Kikötő Online

Párizs megér egy … könyvet!

Párizsban az élet, Pimasz úr Párizs ellen, Párizs fű alatt - könyvkritikák

Talán nem létezik város, amelynek neve annyi könyv címében szerepelne, mint Párizs. És talán nincs még egy olyan világváros, amely olyan legendássá vált volna, mint a francia főváros.  

E legenda lényegében a 19. század második felétől folyamatosan épült, gazdagodott, lelkes papjai pedig a művészek voltak, akiket a város halhatatlanná tett, noha életükben sokszor mostohán bánt velük. Turistaként az embert vagy megfogja, vagy nem egy város hangulata, de ha egyszer hosszabb távra tetted le ott bőröndöd, hirtelen azon kapod magad, hogy a nagy egész részévé válsz. A kérdés csak az, hogy mely egésszé: a legendáé vagy a valóságé? Mert minél görcsösebben keresed a saját legendás Párizsodat és párizsi legendádat, annál inkább szembe jön veled a valóság, amely olykor bizony kiábrándító. De egy biztos: mindenki, aki úgy érzi, Párizsban töltött éveinek regényes történeteit bizony meg kell írni, az egy ugyanazon történetet mesél tovább. Elképesztő méretű cselédszobák, még elképesztőbb bérleti díjairól, elbűvölő kávéházak undok pincéreiről, macskaköves utcákról és koszos szobákról, eleganciáról és ez elegancia számkivetettjeiről szólnak többnyire a történetek.

2009-ben egyszerre több könyv is megjelent a legendás városról. A teljesség igénye nélkül három nagyon különböző szerző – Janelle McCulloch, Papp Gergely és Láng Júlia - eltérő tapasztalatokon alapuló művét olvasva, mégis úgy tűnik, mintha valamely folytatásos regényt bújnánk.

Janelle McCulloch ausztrál újságíró, többek között a Vogue és az Elle munkatársa, feledni ment Párizsba, a városba, ahol mindig is szeretett volna élni. Majd megírta nem kevéssé fellengzős címet viselő könyvét, a Párizsban az élet-et. És bár erősen más alapokról indul és bizony-bizony jócskán más hátérrel rendelkezik, mint magyar honfitársaink, mégis, a számára oly jelentős tényezőként kezelt, párizsi elegancia számkivetettjeként végzi. Könyvéből azonban jómagam, aki ugyancsak jó néhány évig osztoztam a párizsi „számkivetettek” keserédes kalandjain, miközben elég jól megismertem a várost – soha nem hallott éttermek, cukrászdák, fehérnemű és cipőkereskedések nevével ismerkedtem meg. Valószínűleg nem ugyan ott vásároltunk… Noha a bal part kiadóktól, elit kávéházaktól és a Saint Sulpice és Saint Germain harangjaitól hangos hatodik kerületét magam is kedveltem. Viszont ismerős a gardróbnyi padlásszoba, a vulkán-szerűen kifeküdt ágyközép, s a francia bérház jellegzetes hangulata, ahol alul a gazdagok laknak, fent viszont apró cselédszobákban sokszor kisebb pénzű értelmiségiek húzzák meg magukat. Ezt leszámítva, szinte semmi nem maradt, ami megérinthetett volna a könyvből, mert nemigen volt más közös álom és legenda, amin osztozhattunk. Mert McCulloch könyve nem a mi kelet-európai Párizs legendánkat írja tovább, hanem inkább tovább írja azt a franciák által kedvelt kifinomult Párizs-imaget, amely a divatról, az illatokról, a Michelin csillagokról és leginkább, mert ott van, a burzsoázia diszkrét bájáról szól. Ezt a képet erősíti maga a könyv is: lehelet-szerű tipográfiájával, fotóillusztrációival, a franciák által is oly kedvelt Párizs-legenda esztétikumát vetíti elénk.

McCulloch, Janelle: Párizsban az élet - A szerelem és a csábító fehérnemű nyomában
Vince Kiadó, 2009
240 oldal

Nem így van ez azonban Papp Gergely: Pimasz úr Párizs ellen és Lángh Júlia: Párizs fű alatt című művével. Noha mindketten más-más korban vetődnek Párizsba, írásaik meghatározója egy az Adytól József Attilán és Hevesi Andráson át nyúló közös pszeudo Párizs-legenda, amely meghatározza álmaikat és olykor megnehezíti valóságukat. A két Párizs kép között van 13 év, személyes életkorbeli különbség és néhány párizsi kerület, amelyben laknak.

