Kikötő Online

A szellemek, a számítógép, és a figyelemsugár - Interjú Márton Lászlóval

Márton László nem tud megszabadulni a gondolattól, hogy a számítógépben szellemek laknak, ezért a klasszikus eszközökhöz, a papírhoz és a tollhoz ragaszkodik. Számos történelmi regényt írt, fordított, és színházi szerzőként is ismert, de most 24 év után újra - Amit láttál, amit hallottál címmel - novelláskötettel jelentkezik.

Márton László felolvas az Amit láttál, amit hallottál című kötetből

- Miért várt ennyi ideig?
- A novella műfaja korábban annyira nem izgatott. Miután a 80-as évekkel véget ért az az időszak, amikor elsősorban képi meg nyelvi fantáziából dolgozva alakítottam ki az elbeszéléseimet, egyszerűen elterelődött a figyelmem a novellákról. Drámákat kezdtem el írni, utána meg a nagy építmények, regénykonstrukciók foglalkoztattak elsősorban. Csak később, úgy 8-10 évvel ezelőtt, kezdtem úgy érezni, hogy nagyon sok minden nem fér bele abba a regénybe, amin dolgozom. És ez a sok minden nem csak érdekelt, hanem nyugtalanított is, zavart. Rájöttem, hogy csak így tudok megszabadulni tőlük, ha ezeket is valamiféle formába öntöm. Így jöttek létre az első újabb elbeszélések, valamikor 2000 körül. Nagyon sok alkalmi írás keletkezett úgy, hogy felkéréseket kaptam lapoktól, folyóiratoktól, amiknek viszonylag gyorsan meg akartam felelni. Egyik-másik novella ebből az alkalmiságból nőtt ki. Mostanában foglalkoztat erősebben az a kérdés, hogy hogyan lehet rövidre zárt, látszólag kisebb fesztávú formákban is sűrítéssel, kihagyással, és egyéb eszközökkel, viszonylag komplex eseménysorokat, vagy tudati folyamatokat leírni.

- Így születtek meg az elbeszélések. De hogyan álltak össze kötetté?
- Akkor vetődött fel bennem, hogy könyvbe foglalom őket, amikor ezek az írások elkezdtek felszaporodni. Miután ez az ötlet helyeslésre talált a Jelenkor Kiadó részéről, már úgy dolgoztam a történeteimen, hogy tudtam, hogy be fognak kerülni ebbe a kötetbe. Próbáltam megkeresni az alakuló kötetben a helyüket, és közben a már meglévőket úgy írtam át, hogy a megelőzőhöz meg a rákövetkezőhöz minél jobban illeszkedjenek.

- Ez az anyag nagyon más, mint az eddigiek, de a korábbi művekkel összevetve azért vannak felfedezhető hasonlóságok is.
- Nem különbözöm annyira attól a személytől, aki 2 és fél évvel ezelőtt befejezte a Minerva búvóhelyé-t, vagy 6-8 évvel ezelőtt a Testvériség trilógián dolgozott. Már csak azért sem, mert az elbeszélések egy jelentős része ezekkel párhuzamosan keletkezett. Azt érzem, hogy nem olyan régen lezárult az életemben vagy az alkotói munkámban egy időszak. És ezért lehet, hogy ez a kötet annyira más, mint a korábbiak.

- Ahogy annak idején a drámáknak, most már akkor hátat fordít a történelmi regényeknek is?
- A drámáknak való hátat fordítás az tényleg egy drámai döntés volt. Nem nevezném túlzottnak, vagy hisztérikusnak, mert az, hogy úgy döntöttem, hogy nem írok több darabot, és nem vagyok hajlandó többé színházzal foglalkozni, ez saját magamnak szóló elhatározás volt. Drámaíróként légüres térben voltam, és nem tudtam hova továbblépni. A történelmi regényekkel egészen más a helyzet. Úgy éreztem, hogy amit akartam, azt körülbelül megcsináltam, tehát - gondoltam - akkor lássunk neki valami másnak.

- Lesz még rá alkalom, hogy a távolabbi múltba nyúljon vissza?
- Fogalmam sincs. De az biztos, hogy ha lesz, máshogyan fogom tenni, mint ahogy tettem a 90-es évek elejétől, mondjuk az elmúlt évekig. Ez is nagyon sokat változott közben, de ez egy folyamat volt, aminek volt egy jól kitapintható kezdőpontja, és volt egy végpontja. Továbbra is azért a történés a mértékegység, vagy az alapegység, amiből épülnek ezek a munkák, csak másképpen mérem őket.

