Kikötő Online

Emlékezzünk röviden

Palkovics György: Kakpuszta - könyvkritika

Palkovics György elsőkönyves író. Mindebben sok különlegességet még nem találunk, egészen addig, amíg nem szembesülünk azzal, hogy Palkovics György nem csak elsőkönyves író, hanem elmúlt hatvan éves. Mi visz rá egy ilyen korban lévő férfit könyvírásra?

A Kakpuszta című novelláskötet alapján szinte egyértelműnek tűnik a válasz: egy „letűnt világ” emlékeit kívánja megörökíteni. Ebben az esetben az emlékek talán fontosabbak, mint a megörökítés gesztusa.

Már a cím is magyarázatra szorulhat az olvasó számára. Ugyan könnyen felismerhető, hogy egy földrajzi név szerepel a címben, de ki tudja, merre is lehet Kakpuszta? Egyáltalán, létező helyiség vagy csupán a képzelet szülötte?

Kakpuszta létező, pontosabban létezett helyszín, Belső-Somogy egy ma már teljesen kihalt települése, a dél-dunántúli pusztákra jellemző településszerkezettel. Azonban a könyv vélt vagy valós célkitűzése szempontjából talán nem is olyan lényeges kérdés, hogy valós helyszín-e a címben foglalt település, és hogy pontosan merre is található. Ugyanis a vékony kötet az úgynevezett „paraszti” világot (értsünk ezalatt bármit is) kívánja felidézni, vagyis egy gyermek szemén keresztül szemléltetni az ötvenes, hatvanas évek élményvilágát vidéken, egy olyan településen, ahol akkor még felfedezhetőek voltak olyan életvitelek és mentalitásformák, amelyeket szeretünk tradicionálisnak nevezni. Ráadásul a novellák mögött is csupán eszmei háttérként, halványan derengő tájként jelenik meg Kakpuszta, másodlagos tényezőként. Ebből a szempontból talán némiképp félrevezető a címadás, hisz a szövegeknek nem inherens része maga a település.

A novellák füzére laza emlékhalmazt sugall, legyen szó a felmenők megidézéséről (mint a kötet fontosnak számító fejezetei közül néhány), az első szerelemről, amelynek csak majdnem lett szöktetés a vége, a különböző lokális hiedelmekről és szokásokról, vagy a tágabb perspektívákat (kissé leegyszerűsítő módon) érintő társadalomtörténeti kérdésekről (akár a téeszesítés, akár a forradalom szolgál apropóként). Az elbeszélése - fogalmazzunk úgy - az emlékezés mechanizmusait követik. Látszólag egymástól távoli, rövid történetek követik egymást az egyes novellákban, kissé kusza halmazt alkotva az elbeszélések és a könyv egészén belül. Ugyan gondolhatjuk azt, hogy az emlékek felszínre törése vezeti a szöveget és annak szerkezetét, ezért maradnak olykor suták, elharapottak a történetek, gondolatok. Azonban valahogy mégis hiányérzet marad az olvasóban: mintha csak félig emlékeznénk, és felvillannának ugyan a képek, de elmesélni, továbbadni már nem lehetne a történeteket. Nem fejlődik ki az elbeszélés, nincs tér a narratíva kialakulására, holott a sokszor plasztikus és magával ragadó bekezdések, olykor oldalak kívánnák, hogy gazdagabban, részletesebben koherensebben táruljanak elénk az emlékek. A kötet talán legnagyobb hátránya - és így az olvasó legnagyobb vesztesége - ebben rejlik: jól kirajzolódnak bizonyos határvonalak, azonban a határokon belül kitöltetlenül maradnak az élmények. Mintha egy félig elkészült írással, vagy egy félkész illusztrációval szembesülnénk. Találkozunk is Kakpuszta lakosaival, de megismerni már nincs lehetőségünk őket - a szöveg zárja ki mindennek lehetőségét.

A novellák gondolati magva talán az volna, hogy azt a bizonyos letűnt világot idézzék meg, nem kevés romanticizmussal, nosztalgiával fűszerezve (olykor nem kerülve némi patetikusságot sem), amelyre szeretünk mi, vidéki emberek úgy visszagondolni, mint egy elfeledett, már-már mesebeli világ, ahol minden szebb, jobb, de legalábbis másmilyen volt. Ezt persze kevéssé róhatjuk a szerző szemére, hisz miért is várjuk el, hogy egy számára fontos, érzelmileg is kiemelkedő korszakról, életvilágról objektíven írjon, ráadásul olyan elbeszélői pozícióból, amely semmiképpen sem lehet tárgyilagos: a gyermek rácsodálkozó, naiv perspektívájából. Azonban mindezek nem szolgálhatnak elég magyarázatul az olykor esetleges, egyszerű nyelvi megformálásokért, a gyakori (és zavaró) suta tőmondatokért, természetellenesnek tűnő tagmondatokért. Sokszor magával ragad ugyan az elbeszélés, és elkerülik figyelmünket az ilyen esetlegességek, de sokszor bosszantóak az ilyen típusú nyelvi hiányosságok. Persze, védhetjük a szöveget, hogy maga (és nyelvezete) is naiv, gyermeki, de mégis inkább tűnnek ezek suta megoldásnak, szerzői hibának, mint stíluseszköznek. Ugyanez mondható el a somogyi tájszólás megidézéséről. A szereplők szájába adott mondatok, szavak hemzsegnek az őzéstől, ami még hiteles is lehetne – a köznyelvben e hanggal kiejtett szavak ősített változatát olvashatjuk. Itt is inkább az olvasóban zavart kelt ennek a megoldásnak a túlzott használata, és nem hatnak az elbeszélés stílusát megerősítő elemként – csak cifra díszek, amelyekkel a szöveg jelezni kívánja, hogy „itt így beszéltek ám”, azonban ennél több funkciót nem lelünk ebben a megoldásban, ráadásul nem kevés esetben maga az elbeszélő is használja ezt a megoldást, amivel csak további zavart okoz a befogadóban. Persze, hiszen ő is az adott mikrotársadalom tagja. Azonban egy könyv írásakor csupán mint emlékező, és nem mint elbeszélő.

Mindezen kritikák azért csalódást keltőek, mert a szituációk, a történetek és a megidézett (kissé ugyan negédes) világ leírásakor felsejlik az olvasóban, hogy mennyire magával ragadó, érdekes és lenyűgöző is lehetne mindezek leírása. Móricz tollától azért messze vagyunk...

Palkovics György: Kakpuszta
Kiadó: Duna International, 2011
Ára: 1995.- Ft.
 

Hozzászólás ehhez:

Könyvkritika | Palkovics György: Kakpuszta

• 1. TFL 2012-01-12 15:48:15

  Hát nem is Móricz írta.... Elsőkönyves és elmúlt hatvan... Miért lenne más???