Kikötő Online

Az unalom gyermeke

Arthur C. Clarke - Frederik Pohl: Végső bizonyítás - könyvkritika

Clarke és Pohl – ha az ember ezt a két nevet meglátja egyetlen könyv borítóján, összefut a szájában a nyál. Főleg, hogy az ajánló is elég hatásos a vaskos kötet hátulján, ahol nagynevű újságok, nyilván nagynevű kritikusai zengnek ódákat a műről. A sci-fi két dörzsölt nagy öregjének közös könyvétől tehát dupla élvezetet várnánk, de sajnos csak az oldalak száma sokszorozódott, az izgalmak és az ötletek nem.

A gondok ott kezdődnek, hogy a Végső bizonyítás csak nagyon sok jóindulattal nevezhető sci-finek. Tulajdonképpen a négyszázadik oldalig egyáltalán nem, legfeljebb jövőben játszódó (bár ez sem biztos, majd később még visszatérek rá) életrajzi regénynek, amibe olykor-olykor kósza földönkívüliek is befigyelnek. A történethez nekik azonban nem sok közük van, hiszen az Randzsit Szubramanian különlegesnek egyáltalán nem nevezhető életének álmosító krónikája. Ez a jóravaló Sri Lanka-i fiatalember azon embertársaink közé tartozik, akikkel egész életükben egyetlen valamirevaló dolog történt, de azzal megcsinálták a szerencséjüket halálukig. Randzsit életének zenitje az volt, amikor bizonyítást talált Fermat sejtésére, és ezzel világhírű matematikussá vált. Amúgy viszont egyetemre járt, megházasodott, dolgozott, gyereket nemzett – mint nagyjából bárki. Az egész könyv élvezeti értékét hazavágja, hogy főhőse egy unalmas, sótlan alak, aki sorsdöntő pillanatokban is csak egy-egy bugyuta „hupszot” tud kipréselni magából. Randzsit Szubramanian semmilyen jelentős jellemfejlődésen nem megy keresztül, és regényes kalandokba se igazán keveredik. A könyv többi szereplője még nála is vázlatszerűbb, és többségük sajnos igencsak papírízű. Ha már az emberek ilyen kidolgozatlanok, akkor legalább az alienekre biztos sok idő maradt – gondolhatnánk -, de ez nem így van. Szó mi szó, az ő leírásukban legalább vannak izgalmas és eredeti részek, de azért jó lett volna mélyebben is a fejükbe, lelkükbe látni.

Persze a könyv célja igen egyértelmű: az erőszakos, önpusztító emberiség ostorozása és a tudomány méltatása. Így aztán a Szubramanian-család történetét rendszeres időközönként megszakítják matematika feladványok és tudományos kérdések. Ez a jobbik eset, és a könyv néhány legjobb pillanata is ezekhez köthető, mert a harmadik szál viszont azt hivatott bemutatni, hogy micsoda ocsmány világban élünk, és hogy a világ országait micsoda közveszélyes pszichopaták irányítják (az UFO-k is azért jönnek, hogy elpusztítsák az atomfegyverekkel őrült módjára hadonászó emberiséget). Az a probléma, hogy ezt tudjuk anélkül is, hogy Clarke és Pohl harmincoldalanként a szánkba rágná. Hosszú-hosszú leírások a közel-keleti, a dél-amerikai, az afrikai helyzetről vagy éppen az új észak-koreai diktátorról. Ez semmi több, mint felületes politikai rizsa, és mint ilyen kevés helye van egy sci-fiben. A vége felé még az USA és úgy általában a nagyhatalmi politika is megkapja a magáét – ami ugyan szép-szép, de lerágott csont. És itt térnék vissza arra, hogy mikor is játszódik ez a regény. A high-tech cuccok és néhány elejtett megjegyzésből arra következtethetnénk, hogy az igencsak távoli jövőben. Ennek viszont jócskán ellentmond, hogy Kuba elnöke továbbra is Fidel Castro, és hogy Németország nem ENSZ-tag. Talán egy alternatív világot akartak teremteni az alkotók? Akkor viszont az üzenet nem rólunk szól, ennélfogva céltalan.

Ha a kedves olvasó nagy nehezen átrágja magát az első négyszáz oldalon, akkor megérkezik oda, ami miatt megvette a könyvet. A címben szereplő bizonyítás ugyanis ekkor bukkan fel először, aztán körülbelül húsz oldal után egy hihetetlen ostoba és naiv megoldással el is tűnik. Az eddig csigatempóban vánszorgó regény pedig hirtelen felpörög, és a maradék száz oldalban ledarál minden tudnivalót, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat vet fel, hogy aztán egyet se fejtsen ki. Ki érti ezt? Az elején szinte naplószerűen értesülünk Randzsit életének minden mozzanatáról, és amikor végre valahára valami tényleg egyedi és érdekfeszítő történik vele és az emberiséggel, vége az előadásnak. 

A Végső bizonyítás minden jó szándéka ellenére – sajnos ki kell mondani – a Clarke-életmű egyik leggyengébb darabja. Végtelenül szomorú, hogy egyben az utolsó befejezett műve is. Nyilván nehéz ennyi szorgos év után bármi újjal előrukkolni, de titkon az ember bízott benne, hogy a két szerző együttműködéséből születhet valami értékes és érdekes. Falhoz csapni senki nem fogja, de nem is kell majd lángvágóval kitépni senki kezéből.



A.C. Clarke - F. Pohl: Végső bizonyítás
Eredeti cím: The Last Theorem
Kötés: ragasztott kartonált
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 456
Bolti ár: 2990 Ft.

Hozzászólás ehhez:

Arthur C. Clarke - Frederik Pohl: Végső bizonyítás - könyvkritika