Kikötő Online

A Nagylánykönyv után

Beszélgetés D. Tóth Krisztával, a Lolával az élet című könyv szerzőjével, a könyv második részéről, a televíziózásról és a további tervekről.

A Lolával az élet című népszerű sorozat öt éven keresztül ragadta magával a Nők Lapja olvasóit. Leendő és gyakorló anyukákat, nagymamákat, de épp úgy a férfiolvasókat is. Az első volt és mondhatjuk, a legnépszerűbb, azok közül a sorozatok közül, amelyekben ismert mamák írnak az anyaság élményéről.

Hogyan született a sorozat?

Már akkor írtam, amikor Lolát vártam. Ez az élethelyzet egy nő életében semmivel össze nem hasonlítható katarzis. Olyan energiák és önkifejezési vágy szabadul föl ilyenkor bennünk, mint soha máskor. Van, aki fest, van, aki zenél, van, aki a munkahelyén teljesít túl - én írtam. A Nők Lapja főszerkesztője pedig, olvasva a legelső epizódokat, lelkesen hívott föl, hogy vágjunk bele egy addig Magyarországon példa nélküli sorozatba. Szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen hosszú, szép és sikeres utazás lesz belőle.

Fotó Csiszér Goti

Megjelent a Lolával az élet második és állításod szerint befejező része. A könyv bemutatóján, a Vörösmarty téren azt mondtad, most már szeretnéd, hogy Lola a saját életét élje, ezért ennek már nem lesz folytatása. De hiszen Lola eddig is a saját életét élte, nem?

Dehogynem! Sőt! Én különösen vigyáztam rá, hogy neki legyen saját élete. Ezért ugyan sok mindent tudható róla, de nem engedtük, hogy a képét ország-világ megismerje. Csupán arról van szó, hogy bennem Lola és a mi családunk életének nyilvános korszaka lezárult. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult az, hogy a lányom öt és fél évesen elért egy olyan korba, amikor a maga természetes módján elkezdett kis nővé lenni, a maga finom kis titkaival, amiket nem akarok kiadni. Egy gyerek életének első szakasza, mondhatni, egyetemes történet – az alapvető kihívások, történések, dilemmák minden családban ugyanazok. Egy öt-hat éves gyerek viszont már komoly egyéniség, érzékeny lélek. Arról, amit az első években írtam róla, közvetlenül Lolához nem igen érkeztek visszacsatolások, tekintettel arra, hogy őt csak az írásokon keresztül lehet ismerni, arc, kép nem kapcsolódott hozzá. Viszont az utóbbi időben már nem háromszor gondoltam meg egy-egy mondatot, hanem tizenháromszor, és ez íróként meglehetősen megnehezítette a dolgom. A belső cenzúra sokkal keményebb volt. Ezért kértem a Nők Lapja főszerkesztőjét, hogy a sorozatot fejezzük be és ezt a Lolával az élet 5. születésnapjára időzítettük. A Nagylánykönyv tulajdonképpen ennek a lezárása, amiben a legnagyobb újdonság nem Lolával kapcsolatos, hanem velem.

Mitől érik „nagylánnyá” egy anyuka? Az anyaság, mint szerep, hogyan változott meg számodra lányod életkorával?

Én a szülővé válást inkább egy talán soha be nem fejeződő folyamatnak látom. Az ember az első pillanattól kezdve próbál fölnőni a gyerekéhez. A vele kapcsolatos kihívásokhoz, felelősségérzethez, dilemmákhoz. Mi ketten a férjemmel villámgyorsan váltunk szerelmespárból szülőkké, és a mai napig próbáljuk utolérni magunkat. Figyeljük, hogyan változik a lányunk, és változunk mi is vele együtt. Türelmet tanulunk tőle, toleranciát, higgadtságot, bölcsebbé válunk. Én magam ráadásul az olvasók szeme előtt váltam nagylányanyukává.

Hogy mennyire rólad szól, és mennyire a benned zajló változások lenyomata, azt más sem bizonyítja, mint hogy a könyv épp az utolsó híradós adás után kezdődik. Mi indokolta, hogy szakítottál a Híradóval vagy talán az egész tévés műfajjal?

Nekem tévéműsort készíteni gyönyörű feladat, pláne olyat, amely szolgálja a nézőket. A műsorkészítés nagyon izgalmas egy olyan személyiségnek, amilyen én vagyok, aki igényli a kihívásokat, a terhelést, a megfelelő szintű adrenalint. Tehát nem a tévézéssel szakítottam. Viszont elegem lett a híradó műfajára jellemző kizárólag politikai, közéleti témákból. Mindig is közéleti ember voltam, az is maradok, de egyszerűen úgy éreztem, hogy elértem egy életszakasz végére és már nem okozott boldogságot az a feladat, amit a munkahelyemen kaptam, ellenben rengeteg időt elvett a családomtól. És ha mérlegeltem, hogy mit kapok cserébe, az egyáltalán nem egyenlítette ki a mércét. Komoly számvetés után döntöttem úgy, hogy lezárok egy 14 éves történetet és belevágok egy másik műfajba.

