Kikötő Online

Amit a jelentés nem közvetít

Beszélgetés Hans Ulrich Gumbrecht, stanfordi bölcsészprofesszorral

Hans Ulrich Gumbrecht, a Stanfordi Egyetem professzora azért érkezett Magyarországra, hogy előadásokat tartson a bölcsészettudomány aktuális kérdéseiről, amely előadássorozatra az "Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE" kutatóegyetemi pályázat nyújt lehetőséget. A változatos érdeklődésű, meglepő területeket kutató német származású irodalomtudóst a jelentés fontosságáról, az érzékelés időutazásairól, a bölcsészettudomány feladatáról kérdeztük.

Sok különféle területet kutat, nem csak az irodalom, hanem az esztétika, társadalomtudományok és a filozófia tárgyát is. Mi a közös, mit keres ennyi különböző tudományágban?

Különböző dolgokat kerestem különböző életszakaszaimban, de a középkori irodalommal kezdődött, ebből írtam a disszertációmat. Hadd mondjak egy példát: aki olvasott valaha középkori irodalmat, észrevehette, hogy tele van mennyiségi meghatározásokkal. Ha egy lovag szerelmes egy hölgybe, nem azt mondjuk, hogy milyen intenzíven szerelmes, hanem hogy 17-szer elájult miatta. Vagy létezik egy vers, a X. században íródott, amelyben két nő elcsábít egy néma férfit, a vers az erotikus élményt írja le, amely 666-szor ismétlődött. Vagy még többször. Amikor fiatalon olvastam ezeket a szövegeket, lenyűgöztek. Azt szerettem volna tudni, hogy milyen volt akkoriban a világ, milyen érzés volt benne élni, mi hozta létre ezeket a mennyiségi meghatározásokat. Szerettem volna belehelyezkedni ezekbe a helyzetekbe a múltban, mintha jelen lennék. Egyik nap Budapesten sétáltam, láttam az ’56-os golyónyomokat. Szerencsére az a pillanat már nem jön vissza, de megpróbáltam elképzelni annak a percnek a feszültségét, frusztrációját. Szóval úgy gondolom, hogy amit leírok a kutatás során, az nem a bemutatásról szól, hanem arról, hogy a jelenben megjelenítsem, érezhetően aktuálissá tegyem ezeket a dolgokat. Ez a fajta „utazás” megtörténhet kultúrákkal kapcsolatban is. Gyakran járok Brazíliában, nagyon szeretem. Létezik ott egy ősi afrikai vallás, a Macumba, amelyet sokan gyakorolnak titokban, és veszélyes beszélni róla. Szeretem belehelyezni magam ezeknek a hívőknek a nézőpontjába, hogy úgy tapasztalhassam meg, mint ők. Vagy például, ha kedvenc modern festőm, Jackson Pollock egyik képe előtt állok, szeretném látni a folyamatot, ahogyan megalkotta a képet, hogy láthassam, amit ő látott, amikor festett. És még egy példa: nagyon szeretnék visszamenni az időben, hogy láthassam a magyar futballt 1953-ban.

Ezek szerint az érzékelés és tapasztalat érdekesebb a jelentésnél.

Igen, de nem gondolom, hogy a jelentés ne lenne fontos. Két oka van, amiért jobban érdekel a másik oldal, az egyik, hogy ezt mindig kihagyják, pedig nem ártana megfogni. Itt az ideje foglalkozni vele, másrészről pedig azt gondolom, hogy az értelmezés nagyon tautologikus tud lenni, tehát saját értelménél fogva igaz egy-egy magyarázat.

Írt egy könyvet is erről, A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít címmel.

Ma már nem használnám ezt a címet, inkább azt mondanám, hogy mit tud közvetíteni. Írtam egy könyvet a német Stimmung koncepciójáról (tónus, hangulat, légkör). Amikor olvasunk egy szöveget, vagy zenét hallgatunk, például Mozartot, akkor ez a Stimmung jelen van a késő XVIII. századi Bécsből, a zene hordozza a hangulatot. Úgy érzem, a jelentés néha képes közvetíteni, ennek mikéntjéről szól ez a könyv is, a Stimmungról különböző időkben és kultúrákban. Például, érezhető benne Rio de Janeiro elszigeteltsége, távolsága 1889-ben, amikor létrejött a Brazil Köztársaság. Az emberek úgy gondoltak Európára, mint elérhetetlen kontinensre, amiről tudták, hogy ott van, de valószínűleg sosem fogják látni. Ezt tehát le lehet írni, jellemezni.

