Kikötő Online

Hogyan szokjunk rá a nem-dohányosságra?

Egy bizonyos kor után már nem sikk a csikk, sőt társadalmi szempontból is egyre kínosabb füstöt eregetni a szánkból, és ha nem hagyunk fel mihamarabb káros szenvedélyünkkel, majd a közterület-felügyelők csavarják ki kezünkből a cigit, ötvenezerért. A téma mindig aktuális, leszokni mégis csak „holnaptól” kezdünk…

Mielőtt nekiültem volna a kritikának, magam elé készítettem a kiürített hamutálat, egy öngyújtót, és na persze az elengedhetetlen feladatmegoldó cigarettámat; mely talán most kicsit dühcigaretta is volt a csalódottság miatt, amiért már megint nem sikerült leszoknom a dohányzásról. Persze a könyv mentségére legyen mondva (az én mentségem a dohányzásra tiszta sor, legalább ennyit megtudtam): nem ígér olyan varázsszót, amitől hirtelen felocsúdnánk a nikotinálomból, sőt valójában a cím sem túl reménykeltő – már ha a biztató alcímet („függőségoldás egy életre”) elkerüli a tekintetünk. Ennek ellenére mégis tovább olvassuk, hátha a sorok között mégis ott bujkál a tuti tipp, és eközben lapról lapra fény derül a magunkról, illetve a dohányosokról/dohányzásról alkotott tömérdek előítélet téves voltára. Például arra, hogy nem hiába vallunk kudarcot annyiszor az akaraterő módszerével, hiszen „nem lehet akarattal nem akarni azt, amit akarunk”, vagyis rágyújtani (ugye mindenki ismeri a „ne gondolj a fehér elefántra” agybecsapós felszólítását?), illetve ha mégis célt érünk vele, azt embert próbáló küzdelmek, sziszifuszi munka és tantaloszi kínok árán tesszük, ezekhez meg kinek van kedve.

Aztán tovább boncolgatva a dohányzás gordiuszi csomóját, Selymes Orsolya – aki egyébként maga is 13 évig masszív dohányos volt, ezért hitelessége nemcsak pszichológusként, hanem sorstársként is vitathatatlan – rávilágít arra, hogy a személyiségszerkezetünkben sem kereshetjük tovább a dohányzás okait. Ha eddig azt gondoltuk volna, akaratgyenge, önpusztító, renitens, dacos, kontrollvesztett személyiségek vagyunk, akkor bebizonyosodik épp az ellenkezője: „a dohányosok gyakran céltudatos, domináns, önérvényesítésre szívesen vállalkozó emberek – akik bátrak, ötletesek, nem hátrálnak meg a feladatok elől, és olyan helyzetben is tovább próbálkoznak, ahol mások sok esetben már feladták volna”. Rendben, nagy levegő, most már nyugodtan hátradőlhetünk szánkban egy szállal, hiszen a pszichológiai érvekkel alátámasztott, személyiségünket tekintve kedvező állításokkal nem vitatkozhatunk (emlékezzünk, nem vagyunk dacosak), és tovább próbálkozhatunk a füst tüdőnkbe erőltetésével (emlékezzünk, mi nem adjuk fel egykönnyen).

Ez a kicsit kétes nyugalom addig tart, míg el nem érünk ahhoz a fejezethez, melyben kiderül: csapdába kerültünk. Selymes Orsolya a közkedvelt labirintus-allegóriával szemlélteti azt a négy fázist, melyen minden dohányos végighalad: először fogalmunk sincs, mi történik, másodszor nem hisszük el, és nem is ismerjük be a függőségünket, harmadszor nem szégyelljük kimondani, dohányosok lettünk, végül pedig már eszünk ágában sincs korlátozni magunkat. Ha az olvasó esetleg legyintene – „ugyan, én csak alkalmanként gyújtok rá” - , akkor vagy el sem olvassa a könyvet, vagy nem is lesz képes leszokni mindaddig, amíg el nem jut a harmadik fázisba, felismerve és belátva függőségét. Utóbbi eset leginkább akkor következik be, mikor megpróbálja visszafogni magát, - a labirintus példánál maradva – visszafelé keresi a kiutat, majd kénytelen szembesülni bezártságával, vagyis függő helyzetével. Ebből a szempontból a láncdohányosoknak jóval több esélyük van a végleges szabadulásra, így például nekem is (ez még csak a harmadik bekezdés, és már a harmadik cigarettánál tartok!).

A Hogyan ne szokjunk le a dohányzásról? bevallottan az amerikai sztárleszoktató, az Easyway atyja, Allen Carr Rövid úton leszokni a dohányzásról című sikerkönyvének módszereiből merít. Az azóta – állítólag tüdőrákban! – elhunyt autodidakta terapeuta írása kézről kézre, úgy is fogalmazhatnék, szamizdatban terjedt; bizalomgerjesztő címéből adódóan még nagyobb csalódottságot okozva az elkeseredett dohányosoknak. Mert bár a megközelítés egyedül- és helytálló, sőt mi több forradalmi, az agymosás jellegű, hipnotikusan (már-már monomániásan) hajtogatott, vissza-visszatérő gondolatsorok igazságtartalmuk ellenére sem hatnak a könyv lapjain keresztül, sőt még hangoskönyv formában, Sir Anthony Hopkins (magyar hangja Szilágyi Tibor) búgó hangján keresztül sem. Hiába látjuk be, hogy a nikotinpótló szerek, a dohányzás egészségügyi kockázatainak mérlegelése, csak fokozza idegességünket, ezáltal pedig nikotinszükségletünket, és hiába tisztázzuk végül, hogy az újabb és újabb meggyújtott cigarettákkal valójában csak a leszokástól való pánikunkat enyhítjük - no meg a nikotinéhségünket - mégsem tudjuk magunkat elképzelni olyan felszabadult nem-dohányosként, aki még örül is annak, hogy soha többet nem kell „szívnia”.

Mindkét könyv számol ezzel az olvasói kudarccal. Ám míg Allen Carr megjegyzésétől, miszerint „Önnél még nem kattant be a lényeg”, csak még ostobábbnak érezzük magunkat, és egyben szembesülünk szövegértési hiányosságainkkal is, addig Selymes Orsolya rávilágít arra, hogy egyedül nem megy, és ezzel pár sorban végre is hajtja leszoktató tréningjének promótálását. Nagy kár, hogy csak a könyv végén teszi ezt meg.

Azt mondják, minden dohányos ismer egy Pista bácsit, aki napi három doboz talpast szívott el, soha sem volt beteg, és 90 éves korában vitte el a szívroham. Ilyen mentsváram nekem is akad, történetesen Ica néni (igaz ő még csak 83 és a napi adagja 2 doboz füstszűrős), mégis megnyugtatóbb annak a két barátomnak az esete, akik önmegtartóztatás és sóvárgás nélkül, boldogan és felszabadultan váltak nem-dohányossá Selymes Orsolya csoportterápiája után. És bár a kritika vége felé már 4 szál hever a hamutartóban, talán elgondolkodom, hogy én is elmegyek. Majd holnap…

Selymes Orsolya: Hogyan ne szokjunk le a dohányzásról?
Kiadó: Jaffa Kiadó
kiadás éve: 2010
oldalak száma: 190
kötés: puhatáblás, ragasztókötött
bolti ár: 2 940 Ft

 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Selymes Orsolya: Hogyan ne szokjunk le a dohányzásról? - könyvkritika