Szerbiától Manhattanig

A guminő apoteózisa (Turbo Paradiso)

Egy férfi betrappol a színpadra, és szépen-lassan felfúj egy kövér guminőt. A mellek fokozatosan felemelik a baba testét, s amikor kész a nagy mű, a kerekded femme fatale isteni áldozatként megindul a színpadra nyúló éles fény felé (ez a procedúra aztán megismétlődik még egyszer az előadásban). E rituáléval kezdődik a Danilo Kiš szövegei által ihletett előadás, amely egy totálisan felforgatott világ apokaliptikus képét tárja elénk.

Katonai ruhás alakok masíroznak fel-alá. Ha épp nem guminő-áldozatot mutatnak be, perverz játszadozással és hangos énekelgetéssel ütik el az időt. Az előadásban nincsen összefüggő cselekmény, inkább csak egymás mellé helyezett jelenetek halmaza, amelyek azonos létállapotot mutatnak be. A háborús érzület úgymond a nemzeti identitás részét képezi. A férfiak szexuális hevültségben egymást kínozzák – persze mindezt a szenvedő alany szigorú utasításai szerint teszik. A nők egymásnak mesélik szeretteik lemészárlását és saját megerőszakolásukat. Próbálják egymást túllicitálni, s emiatt gyakran össze is vesznek. Majd mindenki hosszan felsorolja a boldog, Hófehérke-ruhás férfinak legmélyebb félelmeit, mintha csak a kötelezően felmondandó leckét kántálnák. Mindezek kívül az előadást különféle szerb dalok is tarkítják, amelyek olykor egy kis tánccal egészülnek ki.

A színészek (Béres Márta, Erdély Andrea, Kokrehel Júlia, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor) teljes erőbedobással asszisztálnak Urbán András színházi víziójának megvalósításához, amely zsigeri hatásokkal operál. S mindez többnyire működik is: a néző letaglózva ül, miközben egymást követik a pofonverős és nevettetős pillanatok. Azonban néha e hatás kiváltásának igyekezete túlzásokba esik, s emiatt egyes jelenetek enyhén hatásvadásszá válnak.

Egyszer csak megjelenik egy angyalszárnyakat viselő alak, a többiek leteperik és egy mosolygó – köpenye alatt meztelen – kertészlegény kínos pontossággal lecsippenti a fehér szárnyakat. Nincs szükség többé Paradicsomra, Megváltóra és Istenre! Pusztuljanak! Persze ha valakit felháborít mindez, meg lehet dobálni a színészeket paradicsommal az előadás végén. S láthatóan élvezik is.


Vakrandi-terápia (Terápia)

Egy férfi és egy nő vakrandit beszélnek meg hirdetés útján egy kávézóban, ahol a pincért sosem látjuk. Az első találkozás viharosra sikerül: Bruce-ról (Mikes Imre Elek) kiderül, hogy biszexuális, és jelenleg is egy férfivel él együtt. E tény a homofób Prudence-t (Erdély Andrea) meglehetősen felzaklatja, s a kialakuló konfliktus azzal zárul, hogy Bruce és Prudence vizet locsolnak egymás arcába. Ezután mindketten rohannak a pszichológusukhoz: Stuart (Ralbovszki Csaba) inkább saját szexuális teljesítőképességének időtartamával van elfoglalva, mint Prudence problémáival, Charlotte (Béres Márta) néha ugató, gyakran szótévesztő, enyhén nimfomániás, alternatív dilidokiként ugyancsak alkalmatlan Bruce gondjainak kezelésére. Később a férfi és a nő újból megbeszélnek egy találkozót ugyanott – véletlenül egymással, éljen az anonimitás –, amikor is Bruce többszöri sírógörcse után Prudence karaoke-val próbálja feldobni az érzékeny lelkű férfit, s e közös éneklés annyira jól sikerül, hogy viszonyba kezdenek. Azonban hátráltatja a kapcsolatot Bruce élettársa, Bob (Mészáros Árpád) létezése, aki nem érti, hogy miért is csinálja Bruce mindezt. Az utolsó jelenetben végül a „semmi sem oldódott meg, de mi mégis boldogok vagyunk” helyzetbe érkezünk: összegyűlik minden szereplő a kezdeti kávézóban – kiegészül a társaság a várva várt pincérrel (Mészáros Gábor) –, álpisztoly dördül, mindenki mindenkivel összeveszik, és végül Bruce megkéri Prudence kezét.

Az előadás Christopher Durang 1981-es darabját (Beyond Therapy) vette alapul, amely hamisítatlan manhattan-i komédia, de Olivera Đorđević rendezése próbálja egy sokkal univerzálisabb közegbe helyezni a viszonyokat, s a dráma szövegét kiegészíti különböző játékos betétekkel (vita a férfi és a női nem különbségeiről, nézők kikérdezése szexuális szokásaikról, ismert dalok közös éneklése). A színészi játék főképp karikaturisztikus módon mutatja be a figurákat, amelyek a maguk módján mégis szerethetők maradnak. Azonban ez az enyhén eltúlzott játékstílus néha átcsap puszta ripacskodásba (pl.: Stuart kifakadásai vagy Bob folyamatos „meleges” affektálása).

A Terápia olyan embereket mutat be, akik őrültségeikkel és fóbiáikkal küszködve megpróbálnak közelebb kerülni egymáshoz, de jelen esetben ez inkább egy kaotikus „szentivánéji” forgataggal zárul, mintsem megnyugtató happy-enddel. Bár Carrie Bradshaw sem jutott többre.

A Terápia előadásán abszolút teltház volt, a nézőtér minden szabad négyzetméterére pótszék került. Végül a társulat hatalmas tapsot kapott. Mindenképp jár a vállon veregetés, főleg a sok paradicsom után.