Milyen tévéműsorban láthatunk majd?

Nem árulhatok el róla sokat, csak annyit, hogy az új feladatomnak köszönhetően egy nagyon más oldalamat ismerhetik majd meg a tévénézők. De akik olvasták a Lola sorozatot a Nők Lapjában, azoknak nem lesz akkora meglepetés.

Mennyire marad majd időd az írásra?

Muszáj, hogy maradjon, ha más nem éjjel! Én nem tudok nem írni. Ez most már része a mindennapjaimnak.

Dedikálás közben a könyvhéten Faltisz Alexandrával, a Lola sorozat illusztrátorával

Mikor kezdtél el írni? Mennyire fonódik ez össze a Lola születésével és azt követően a Nők Lapjában publikált sorozattal?

Jóval korábbi történet ez. Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert pedagógus családból származom. Az apai nagyapám falusi tanító volt, ráadásul művésztanár. Így egészen kiskoromtól kezdve könyvek, versek, történetek közelében éltem. Szívtam magamba az irodalom és az írott szó szeretetét. A grafománia pedig hozzátársult már általános iskolás koromban, amikor is én voltam az, a kicsit idegesítő osztálytárs, aki kifejezetten élvezte, ha fogalmazást írhat. Kezdeti szárnypróbálgatásaim már nincsenek meg, kivéve egy-két verset, ami remek bizonyítéka annak, milyen jól teszem, hogy ma már nem verselek. De írni mindig is nagyon szerettem és középiskolás koromban végleg eldöntöttem, hogy újságíró leszek.

A könyveid megkapó eleme, hogy nem egy idealizált anyaképet látunk, hanem jól ábrázolod a hétköznapok nehézségeit és az egyensúlyozást a hivatás és az anya szerep között. Írásaid közel hoznak egy nagyon mai, emancipációval küzdő, a kihívásokban helytálló karaktert. Hogy látod az emancipáció kérdését, és hogy érzed benne magad a napi gyakorlatban?

A döntéseket a nehézségekkel együtt megmutatni félelmetes dolog volt. Nem voltak kétségeim afelől, hogy csak így érdemes erről írni, meg persze nem is tudtam volna máshogy, hiszen ezekkel a problémákkal együtt éltem. Ha elhallgatom a történetnek ezt az oldalát, az nagyon álságos dolog lett volna. Amikor indult a sorozat, akkor külön hangsúlyt fektettünk a szerkesztőségben arra, hogy akkor se hallgassuk el a hibákat és gyengeségeket, ha ezzel én személy szerint nem mindenkinél leszek népszerű. A Nők Lapja egy különleges kiadvány. Több százezer példányszámban jelenik meg, milliós olvasótáborral, amely társadalmilag nagyon széles olvasóközönséget jelent, munkásemberektől az értelmiségig. Tudtam azt, hogy ez a fajta életmód, amit én élek, a döntésem, hogy viszonylag hamar visszamentem dolgozni, a mai magyar társadalomban nem feltétlenül talál megértő szívre minden anyukánál. Ráadásul édesanyaként az ember tele van kétségekkel és visszaigazolást keres. A tömegmédiában is, épp úgy a cikkekben, mint a filmekben. Vagyis annak bizonyságát, hogy igen, más is úgy csinálja, ahogy én. Ezért a cikksorozat, az írásaimra adott reakciókkal jó néhány tanulsághoz segített hozzá, és lehetőséget adott arra, hogy kilépjek a saját üvegburámból és megismerjem más társadalmi, szociális helyzetben élő emberek gondolatait.
 

Ami pedig a női szerepek békés vagy békétlen együttélését illeti, az egy folyamatos harc. Ugyanakkor mindenképpen jó, hogy nekünk már szabad több mindent akarni, hogy több szerepben próbálhatjuk ki magunkat. Más kérdés, hogy ez lemondással jár és azzal, hogy meg kell tanulni együtt élni egyfajta nyughatatlan elégedetlenséggel. Hiszen mindig minimum még egy helyen ott kellene lenned, mint ahol vagy, és ráadásul szeretnél is ott lenni. Ez egy folyamatos konfliktushelyzet. De szerencsére van bennem egyfajta megnyugvás a korábbi döntéseimmel kapcsolatban. Elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Azzal együtt, hogy fontos nekem a másik, az újságírói hivatásom is, ezért visszamentem dolgozni, mert engem ez a két dolog, az anyaság és a munka együtt tesz boldoggá.