- Ezek az elbeszélések, de már az újabb regények is, jóval könnyebben olvashatók, mint például az Átkelés az üvegen. Valamiféle tudatos változás volt ez? Jobban érdekli már az olvasó?
- Mindig szem előtt tartottam az olvasót. Az Átkelés az üvegen-ben talán leginkább, csak ott magát az olvasót, nem pedig az olvasás feltételeit tartottam szem előtt. Azt gondolom, hogy fontos dolog, ha egy író gondol konkrét olvasókra, vagy ideáltipikus olvasókra. Viszont, ha a recepció feltételeit kezdi mérlegelni, az nem jó. Ez már az öncenzúrára emlékeztet egy kicsit. Soha nem gondolok ilyesmire, és nem törődöm vele írás közben. Inkább azzal törődöm, hogy minél plasztikusabb és minél szemléletesebb legyen az, amit leírok. Ez az, amit korábban még nem tudtam ennyire jól. És szerintem azért érződnek könnyebb olvasmánynak a könyveim, mert átláthatóbbak, pontosan emiatt, a plaszticitás követelményének szem előtt tartása miatt. Meg talán egy kicsit pontosabban is tudok fogalmazni, mint azelőtt.

- Egy regénybe bele kell temetkezni. A rövidebb írásművekhez nyilván a munkamódszert is hozzá kellett igazítani.
- Az írás az életmódot és életformát is befolyásolja. Egy-egy hosszabb regény megírása valamelyes remeteséget vagy belső emigrációt kíván meg, ami elszigeteltséggel is együtt jár. Fejben fel kell építeni a mű vázát vagy struktúráját, és erre rá kell aggatni a különféle részleteket. Ez valamifajta súlyt, vagy terhet jelent, amit meg lehet szokni, igazából nem olyan rettentően nehéz. Viszont kétnaponta felépíteni és aztán lebontani valami más tevékenységnek a kedvéért, az jóval nehezebben megoldható. Egy rövidebb írás felépítése és lebontása nem jelent ehhez hasonló terhet. Kisebb a teher a puszta tény által, hogy belátható időn belül befejezett művé válik, elkészül, még ha meglehetősen bonyolult vagy sokrétű vagy komplex is.

- Ebből a szempontból a novella írása könnyebbnek mondható. De valóban az?
- Az a lényege a dolognak, hogy amikor létrejön a kész szöveg, ne lehessen azt látni, hogy milyen állapotban írta azt az író. Hogy kétheti rettenetes kínlódás van-e mögötte, vagy esetleg alkotói eufória, mert olyan is van. Hogy jók-e a munkakörülmények, vagy rosszak, mert eset-leg aszfaltozzák az utcát, és előtte feltörik aszfaltbontó kalapáccsal. Mindez az olvasót mérhetetlenül nem érdekli. Vagy például iszonyú rosszkedvvel, depresszió határán is úgy kell a szerzőnek megírni humoros jeleneteket, hogy aztán az olvasó nevessen rajtuk. Viszont egy novella esetében nem lehet úgy korrigálni, mint egy regényben. Mert egy darabból van, és ahhoz tényleg kell négy-öt olyan munkanap, aminek mindegyikét egyenletes fény világítja meg.

- Ezek a történetek tragikusak, vagy legalábbis szomorúak, mégis sokat nevetünk rajtuk. Mi kell ahhoz, hogy egy író ilyen szemszögből tudja nézni a hőseit? Szereti őket?
- Fura dolog ez a komikum, mert ebből nagyon sokféle van. Tudjuk, hogy a világirodalom legkeserűbb epikai alkotásai – gondoljunk Swift Gulliver-jére vagy Voltaire Candide-jére – mind-mind a komikum eszközeivel dolgoznak. Komikumból van gonosz is, meg szeretetteli is. Az utóbbit szokás humornak nevezni. De fura módon, amikor egy író humorral közelít hősei felé, mint mondjuk Dickens vagy Andersen, legtöbbször akkor is szomorú történetek kerekednek ki. Ellenkező esetben valami fenséges hangvétel lenne, és akkor olyan hősökkel lenne dolgunk, akik keményen megállják a helyüket, győznek vagy buknak, és nincs mit sze-retni rajtuk különösebben. Igazából itt az a kérdés, hogy mikor jár jól egy hős. Akkor-e, ha a végén férjhez megy, révbe ér, kiegyensúlyozottan, gazadagon és boldogan éldegél, míg meg nem hal, vagy akkor, ha mindenféle szomorú dolgok történnek vele, de az egyszeri olvasás után öt évvel is emlékszik rá az olvasó. Szerintem íróilag az utóbbi eset egyértelműen az előnyösebb a szereplőre nézve.

