Filmkritikus kolléga első regényéről ajánlót írni mérsékelten hálás feladat, ha az ember irigy, örül a hibáknak, ha praktikus, akkor is, csak másként, reméli, hogy tanul ...
A címben idézett mondattal végződik Háy János legújabb regénye. Minimum a közöny az, ami süt ezekből a szavakból. A közöny, ami Háy János szerint ...
Időről-időre kiderül, hogy a 20. századi történelem nagy traumái, kollektív megrázkódtatásai mindmáig meghatározó, és gyakran kibeszéletlen élményei a magyar társadalomnak, az embereknek.
Emlékeznek még a Burda magazinra? Létezik még, de nekem nosztalgikus íze van magánk a szónak is, hiszen abból varrt nekem a nagymamám ilyen-olyan sikerrel ruhákat. ...
1995-ben íródott regényről van szó, ünnepi kiadásba öltöztetve. Remek, egyszerűségében szép borító, ha jól emlékszem a Világirodalom remekei címet viselő sorozat volt nagyon hasonlóan öltöztetve. ...
Vannak a kínzásnak válogatott formái. Ezek egyike Marakai Haruki trilógiáját részletekben megjelentetni. Azért is különösen kifinomult forma ez, hiszen nem csak a várakozás maga hosszú, hanem aztán azzal szembesülni, hogy bizony az eltelt idő alatt kizökkentünk a Murakami teremtette 1Q84-ből, és nem is olyan könnyű visszatalálni oda.
Nem tudom, ez-e az oka, hogy a harmadik kötetet kevésbé találtam „murakamisnak”, hiányzott belőle a megszokott légiesség, túl lineáris a cselekmény, az első pillanattól érezzük, hogy minden szál a két főszereplő találkozását készíti elő, afelé mutat. Pedig a főszereplők száma eggyel nő, ebben a kötetben Tengo és Aomame nézőpontján kívül Usikava, az Aomame felkutatásával megbízott magánnyomozó-szerűség története is új nézőpontból mutatja be a történteket, sőt a végére főszereplővé válik.
Anélkül, hogy nagy titkokat árulnék el, általánosságban ismét megállapíthatjuk, hogy Murakami nem hazudtolja meg önmagát: a fő téma a magányosság, a szerelem, az elidegenedés. Most optimista felhanggal, Tengo és Aomame szerelme bizonyosság, talán csak ha egy pillanatra merül fel a kétely, hogy húsz év kihagyás után a találkozás biztosan azt hozza-e, amiről a szerelmesek álmodoztak.
Murakami íráskészségét, zsenialitását talán keveseknek kell hangsúlyozni, de szó nélkül mégsem hagyhatjuk. Mint ahogyan azt sem, hogy Nagy Anita fordítása lehetővé teszi, hogy élvezzük Murakamit, köszönet érte. Szóval, most a megszokott stílust színesíti a történetmesélés technikája, azaz, hogy a három szereplővel történteket felváltva ismerhetjük meg, úgy, hogy az idő csak az egyes szereplők vonatkozásában lineáris, így emiatt az olvasó kis töréseket érzékel az időben, hiszen minden fejezet mindig visszanyúl oda, ahol saját korábbi története véget ért, holott az olvasó már sok többletinfomációval rendelkezik a másik szereplővel történtek miatt. Sőt lesz olyan tény, amit csak az olvasó tud meg Usikavától, Tengo soha nem jön rá az igazságra.
Usikava, Tengo és Aomame azon kevesek közé tartozik, akik felnéznek az égre, meglátják a két holdat, elhiszik, hogy azok valóban ott vannak, és ezzel új világba lépnek. Egy olyan világba, ahonnan a kiutat keresik, de amelyet elhagyniuk csak kettejüknek, a szerelmeseknek lehet és érdemes. A külön világok a második kötet végére Tengot a Macskavárosba, Aomamet a majdnem-öngyilkosságba kergették. Jövőjük csak együtt lehet. Usikava pedig kaffkai világba lép, a spontán módon meginduló átváltozását Tamaru drasztikusan fejezi be, szörnyű halált hal, de aztán a testét a little people új értelemmel tölti meg. Légből szőtt gubóvá nem az lesz, akit várunk. A magányosságon, elidegenedésen túl ez a problémafelvetés nekem az egyéni felelősség kérdését feszegeti: az egyénen áll, hogy felismeri-e a valóságot maga körül annak ami, él-e ezzel a felismeréssel, és tesz-e érte valamit, hogy élete úgy alakuljon, hogy az neki jó legyen. Tengo és Aomame túllépnek saját árnyékokun, és ezzel megnyílik előttük az út vissza a valóságba. Már ha az a valóság, aminek ők azt gondolják.
Murakami Haruki
1Q84 Ezerkülöncszáznyolcvannégy
harmadik könyv
Geopen Könyvkiadó 2012
569 oldal 3990 Ft