Kikötő Online

Rómába kéne menni

Lénárd Sándor: Római történetek - könyvkritika

Ha az ember arra vállalkozik, hogy a saját életét írja meg egy regény formájában, annak a hátterében általában megtalálható egy identitáskeresési vagy korprobléma. A körülöttünk lévő világ olyan erővel formálja személyiségünket, elvárási horizontjainkat, hogy egy bizonyos korszakban élő ember életének története híven mutathatja az adott rendszer képét, amely az egyénben tükröződik. Lénárd Sándor a világháborúk és a fasiszta Olaszország világát saját élményein keresztül vázolja, amely személyes sorsának, élete útjának is meghatározó alakítójává vált. 

Két részre oszlik a mű: az 1938-as év eseményeire és az 1943-as feljegyzésekre. 1938-ban az író, Lénárd Sándor megérkezik Rómába, ahová Bécsből jött egy új élet reményében, amely talán olyan lesz majd, mint az álmaiban. Klasszikus helyzet az újrakezdés, a tiszta lappal indulás fázisa, amikor a főhős a jobb reményében vág neki az ismeretlennek. Ez a tény már magában implikálja a napló, vagy jelen esetben az önéletrajzi ihletésű mű létrejöttét. Főhősünk addig él vidáman Rómában, ameddig a pénze kitart, van hol aludnia, és minden nap kapucínert fogyaszthat a kávéházban magyar barátaival. Ekkor még csak szemlélő, aki kívülállóként figyeli az eseményeket, és hallgatja a már egy ideje Rómában élő, különböző nemzetiségűek terveit, panaszait. Ebben a történetben mindenki hazudik, hazugságra épül a fasizmus, hazudnak a barátok, még önmaguknak is. Mindez védekezés, a be nem vallott terhek megkönnyítése és az illúzió világába való menekülés. Lénárd nem menekül, hanem próbál élni, két világ között megtalálni a saját útját.

Erre akkor döbben csak rá, amikor mindenét elvesztve, egy-két lírából tengődve, a város utcái, helyei és lakói valódi otthonává válnak. Ekkor tapasztalja meg, hogy a felszíni világ mélyén van egy másik, amely csak az otthontalanság révén válik láthatóvá. Mindez olyan különös helyzetet teremt, ahol az otthontalanság érzése implikálja az otthon létét. A tapasztalás útján a város új képe tárul fel Lénárd előtt, a felszíni fasizmus alatt meghúzódók lélegzése. A szövegben végigkövethető a városkép formálódása, amely meglehetősen széles metszetet mutat. Megjelennek a bevándorlók, akik a főhőshöz hasonlóan egy új és jobb élet reményében érkeztek Rómába, és most ugyanilyen reményekkel kívánják azt elhagyni. Mellettük a helyi lakosok, a szobák bérbeadói, a borbély, a gyógyszerész, akik városlakóvá, ismerősükké fogadják a fiatal orvost.

Budapest, majd Bécs után Róma miliője nem hasonlítható össze a többivel. Új ritmust diktál, új távaltokat és képeket mutat. A két naplórész jól érzékelteti, hogyan tudja egy város képe rányomni a történetét az élet történetére, hogyan alakul a város belső világa az egyén szemével és az egyénben. Az első 1938-as szakasz a helykeresés, ismerkedés fázisa, az 1943-as részben viszont már egy szinte tősgyökeres városlakóvá válik az író. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az új kötődés, a szerelem, amely Diana képében találja meg, és ami még erőteljesebb kapoccsal köti Rómához.

A keserűség, a keresés és a mulatságosság határain billeg a könyv hangulata, hol erre, hol arra tolódva. A derűs helyzetek, a légtornász vagy a magyar barátok történetei, a hercegnél tett látogatások élővé, hitelessé és olvasmányossá teszik a művet, a háborús viszontagságok ellenére pedig hívogatóvá Rómát.

 

Lénárd Sándor: Római történetek
kiadó: Magvető
kiadás éve: 2010
oldalak száma: 336
kötés: keménytábla, védőborító
bolti ár: 3 290 ft

Hozzászólás ehhez:

Lénárd Sándor: Római történetek - könyvkritika