Neonfényes kakofónia

A zenekarnak és a karmesternek nem volt könnyű dolga – több szempontból sem. A helyszínt adottságai aligha teszik alkalmassá átszellemült zenehallgatásra.

Az akusztika nem éppen a legjobb, s ezt tetézi, hogy a fények hidegek és élesek köszönhetően annak, hogy szinte kizárólag neoncsövekből áradnak. Ez mindjárt barátságtalanná is teszi a teret. Ezt fokozzák azok a műbőr székek, amelyeken ülve az ember hajlamos elfelejteni, hogy a zenetörténet mily gyönyörű mesterműveit hallgatja is éppen, mert inkább arra ügyel, nehogy megmozduljon s azzal előcsalogassa azt a bizonyos, műbőr székekre igen jellemző hangot.

Egyszóval a művek maguk más környezetet igényeltek volna, amely remélhetőleg Pécsett, Európa Kulturális Fővárosában majd rendelkezésre is fog állni, és ahol a Pannon Filharmonikusok minden bizonnyal méltó rezidens zenekar lesz.

 Ami a koncertet illeti, a Mesterdalnokok nyitány nagyon szépen szólt, és a körülmények kedvezőtlenségének ellenére valódi élményt nyújtott. Mindenki megsejthette, miért is van sokunknak hiányérzete, hogy a késői Wagner végül nem komponált szimfóniát (s a fiatal is csak egyet). Az előadás hatásos volt, ám nem bombasztikus. Kocsis értelmezésével mélyen azonosulni tudtam, a tempóváltások szervesen illeszkedtek egymáshoz, s bár – különösen a darab vége felé – a fúvósok némiképp idegenül csengtek, de összességében harmonikus egésszé állt össze a mű.

Sajnos ez nem mondható el a második darabról, Beethoven zongoraversenyéről. A zenekar és a karmester itt is remek munkát végzett, mi több, valójában ők tartották a művet azonosítható keretek között. Önmagukban azonban csak félmunkát végezhettek, mivel a szólista, Paul Badura-Skoda együttműködésére nem számíthattak. Ő ugyanis gyakran a felismerhetetlenségig torzította a partitúra által rá rótt részeket, és különösen az utolsó tételben egyszerűen szétklimpírozta a darabot. A szólista játéka gyakran még csak nem is emlékeztetett a Beethoven-műre: elütésektől hemzsegett, a hangok egymásra torlódtak, összekavarodtak struktúra nélkül, ömlesztve követték egymást. Gyakran egyedül a zenekari részek jelentettek megbízható orientációs pontot, hogy egyáltalán hol is tartunk a műben.

Ehhez képest meglepő volt azt tapasztalni, hogy a közönség mily kitörően ünnepli a szólistát, aki ezt egy másik Beethoven-darabbal (Rondo a Capriccio) hálálta meg, amely valóban sokkal jobban sikerült, mint a kiadott műsoron szereplő mű, ám közel sem volt kifogástalan. Tekintetbe véve, hogy Badura-Skoda épp ezekben a napokban ünnepli 82. születésnapját, teljesítménye fizikai értelemben valóban diadal, azonban a kottával szemben vereség. Ez nem pusztán a közönség jogos elvárásaival szemben kifogásolható (még akkor sem, ha ez esetben láthatóan nem mutatkoztak elvárások), hanem ebben az esetben a zenekarral szemben is: a Pannon Filharmonikusok Badura-Skodánál jobb szólistát érdemelnének. Sem nekik, sem Kocsis Zoltánnak nem lehetett könnyű ebben az előadásban közreműködni.

Emlékszem, Kurtág György 80. születésnapján a Zeneakadémián rendezett hangversenyen Kocsis elégedetlen volt az egyik kórusmű egy tételének hangzásával, és megismételtette. Ez esetben megismételtethette volna az egész zongoraversenyt, de az az érzésem, hogy most hálásak lehetünk neki, hogy nem tette.

Hiába következett szünet a zongoraverseny után, a zongoraverseny élménye rányomta bélyegét a Bartók-mű élvezhetőségére is, pedig ennek a műnek most különös jelentősége volt. Ezzel kezdte Hamar Zsolt pályafutását a zenekarnál, és tette később a művet a repertoár részévé. Annak, hogy most, távozásakor a Concerto-t műsorra tűzték, elég nyilvánvaló szimbolikus üzenete van: keretbe foglaltak egy a zenekar életében vitathatatlanul fontos, felfelé ívelő periódust, és ezt aligha lehet másként, mint Hamar Zsolt munkájának elismeréseként értékelni.

A zenekar itt is megtette a magáét - Kocsis Zoltán is -, ahogy az várható volt. Azonban a zenei élmény nem volt a koncert kezdetén elhangzó Mesterdalnokok nyitányhoz mérhető. A mű méltó és fajsúlyos lezárása lehetett volna a hangversenynek, ha a korábbi zongoraverseny nem oly lehangoló. Ugyanakkor a kontraszt igen éles volt – bár nem annyira, mint korábban a zongoraszólók és a zenekari részek kontrasztja –, s megmutatkozott, hogy jó kezekben mire is képes ez a zenekar. A Bartók-darabban ott szóltak a hangok, ahova azok írva voltak, a kotta visszanyerte az őt megillető jelentőségét, és az ember ismét azt érezhette, hogy kompozíciót hallgat autentikus tolmácsolásban. A koncert végén ráadás nem volt, s mindent figyelembe véve, senki nem is érdemelte meg.