Kikötő Online

A berlini falról lepattanva

Úti-élménybeszámoló

Két évet éltem Párizsban, a városban, amelyről még mindig az a 100 éves képünk van, amit még a nyugatosok tápláltak belénk. A városnévnek még mindig olyan bűvereje van, hogy menten Csehovosan felsóhajtunk, valahányszor meghalljuk. Engem is ez a romantikus sóhaj röpített oda, de délibábnak bizonyult az a XX. század eleji szabad, művészi pezsgés. Helyette bürokrácia és elitművészet fogadott. Mikor ennek hangot adtam, a legtöbben a következő szót súgták a fülembe: Berlin.

Állítólag az ma Berlin, ami akkor volt Párizs. Berlin teremti meg az alkotók számára azt a szabad környezetet, azt a tápanyagban gazdag talajt, amiben a művész ember szépen fejlődni tud. Azt mondták, hogy ha Berlinben megtetszik egy fal és rá akarsz festeni, ráfestesz. Nem biztos, hogy pénzt is kapsz érte, de alkotói szabadságodban nem korlátoznak. Azt mondták, Berlin olcsó, az egyik legolcsóbb az európai fővárosok közül. Azt mondták, van élettér. Szemben a legendás 10 m2 –es párizsi konyha-fürdőszoba-nappali lakásokkal és a tömött metrókkal. A berlini tömegközlekedési hálózat úgy van megtervezve, hogy a felszín felettiek bármikor képesek átvenni a terhet a felszín alattiaktól és fordítva. Imádtam ezt a várost úgy, hogy sose jártam benne.

Aztán fölmerült egy lehetőség, hogy Németországban fogok dolgozni, amihez elengedhetetlen lenne egy kis német nyelvi tudás. Így hát vettem egy szótárfüzetet a papírboltban, a szomszédos antikváriumban pedig egy minden hivalkodást nélkülöző 1965-ös német nyelvtankönyvet. Baromi élvezetes dolog két idegen nyelv tanulása után megtervezni az egyéni tanrendedet. Ennek a tanrendnek képezte részét az a 12 napos autóstoppos kirándulás is, aminek a célja a német nyelv által való megfertőződés és hát maga Berlin.

Korábbi magányos csatangolásaim során már megtapasztaltam, hogy az első pár nap az átlényegülésről szól. Meg kell szoknod magad. Illetve azt, hogy kibillentél az egyensúlyból. Ez a legfontosabb. Kiszolgáltatod magad az emberiségnek. Hüvelykujjadat fölemeled és rábízod magad a társadalomra. Csodavárás és nyitottság. És a csodák rendszerint be is következnek. Szóval nem akartam, hogy az első pár nap Berlin rovására menjen, így az első állomás München volt.

Úgy alakult, hogy nem volt időm fölkészülni a városokból, így a tapasztalati módszert választottam. Amikor nem a térképhez szögezett tekintettel látogatod sorra a turistakönyv ajánlatait, hanem igyekszel a lehető leginkább elveszni. München csodálatos volt. Árnyékos sörkertek, impozáns olimpiai negyed, lenyűgöző BMW gyár, és az angolparkot átívelő folyóban szörfölő (!) és sodródó emberek.

Ezt követően egy Duna-parti város, Ingolstadt látott vendégül, mely mellesleg az Audi szülővárosa. Nincs jogsim, nem érdeklenek az autók, de ebben országban lépten-nyomon autógyárakba ütköztem. Ingolstadt egy Kaposvár szerű város egy Tisza szerű Dunával. A színházban az épp leköszönő igazgató utolsó rendezésére készültek. Nyilvános főpróba, bemutató, LOVE – The Beatles, a próbateremben aludtam és nagyon kedves kis Gesellschaft verődött össze. Írtam is róla egy dalt. Elő is adtam nekik premierajándékként: „Ich fand einen Gesellschaft / Neben der Donau in Ingolstadt.”

És Berlin. Iris, egy artista, aki játszott a LOVE-ban és egyébként egy karaván kocsiban lakik Berlinben. Ő adta meg annak a két lengyelnek - Tomak és Jadviga – az elérhetőségét, akik ezt a fél illegális hippi-campinget vezeti. Kaptam tőlük egy lakóvagont. Ingyen. Volt benne matrac meg napelemmel működő (!) éjjelilámpa. Csodálatos. Tomakkal guberáltunk egy biciklit is, ami végül nagyon megkeserítette az életemet. A csomagtartójára tettem egy ülést, hogy elférjen a lábam. A kormányon lévő gumifogó menet közben lecsúszott és egy 6 éves srác lábai elé estem. Még jó, hogy nem értette a káromkodásaimat. Ezt a biciklit a legforgalmasabb helyeken is lezáratlanul ott hagyhattam, csak azért se akarták elvinni. Elkezdtem lefele csúszni a lejtőn. Vettem egy térképet. Ennek köszönhetően folyamatosan eltévedtem. Nem találtam internet kávézót. Vasárnap este nem volt buli, hétfőn nem volt múzeum. Állatkertbe mentem. Láttam egy üvöltő oroszlánt. Hihetetlen mély hangja volt. Életemben először eljátszottam a Hopp-on-Hopp-off városnéző busz gondolatával. Végül mégse. Kérem, én lepattantam a berlini falról. Nagyon nagy lendülettel érkeztem ebbe a városba és tessék.

Éreztem azt, amiről beszéltek, de nem tudtam bekerülni. Nem a város miatt. A város nagy – de hát melyik főváros nem az. A város meglehetősen csúnya – de valószínű olyan hamar megszoknám, mint Párizs szépségét. Az emberek segítőkészek és szabadok – de én ez alatt a pár nap alatt idegen maradtam. Berlin már akkora, hogy ismerős vagy városismeret nélkül lecsúszik a gumifogó a kormányról és elesel. Én végül bemenekültem a Zsidó Múzeumba és fél napig ki se jöttem. Vettem egy smile-os kipát és nyugatra mentem, Brémába, ahol meg Mercedes gyár van, meg muzsikusok, meg biztonság, hogy pár nappal később reggel 7-kor újra fölemeljem a hüvelykujjam és újra az emberiség segítségét kérjem, és ez az emberiség végül hajnali 5-kor kitett Budapesten a Móricz Zsigmond körtéren bezárva azt a nagyjából 2500 kilométeres nyolcast, ami itt láthatóvá válik.

De nem adom fel. Egyszer még beveszem ezt a várost. Vagy több idő, vagy több barát, vagy több ismeret. Berlin nagy falat. Én akartam őt megenni, de kapott be engem. Hamm.

Hozzászólás ehhez:

Riport | Úti-élménybeszámoló Berlinből