Operavarázs duóban

Mindig különleges élmény egy-egy opera végighallgatása, még akkor is, ha csak a zenét élvezhetjük, ének nélkül. A felcsendülő akkordok játéka az érzelmeken túl a történetet is olyan formában képes megjeleníteni, hogy a cselekmény átélése és az azzal való azonosulás ne csak a gondolatok, de a történet síkján is maradandó élményt nyújtson.

A Pannon Filharmonikusok koncertjén Peskó Zoltán vezénylésével a Trisztán és Izolda Előjátéka, majd Izolda szerelmi halála megmaradó érzelmeket tudott kiváltani, amelyben az utánozhatatlan hatás, a zene nyelvén felfedett titok úgy hatolt a lélek mélyébe, hogy minden rezdülésével képes volt megéreztetni a történet tragikumát.

Wagner gyermeke születésére írt alkalmi műve, a Siegfried-idill, földöntúli boldogságnak az eljátszására tesz kísérletet, amelyre talán egyedül csak a zene nyelve alkalmas. Minden hang előkészíti a várakozás izgalmát és örömét arra a gyengéd bensőséges játékra, amelyet csak egy apa játszhat a fiával.

A kékszakállú herceg vára egyszerű szavakkal és még egyszerűbb játékkal rámutat a kapcsolatok alapvető nehézségeire, a tudás és nem tudás ördögi körére, arra, hogy mit mondhatunk ki és mi az, amit el kell fogadnunk, még akkor is, ha beleszakad a szívünk. A zenekar valósággal lefesti az ajtók elrejtett titkait, minden rezdülés érzékelteti a közeledő vég beteljesülését, akár egyetlen hosszú, apró kockákból építkező szimfónia, amelyet a végére egy csapással lerombol az utolsó ajtó kinyitása. Meláth Andrea és Peter Mikuláš duója finoman érzékeltette az érett és bölcs férfi és a kíváncsi fiatal nő kettősét, de ennek ellenére összeéneklésük mégis harmonikus maradt. 

Az este a történetekről szólt, a zenével elmondott mesékről, ahol minden hegedűszó, minden fuvola és minden dobütés az eltűnő és keresendő boldogság útját mutatta.

Vörös Dóra

Pannon Filharmonikusokat hallgatni mindig kicsit olyan, mintha egy darabka európai művészet költözne az emberbe vidéken. Sajnos ugyanakkor szemben az önmegértés művészetével sznobsággá vált egyes társadalmi körök számára - akárcsak a színházba járás-, presztízst kifejező ’kultúrtevékenységgé’. Viszont aki nem az önmegmutatásért, hanem az önmegértésért megy komolyzenei koncertre, főleg ha első találkozásra készül az ország egyik legjobb zenekarával, akkor igazán erős és lehengerlő kezdés Wagner és Bartók hullámzó zenéje. Wagner nem véletlenül volt a filozófus gondolkodók nagy kedvence. Olyan szerepet tölt be a zenében, mint Schopenhauer a filozófiában. Bartókra a magyarok sajnos későn mertek rátalálni és büszkék lenni.

A pécsi Pannon Filharmonikusok játékának színvonala nemzetközileg is megkérdőjelezhetetlen. Izgalmas úgy hallgatni operát, hogy a zenekar nem zenekari árokban játszik, megvonva a közönséget zenéjük vizuális megtestesülésének élményétől. A hangverseny lehetőséget ad arra, hogy a zenekar legyen a középpontban. Lengő karok, élővé muzsikált hangszerek, egyszerre mozgó hegedű- és brácsavonók tökéletesen megszervezett „koreográfiája”, melyben minden mozgás, lendület egy pontból fut ki, mint a pókháló fonalai: a karmestertől. Ezúttal Peskó Zoltán mesteri mozdulatai irányították a hangok szövését.

A koreográfia Wagner Trisztán és Izoldájának előjátékával és zárójelenetével indított, mely utóbbiban a zene drámai nyelvén fogalmazódik meg Izolda szerelmi halála. Ezt követte a Siegfried-idill, melyben Wagner új és ismeretlen boldogságát, apai érzéseit írta zenévé születő fia köszöntése alkalmából.

A kékszakállú herceg várát Meláth Andrea és a szlovák Peter Mikuláš operaénekesek előadásában hallhattuk, akik a zenészek gyűrűjében énekelték el Bartók világhírű kulcsdarabját. Megindító, rapszodikus, fájdalmas és félelmetes – mindezt nemcsak hallani, hanem a zenekar játékában látni is, élmény volt.

Takács Tímea