Kikötő Online

Varázslat és nehézkedés

Báthori Csaba: Egy kutya naplója

A kritikai közgondolkodás egyik kevéssé rokonszenves tulajdonsága, hogy hajlamos az egyszerűsítő befogadásra; azaz a sokműfajú szerzők munkásságából rendszerint csak egy-egy irányt tüntet ki értelmező figyelmével. Gyanúnk sanda, de jószándékú: úgy sejtjük, ha Báthori Csaba nem költőként-műfordítóként kezdte volna pályáját, utóbbi években publikált prózakötetei (Haluc Áron dolgozatai, Római suttogás) nyomán az egyik legelismertebb kortárs író lehetne. Az Egy kutya naplója ismét kivételes nyelvművészi erényekről ad számot.

A könyv két művet tartalmaz; mindkettő a tárcairodalmi könnyedséget hasznosítja a kisregényforma keretei között. Az Egy kutya naplója az állatregények gazdag hagyományához ad új minőséget; a L’ultima cigaretta az ártó gyönyörtől megválni kívánó ember érzéki naplója. Egy interjúbeli vallomást idézve: „Mindkét írásomban az emberi-állati világ földhöz közel álló, szinte a nehézkedési erő delejével ható varázslatait kívántam megfogalmazni. Előbb egy kitörésre készülődő kutya lehetséges szempontjából, aztán pedig egy – szenvedélyétől lassan szabaduló – ember szavaival.” (Könyvhét, 2009/július, 340.) Tartós otthont s abban új életet találni-teremteni: a létkeresésnek ez az ősi ösztöne nem tesz különbséget a talán csak a lábak számában különböző létezők között.
Mondatról mondatra föltalált, lírai próza a Báthori Csabáé. (Ne lepődjünk meg ezen: a szerző ültette József Attila költészetét németre, Rilke levelezését pedig magyarra; s versei, kritikái, esszéi és egyéb műfordításai is reflektorosan világították meg az utat, amely ehhez a prózairályhoz vezetett.) Pontossága és szépsége teszi líraivá; tárgyérzékeny figyelme, részletező gondossága tartja meg prózának. Az anyagi világ, a testi létezés ma is csak keresgéli kifejeződésének s létesülésének érvényes esztétikai módozatait kortárs irodalmunkban. Jelen munka – amely a szabadság nézőpontjaival játszik, s a szabadulás lehetőségeit veszi komolyan – e tekintetben is mintaadó szerepet vállal.
Mintaadó szerepet, efféle nyelvi telitalálatokkal – azaz szellemi rátalálásokkal:

Egy kutya naplója: „Az árokban menetelve nemigen lehet megérkezni magasra. Hogy is van ez? […] Ez egy kis önlélekrajz, már ami egy kutya lelkét képezi. Írásban nem vagyok kutya, megtalálom az érzelmeket, szépen, hajlamosan.” (7.) – „Barátkozni akartam a falu lakóival. Barátkozni a város lelkeivel. Barátkozni a világ mozgatóival. És aztán beszimatolni minden más világba. Az volt a szabadság, amikor még irányzék nélkül kóborolhattam, senki nem mondta, merre-hová. De ez is fájt. Előbb-utóbb minden fájni kezdett.” (11.) – „Ahonnan elvágyik, mindenki oda süllyed vissza az élet sürgetése közben. Nekem nem is volt életem, csak bolondos meglódulásaim, nem is volt látásom, csak fényesítettem a szememet, nem is volt célom, csak visszaemlékeztem anyuka intelmeire. Hogyan is hihettem volna azoknak, akiknek dereka, nadrágja, mellkosara, ádámcsutkája van.” (11–12.) – Két gyerekkorom volt, az egyik anyámmal, a másik egyedül, de egyiket se tudtam volna kibírni a másik nélkül. […] Nem, nem gondolkodtam mindig. Mindig csak a kopaszok gondolkodnak. De ha anya nem marasztal, és ha nem noszogat, hogy éljem túl őt, hát szomorú lettem volna.” (54.) – „A gyűlölet a tönkretett ember anyanyelve. Most már mit akarjak, ha minden lehetséges?” (75.) – „Én tanulni jöttem ide, hogyan legyek ha nem is ember, de emberek bárdolta, nem faragatlan állat.” (123.)

L’ultima cigaretta: „A nap első szögecse halott, nincsen száma. Az első a nem létező cigaretta. Drukkolok, legyen vége hamar. Hogy rázendíthessek a másodikra.” (144.) – „Mert benn a szobában nem dohányzom. Csak ritkán, ha nem gondol rám senki.” (147.) – „Mesterség az, megkülönböztetni a csészét és a hamutartót a hajnali mámor első pillanataiban. Aztán kérdés, mit teszel, ha egy-egy csöpp pernye rászáll a kávé felszínére. Nem is kérdés, meg kell inni hamustul.” (148.) – „Megyek, könnyedén, józanul. Gyakorlom magam abban, hogy nem az első gondolatomra gondolok.” (156.) – „Minél kevesebbet gondolsz magadra, annál eredményesebb vagy. Élvezd, hogy lassabban pusztulsz.” (162.) – „…miért ne öregedjem hozzá az általános türelemhez? Az ember okossá fárad.” (168.) – „A csikkeldobás misztikája. Soha nem tudtam csikket helyesen eldobni. […] Oktalan dolog ez, de én még ma is félek ettől. Féltem egészen csütörtök este hatig. Azóta egy félelemmel kevesebb vagyok.” (174–175.) – „Újra meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Nappalom is, álmom is világos. Igazság ez, mert költészet.” (177.) – „Mikor veszíti el az ember az arcát? Úgy negyven körül. Kivéve, ha előbb hal meg az anyád. Megyek hazafelé. Szinte számolom az embereket, úgy örülök nekik.” (186.)

A már idézett beszélgetésben Szepesi Dóra kérdésére ekképp összegez művészi hitvallást a válasz: „Úgy tűnik, az élet érett, egyszerű dolgairól kevesebb szó esik ma a közbeszédben vagy az irodalom visszhangos pástjain. Pedig létünk, időnk zöme azzal telik, hogy a hétköznapok, az árnyékos téli-nyári keddek és csütörtökök apró eseményei közt valahogy egyről a kettőre szeretnénk jutni, és néha nem is kívánnánk mást, mint hogy megismerjük következő lépésünket, letörésünket vagy ágaskodásunkat. Hogy valamiképpen tovább tudjunk élni falaink között, életünk néhány motívumának táplálékaiból. Pontosnak kell lenni, de hűnek is a kicsi dolgokhoz, a szemmagasság eseményeihez.”
Fontos szavak, s ami még lényegesebb: hitelüket a mű minősége igazolja. Báthori Csaba kiváló prózakötetét nemcsak kutyák és dohányosok forgathatják haszonnal: kutyabarát bibliofileknek és nikotinfóbiás filantrópoknak is derűvel ajánljuk.

Báthori Csaba: Egy kutya naplója,
Napkút Kiadó, Budapest, 2009

Hozzászólás ehhez:

Báthori Csaba: Egy kutya naplója