodalom, hanem az emberi érdeklődés a rejtett, a sötét dolgok iránt, és a félelem a beteges gondolatoktól.

Natascha Kampusch: 3096 nap (3096 Tage)
kiadó: Scolar Kiadó, Budapest
kiadás éve: 2010.
oldalszám: 261 oldal
kötés: ragasztott puha kötés

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Natascha Kampusch: 3096 nap - könyvkritika