Kikötő Online

„A történeteink ugyanazok”

- mondja Tóth Krisztina a II. Pécsi Irodalmi Fesztiválon rendezett dupla könyvbemutatóján, ahol a tőle megszokott lassú, finom humorral, olykor iróniával szaladó beszédét hallgathatta a közönség. A meghívásra több dolog adhatott okot. Egyrészt a hazai kortárs irodalom népszerű és egyéni hangú képviselője, másrészt 2009-ben két kötete is megjelent, a verseket tartalmazó Magas labda és a tárcanovellákat, publicisztikákat egybegyűjtő Hazaviszlek, jó? című könyv. A költő-íróval Nagy Boglárka, a pécsi Jelenkor egyik szerkesztője beszélgetett, aki teljességében ismerve a Tóth Krisztina-életművet, kérdéseivel érthető és átélhető ívet adott a bemutatónak.

Lírai alkotónak

tartják Tóth Krisztinát, eddigi verseskötetei viszont időben egymástól távol jelentek meg. Legutóbbi, a Magas labda (2009) öt évet váratott magára. „Ez az én ritmusom. Idő kell, még összeáll egy verseskötet, és párhuzamosan születik a lírám a prózával” - meséli Tóth Krisztina alkotói munkájáról. Szereti leülepíteni, amit ír, egyébként is ritkán versel, annyira, hogy még mindig megörül annak, ha születik egy költemény, ily módon idő kell, hogy távolságtartással tudja kezelni. Korábban ezt a segítséget Simon Balázs író-költőtől kapta meg, aki „tökéletesen látta a hibás pontokat, véleményét mindig kíméletlenül elmondta, amiért sokan nem szerették, nekem viszont közeli barátom volt”- jellemzi kapcsolatukat Krisztina, és anekdotákba szövi Simon Balázs emlékét.

Hagyomány és egyéni hang

Élete során többször találkozott olyan általa nagyra becsült emberekkel, akik meghatározóak voltak a pályáján. Már a középiskolában bekerült a Mezei Katalin vezette írókörbe, ahol olyan későbbi neves íróinkkal alkotott együtt, mint Kemény István vagy Vörös István. A Kemény István „iránti csodálat és elfogultság” ma is meghatározza művészetét. Az egyetemen Lator László szemináriumait látogatta szívesen, de szemérmes mosollyal meséli: „Nemes Nagy Ágnes óráira nem mertem járni”.

Tóth Krisztinát nehéz besorolni egyetlen írói hagyományba, azonban ő maga kiemeli, hogy szereti Kemény István besorolhatatlanságát. Olyat sem találni, akinek közvetlen folytatója volna a magyar irodalomban, úgy gondolja, hogy „nagyon sokféle dolgot magunkba lehet szívni, ami mind fontossá válik”, legyen az Arany János, Füst Milán, Nemes Nagy vagy Petri. A továbbgondolhatóság, az átvett elemek variálása, az újraírás, átírás gesztusa emelkedik egyéni hanggá e művészetben, amely a későbbi kötetekben még nagyobb szerepet kap.

Első verseskötetétől (Őszi kabátlobogás, 1989) folyamatosan alakult ki Tóth Krisztina egyéni hangja, a Magas labdát érett kötetként, elmélyülésként aposztrofálják a kritikusok. „A folytonosságot érzékelem inkább”- hangsúlyozza a költő, amiben benne van, hogy valóban eljut az írásban valahonnan valahova. A kötet több tekintetben is különbözik az előzőektől, nincsen ciklusokra osztva, két szorosan összetartozó vers között ível át (Hangok folyója, Esős nyár); „egy levegőnek érzékeltem ezt a négy-öt évet, és a költemények tematikailag is összetartoznak”- indokolja a szerkesztést a szerző.

Hazaviszlek, jó?

Ólomüveg-ablakokat is fest

- kérdezi Tóth Krisztina legújabb, tárcanovellákat és publicisztikákat tartalmazó kötetének címében, amely a második prózai kötete a Vonalkód (2006) után. „Nem akartam soha prózát írni, mindig zeneiséggel szólalt meg bennem valami. Nem a történet felől közelítettem. Nem a sztori, hanem a képek érdekeltek, ezért jellemző a töredékesség” – jellemzi a prózához való viszonyát Krisztina. A prózával való első találkozását az jelentette, amikor a Litera felkérésére rendszeresen naplót kellett írnia: „Rájöttem, hogy máshogy is lehet szólni, közben prózát is fordítottam, ami pedig a belső beszédemre volt hatással”. Most már folyamatosan ír felkérésre tárcákat, publicisztikákat, jelenleg pedig egy újabb novellásköteten dolgozik.

A Hazaviszlek, jó? című kötetében különböző helyeken megjelent írásokból válogatott műveket rendezett ciklusokba. A megfigyelő én „a kis mozdulatokon keresztül megmutatkozó személyiséget” próbálja megragadni. Tóth Krisztina nem titkolja, hogy szokott hallgatózni: „Tele van történetekkel a világ, és ki is találok hozzá mindenfélét.”

Az életrajziság

kérdése éppen ezért gyakran vetődik fel Tóth Krisztina írásai kapcsán, amely egyrészt adódik az egyes szám, első személyű előadásmódból, másrészt a szövegek erőteljes szubjektív, intim hangjából. „Nem alanyi lírát írok, kevés az életrajzi elem. Az érdekesség a személyességben ott van, ahol megmutatkozik valami általánosság, sorsszerűség. Az egyes szám, első személy poétikai kérdés, intimitást hordoz versben és prózában is. Nem érdekes, hogy mi történik velem, teljesen érdektelen. Az a fontos csak a saját élettörténetből, tapasztalatból is, ami átemelhető. A történeteink ugyanazok.”
 

Hozzászólás ehhez:

Riport Tóth Krisztina író-költőről

• 1. attii 2010-05-19 12:52:01

  nagyonjó, nagyonjó. Tóth Krisztina is, a cikket pedig szívesen olvastam volna tovább is.