Mi a helyzet az egyéb időutazásokkal? Gondolok itt például az 1926-ban című könyvére.

A 90-es évek közepén, amikor már írtam tíz akadémikus könyvet, akartam írni egy olyat, amely a személyes vágyamat kielégíti. Azért érdekelt ennyire az 1926-os év, mert ekkor haltak meg a nagyszüleim, semmi egyéb nem történt, de le akartam írni, milyen volt a fény, az érzés akkor, hogy hangzott az a kor. Érdekes, hogy azokban az időkben, a rádióban és a közszerepléseken a hangok sokkal magasabbak voltak, és ez nem a felvételek kora miatt van, a zenében is megnőtt a tenorok népszerűsége. Nincs rá különösebb magyarázat.

Hosszú publikációs listáján szerepelnek interdiszciplináris témák is, mint például a sport esztétikája. Honnan származik az ötlet ehhez?

Általános iskolában nem voltam éltanuló, speciális iskolába akartak küldeni. Édesanyám kétségbe esett, azt kérdezte, miért nem olvasok újságot minden nap, így legalább a hőseimről is olvashatok, a magyar focistákról. Első olvasmányaim erről szóltak. Tudja, mindig tudom, hogy mennyi időm van, szervezetten és keményen dolgozom, de az egyetlen dolog, amitől elveszítem az időérzékemet, az a sport nézése. Ez a fajta szépségérzet hasonlít a zenehallgatáshoz, a képzőművészet, vagy akár egy balett előadás megtekintéséhez. Ezért kezdtem el írni azt a könyvet annak idején, hogy rájöhessek, miért nem tudom megtartani miatta az időbeosztásomat.

Azért hívták meg Magyarországra, hogy előadásokat tartson a bölcsészettudomány szerepéről és képességeiről. Mik volnának azok?

A fogalom, amit ennek meghatározására használnék, a rizikót vállaló gondolkodás. Ahelyett, hogy mindig racionális és kiszámítható, a bölcsészettudománynak használnia kellene szabadságát. Bal felé kéne gondolkodnia, nem politikailag, hanem más oldalról indulva, azaz nem azt alapul véve, hogy minden egyértelmű. Használhatjuk a „mi lenne, ha” kérdését. Példaként, nagyon lenyűgözőnek találom a különbséget az északi és déli féltekék között. A víz fordítva örvénylik a lefolyóban, amire nincs magyarázat. Ez csak egy metafora, például a rugby-t, amit nagyon szeretek, sokkal jobban játsszák délen, hiába játsszák gyakrabban és sokkal több helyen északon. Vagy, ami még érdekesebb, ha megvizsgáljuk a nemzetközi öngyilkossági statisztikákat, délen a számuk a nullához közelít, pedig ott sem boldogabbak az emberek. Ezeket persze csak példának szántam. Szeretem felvenni a kezdőfonalat, meghatározni, felvetni olyan kérdéseket, amelyekre nincs válaszunk. Nem akarok bizonyítható válaszokat találni, érdekes módon egyáltalán nem érdekel az igazam. Intellektuális katalizátorként tekintek magamra, aki gondolkodásra, tovább gondolásra készteti az embereket. Ez lehet egy jó módja, hogy kihasználjuk a bölcsészettudomány sajátosságait, és visszaadjunk valamit az adófizetőknek.

Hogyan valósíthatjuk meg ezt az irodalmon keresztül?

Nem tudom, hogy az irodalom mindig így tett-e, de úgy gondolom, hogy az irodalom lehetőségeinek nagy része,- amiatt, ahogy tanítják,- az ellenkező irányba fordul. Sokan szeretnek valamiféle etikai eligazítást kapni az irodalomból, például Goethe-től is megtanulhatjuk, hogyan kell élni. Én nem szeretem megmondani, és azt sem szeretem, ha nekem mondják meg, hogy hogyan kell élni, de ha valaki azt mondja nekem, hogy olvassam el ezt vagy azt a regényt, mert képes leszek összetettebben, vagy más nézőpontból látni a világot, akkor az érdekel. Ha például a késő XIX. századi brazil író, Machado de Assis írását olvasom, érzem, milyen forróság öntötte el Rio de Janeiro utcáit. Ezt csodálatosnak találom.

Az „Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE” projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg (a támogatás száma TÁMOP 4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0003).
 

Hozzászólás ehhez:

Interjú | Hans Ulrich Gumbrecht, stanfordi bölcsészprofesszor