Ugyanakkor nem szabad a férfiak szerepét elvitatni ebben a történetben. Hiszen, ha mellettem nem lenne egy olyan társ, aki partner mindennapi életünk feladatmegoldásaiban is, akkor nagyon nehezen lehetne ezt az életmódot folytatni. Szerencsére nálunk nincsenek merev férfi-nő szerepek, a párom szívesen besegít a háztartási munkákba annak érdekében, hogy több időnk legyen egymásra. De ha kell én is kicserélek egy égőt. Tehát a közös életünkben felmerülő feladatokat megosztjuk egymással.

Ringoval - fotó: Csiszér Goti

A könyvben őszintén beszélsz a párkapcsolatodban felmerülő nehézségekről, amelyekre ugyanakkor mindig megoldás találtok, és nem pedig egy kapcsolati problémákon rágódó pesszimista női író női könyvét tartja kezében az olvasó, hanem egy reális ugyanakkor derűs világ rajzolódik ki benne. Hogy lehet manapság ilyen derűsnek lenni és lehet-e, ha az ember íróként komolyan akarja vetetni magát? Mennyire azonosítod magad az úgynevezett női író kategóriával?

Én ezt úgy közelítem meg, mint a női tévéműsor – férfi tévéműsor kérdését. Szerintem ugyanis jó tévéműsor és rossz tévéműsor van. És ugyan így van jó könyv és jó történet, meg kevésbé jó. Nem helyezem el magam ezen kategorizálás alapján. Nyilvánvaló, hogy a Lolával kapcsolatos történetek nagyon női leképezését adják a világnak. Ugyanakkor rengeteg férfiolvasójuk van, többek között azért, mert sokszor a feleségek, akik nem tudják saját maguk kifejezni az érzéseiket vagy problémáikat, az írásaimon keresztül kommunikálnak a férjükkel.

Én elsősorban hatást szeretnék kiváltani, érzelmeket, gondolatokat, valahogy ott maradni az olvasók fejében. Egyébként pedig én sem vagyok mindig derűs. Fölvállaltan a saját magunk történetét írtam meg a Lolakönyvekben. Ez egy olyan kitárulkozás, amelynek során mérlegelnem kellett, hogy a harcainkat, amelyek nagyon is valóságos, nem pedig valamilyen fikció mögé bujtatott harcok, mennyire osztom meg a közönséggel. Ebben a műfajban a derű jobban működik, mint a világfájdalom.

Írónak tartod magad? Mennyire érzed, hogy része lennél a magyar szépirodalmi kánonnak vagy elit írói körnek?

Ha úgy kérdezed, hogy vágyom-e, hogy befogadjon ez a közeg, akkor azt mondom, kevés olyan író van, aki nem vágyik erre. De nem ezzel a szándékkal dolgozom. A hozzájuk fűződő viszonyomtól függetlenül történeteket írok, amelyek megjelennek, és meglehetősen sokan olvassák azokat, tehát írónak tartom magam. Ugyanakkor reálisan látom a helyzetemet. Én alapvetően egy televízióból jött íróember vagyok, és ez már eleve predesztinálja az elfogadottságomat. Ez ráadásul érthető is. Meg kell nézni, hogy hány televíziósból lett író érdemli meg, hogy része legyen ennek a bizonyos kánonnak. Hát... nem sok. De azért remélem, hogy a tévés írók között is lehet értékeket találni és ez a kör el tudja választani az ocsút a búzától.

Írói pályád mivel folytatódik?

Lolából egyelőre nem lesz több, legfeljebb később, a mesekönyv sorozatot folytatom. Viszont nagyon régóta készülök egy, az édesanyám életén alapuló történet megírására. Az édesanyánkat nagyon korán elvesztettük. Felkészületlenül ért minket. De a mama méltatlanul rövid, 45 évig tartó életében legalább hároméletnyi kaland és keserédes történet halmozódott fel, és egyszerűen nem lehet, nem megírni! Ugyanakkor kicsit félek tőle, hiszen annyira mélyen van bennem, ki tudja mi lesz, ha a felszínre kerül...
 

Hozzászólás ehhez:

Inerjú | Beszélgetés D. Tóth Kriszta írónővel

• 1. szimonetta 2012-02-24 09:37:40

  szia lola netti vagyok arajongod nagyon szeretlek mikor lesz mégecera koncerted irvisza léci szeretlek nagyon hijánzol nekem :D imádlak

• 2. szöszi 2012-04-28 17:30:06

  szijja tevagya kedvencem akedvenc sztáro mindig halgatoma zenéidet aszt hogy kabálnék hajamega világ szeretlek nagyon :) kedvelek nagyon téged :) :) :) :) :) :) :) :) :) :) irvisza lécives