Papp Gergely, alias Pimasz úr, a TV2 munkatársa, épp a hazai rendszerváltás pillanatában csöppent a párizsi szabadságba. Párizsi diákságának két és féléves emlékeit a Jaffa Kiadónál megjelent Pimasz úr Párizs ellen című kötetében összegezte.

Papp Gergely kalandos módon vetődött a francia fővárosba: nem más, mint személyesen Francois Mitterand hívta meg 1990-es magyarországi látogatásakor, a már akkor is pimaszul figyelemfelkeltő ifjoncot a budapesti francia tagozatos gimnáziumban. A meghívás valójában semmivel sem járt, hacsak azzal nem, hogy határtalan álmokat generált a szerzőben. Így aztán a látogatást két év egyetemi tanulmány követte, a diákévek helyenként kacagtatóan szerencsétlen mindennapjaival, a pénztelenséggel, az éhezéssel, a fél-illegális léttel. Ugyanis többnyire mire egy diák a prefektuson megkapja a tartózkodási engedélyt, addigra lejár az ösztöndíja vagy tanulmányi ideje. Amíg nincs tartózkodási, nincs legális munka sem. Marad tehát a fekete munkák utáni hajtóvadászat: legyen az takarítás vagy gyerekfelügyelet, netán felszolgálás. Pimasz úr költöztet, vurstlikban lufit árul, szó szerint saját bőrén napozókrémet tesztel, majd zsinagógában takarít. Klasszikus repertoár. Közben pedig hol éhezik, hol fázik, ja, meg persze egyetemre is jár. Papp Gergely könyve kellemes, olvasmányos, humoros, tipikus diákregény, amit mindenki megírhatna, aki hosszabb ideig Párizsban járt. Kérdés persze, ha Papp Gergely nem lenne Pimasz úr a tévében, vajon akkor is kiadják?

Papp Gergely: Pimasz úr Párizs ellen
Jaffa Kiadó, 2009
211 oldal

Lángh Júlia regénye, a Párizs fű alatt megformálását, jellemrajzait, leírásait tekintve is a magyar irodalom igazi Párizs-hagyományát folytatja. Mondatai pontosak és igényesek. Az általa rajzolt világ sallangoktól mentes, épp ezért hiteles.

A Magyar Rádió egykori munkatársa, a kádárista Magyarország két gyermekes emigránsaként nem a divatot, az illatokat, az őszi Párizs spleenjét, hanem a szabadságot keresi. Amit talál, az a város mondhatni nem túl frekventált 20.kerületében bevándorlók, munkanélküliek, önjelölt művészek. És egy kommuna, ahol hosszabb időre szállást talál, és ahol munka után, esténként, keleti filozófiákról, művészetekről, önmegismerésről beszélgetnek: kiöregedett hippik, alternatív gondolkodók, szociális munkások és ő, a magyar emigráns, aki saját bőrén érzékeli - amit most már mis is tudunk- mit jelent a nagybetűs SZABADSÁG. Alkalmi munkákat vállal, küzd a fél-illegális léttel, a francia bürokráciával.

Akkor érkezik, amikor már csak töredékekben léteznek ’68 eszméi – ha valós eszmék voltak egyáltalán.(Ismerek valakit, aki ma is őriz egy ’68-ban felszedett utcakövet. Lehet, hogy csak ennyi maradt?) Hiszen maga Cohn Bendit írta, hogy ’68 szexuális forradalom volt, a társadalmi problémákat nem sikerült orvosolnia.(Forget 68 - Éditions de l’Aube, 2008) Mi marad utána? A kiábrándulás és útkeresés. Az esti beszélgetéseken persze gyakran előkerül fű… de nem ez a lényeg, csupán a hitelességhez tartozó kellék.
Ez a könyv valóságos képet ad a városról és szegregált lakóiról, a squatok és kommunák világáról, akiknek tagjai egyként idegenek a tisztes francia polgári társadalom számára, akik talán épp önön marginalitásuk miatt befogadóbbak.

Ugyan ott ahol Piaf is született, ott ahol ma bőven díszítik graffitik a tűzfalakat, ott, ahova ma az intellektuelek visszavonulnak a turistainvázió elől, megkapaszkodva Párizs egy zsebkendőnyi darabján, ami épp sokszínűsége és szabadsága miatt igazán párizsi.

Lángh Júlia:Párizs fű alatt
Magvető Kiadó, 2009
280 oldal
 

Hozzászólás ehhez:

Kritika | Párizsban az élet, Pimasz úr Párizs ellen, Párizs fű alatt - könyvkritikák