- A legtöbben már átálltak a számítógépre. Miért ragaszkodik ennyire a klasszikus eszközökhöz: papírhoz, tollhoz, írógéphez?
- Igen, gyakorlatilag mindenki áttért. Ez személyes ügy, az írástól független. Én mindenféle technikai újítástól idegenkedem. Nagyon jól emlékszem rá, hogy annakidején mennyire utáltam a telefonkártyát, mert megszoktam az érmés telefonokat. Hasonló módon berzenkedtem a bankkártyától, pedig tudjuk - azóta magam is beláttam -, hogy milyen kényelmes dolog. A számítógéppel is kezdek összecsiszolódni. Kicsit lassan, kicsit későn, de bele tudok írni most már szövegeket, meg tudom becsülni azokat az előnyöket, amik a levelező programból, vagy az internetes keresésből adódnak. Korrekt munkatársnak tekintem a számítógépet. De azért barátok nem vagyunk. Annak idején a villanyírógéppel sem tudtam megbarátkozni. Már csak azért sem, mert egy bekapcsolt készülék, az úgy viselkedik, mintha akarna valamit.
Amikor már van egy kész szöveg, vagy csak javítok rajta egy kicsit, és azt kell csak beírni a számítógépbe, akkor úgy érzem, hogy fölényben vagyok ezzel az idomítandó vadállattal szemben. Nem egészen vadállatként viselkedik, mert nem harap, de nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy esetleg szellemek vannak benne.

A nagyratörő, a Gárdonyi Géza Színház előadásában

- Az egri Gárdonyi Géza Színház nemrég bemutatta A nagyratörő című drámát, és novemberben bemutatásra kerül a drámatrilógia második része is. Milyen volt A nagyratörő fogadtatása?
- Egyértelműen jó. Többnyire elemző, okos kritikák jelentek meg róla, bement rá az egri közönség és a színészek is nagyon szerették. Az évad végéig húsz előadást ért meg, ami egy vidéki színházban elég sok, és ráadásul még a POSzT-ra is beválogatták. Azért ez mutat valamit.

- Mire lehet számítani a következő résszel kapcsolatban?
- A mostani résznek, vagyis Az állhatatlan-nak a próbái igen ígéretesen haladnak, és dramaturgiai szempontból nézve jobban működik, mint az első rész. Azt hittem, hogy sokkal nehezebb és nagyobb problémák lesznek vele.

- Tervezi az egri színház a harmadik rész bemutatását is?
- Ha ez nem bukik meg, akkor valószínű, hogy A törött nádszál is bemutatásra kerül.

A nagyratörő

- Tudható erről már valami?
- Van a dolognak egy technikai része. Ha a következő évadban bemutatják A törött nádszál-at, akkor például biztosra vehető, hogy ugyanaz lesz a díszlet-és a jelmeztervező, aki az első két részben volt, nevezetesen Csanádi Judit és Nagy Fruzsina. És természetesen a rendező is ugyanaz lesz, Csizmadia Tibor. Ez is igen tanulságos: látni, hogyan épül az első koncepcióra a második, arra pedig a következő. De még érdekesebb a dolog színész-lélektani aspektusa. A színész nem előlről kezdi a szerep megformálását, mint a megszokott esetekben, hanem az előzmény ismeretében van mire építenie, és ez az alakítás gazdagításával, elmélyítésével jár. Ez már most is látható, de reményeim szerint a harmadik rész próbái során még inkább így lesz.

- A nagyratörő ősbemutatója Kolozsváron volt, még a kilencvenes évek elején. Hogyan jött az ötlet az egri színházban, hogy színre vigyék ennyi év után ezt a darabot?
- A kolozsvári produkció egyetlenegy alkalommal látható volt Debrecenben, de az nem magyarországi bemutató volt. Csizmadia Tibor személyéről van itt szó, aki a kilencvenes évek elejétől kezdve foglalkozik ezzel a darabbal. Csinált belőle egy rádióváltozatot, aztán készült belőle egy felolvasó színházi változat. Úgy alakult a pályafutása, hogy sokáig nem volt abban a helyzetben, hogy komolyan foglalkozhatott volna a darabbal, amikor pedig átvette az egri színház vetetését, akkor a társulat még nem volt olyan állapotban, hogy egy ilyen nehéz feladatra vállalkozhatott volna. Néhány év munkája után elérkezettnek látta az időt, és elővette. Ő sem tudta, hogy ez menni fog-e, vagy, hogy ez ilyen jól fog menni, de aztán tapasztalhattuk mindannyian.

Az állhatatlan

- Többször elmondta, hogy a drámák esetében a mű befejezettségét nem az jelenti, hogy az író megírta, és mondjuk kiadták könyvben, hanem ha színre vitték. Ez a drámatrilógia ezzel az előadással lesz befejezett?
- Ez a mű recepció-történetében egy fontos állomás. Másrészt az én pályám tekintetében is na-gyon fontos fordulópont, mert azt gondoltam, hogy addig nem tekinthetem magam igazi színházi szerzőnek, amíg meg nem élem azt, hogy ezt a ciklust – egyébként beértem volna azzal, hogy legalább az első részét – Magyarországon bemutassák. Hogy ki lehessen próbálni, vajon létezik vagy nem létezik. Ez egy nagyon fontos lépés lett volna, és hivatkozási alap arra, hogy próbálkozzanak meg a második, vagy a harmadik résszel is. Most ez történik tulajdonképpen. Ha ez az egész ciklus színre áll, akkor én azt mondhatom, hogy nekem, mint drámaírónak több kívánságom nincs és nem is lehet.

- Ha mégis bármit kívánhatna?
- Szerintem ezt kívánhatja egy író, hogy amit ír, az jelenhessen meg folyóiratban vagy könyvben, és ha darabot ír, azt meg előbb utóbb játsszák. Most az, hogy azonnal, vagy 20 év múlva, az nem számít olyan sokat, amennyiben az illető életben van. Ha nem marad életben, és a halála után mutatják be akkor arról meg ő tehet. Végül is Katona József még nem lett volna olyan nagyon idős ember, hogyha megéri a Bánk bán 1837-es bemutatóját. Az az ő hibája, hogy szívrohamot kapott és meghalt. Miért nem gondoskodott erőteljesebb és teherbíróbb szívről?

- Valahol egyszer azt mondta, hogy szimbolikus értelemen hét könyvet akar írni. Hol tart ebben?
- Nem tartom szerencsésnek a parttalanul burjánzó életműveket. Azt meg pláne nem, amit nagyon csúnyán és kicsit leegyszerűsítve úgy lehet mondani, hogy túltermelés. Ez a hét könyv tulajdonképpen arról szólt, hogy véges számú írói problémák, véges számú korszakok, véges számú bibliográfiai egységek legyenek.

- Mi a cél?
- Egyszer olvastam az Arno Schmidt nevű német írónak egy tanulmányát Cooperről. Ez egy párbeszéd formájában írt tanulmány, afféle platóni dialógus. Az egyik beszélő ezt mondja Cooperről: „írt negyvenkét könyvet, és ebből öt vagy hat jó”. És akkor rájöttem, hogy ez egy nagyon nagy dicséret. Valószínűleg én nem fogok életemben 42 kötetet írni, de ha valami hasonló arányt sikerül elérni, hogy ha valaki egyszer majd azt mondja, hogy írt húsz könyvet, abból három jó, és ez talán elmondható, akkor tulajdonképpen már nem hiába éltem ezen a földön.

- Kevesebbet ír, mint eddig. Mivel tölti az idejét?
- Két évvel ezelőtt bekapcsolódtam a Magyar Íróakadémia tevékenységébe. Azzal kezdődött, hogy 2006 őszén tartottam két előadást, majd felkértek, hogy tartsak kurzust is. Eddig összesen három szemesztert tanítottam végig. Utána nagyon sokat fordítottam, sokkal többet, mint korábban, és fordítok most is. Ingeborg Bachmann költeményeivel foglalkoztam elég sokat, Adamik Lajossal közösen lefordítottuk a Grimm testvérek mondagyűjteményét, aztán Cristoph Ransmayr A repülő hegy című eposzi jellegű regényét fordítottam. Véletlenül most jelent meg Sebastian Brantnak A Bolondok Hajója című allegorikus, morális, szatirikus világlátomása, és most éppen egy 13. századi középfelnémet költőnek, Gottfried von Strassburgnak a Trisztánról szóló verses regényén dolgozom. Ez az oka annak, hogy mostanában kevesebbet írok, mint az elmúlt években, de ez szerintem nem elhallgatást jelent, hanem inkább tájékozódást meg erőgyűjtést. Meg a figyelem sugarainak szélesebb körbe irányítását.

Hozzászólás ehhez:

A szellemek, a számítógép, és a figyelemsugár - Interjú Márton Lászlóval

• 1. Theodor 2008-12-01 00:12:35

  Azon szerencsések egyike vagyok, aki már látta Az állhatatlant. Ahogy olvasom az interjút, ez még az ősbemutató előtt készülhetett... rnA nagyratörőben szerintem nagyszerű ötlet volt az a tetős megoldás. Nem is értem, hogy a POSZT-on miért nem ez a darab vitte el a díszletért járó díjat. Az állhatatlannal kapcsolatban viszont nem nagyon értettem a díszletet. Az össze-visszaság átjött, de a díszlet "modernsége" furcsa volt.