Sziluett

„Kék zokni-szandál”

Beck Zoltán az Ördögkatlannak mondhatni állandó díszvendége, idén négyféle formációban szerepel a fesztiválon: új lemezt hoz, zenél, mesél, inspirál a 30Y, a Bezzegakurvabeckek, a Háy ...

Nekem kikapcsolódás, amit csinálok

Ferenczi György és a Rackajam visszatérő vendége sok egyéb fesztivál mellett az Ördögkatlannak is. Hannig Dóra a nyári fesztiválszezonról kérdezte.

Afrikai rum a Villányi-hegységben

A Wombo Orchetsra francia afropunk rézfúvós zenekar idén harmadik alkalommal lép majd fel az Ördögkatlan Fesztiválon (augusztus 5-9.). Saját bevallásuk szerint a Wombo „Egyfajta rum, ...

Tiltott-tűrt-támogatott: a pécsi underground a ’80-as években

Egyedülálló jelenség a hazai kultúrtörténetben az 1970-es, 80-as években Pécsett kialakult alternatív művészeti miliő. A diktatúrával párhuzamosan létrejövő ellenzéki földalatti művészet szubkulturális mozgalommá vált. Pécs ...

Szép szóval és tiszta szívvel…

József Attila kérlelhetetlenül és elszántan politizált, ugyan olyan szenvedéllyel, ahogyan szeretett.

Interjú Valcz Péterrel

2012-03-14 11:37:10 Bedi Katalin

Március 10-én mutatta be a KOMA Társulat az Áldja meg az Isten Mr. Vonnegut című legújabb előadását. Valcz Péterrel a darab írójával/rendezőjével beszélgettem még a bemutató előtt színházról, Párizsról, Vonnegutról…

Tanultál Párizsban is, milyennek láttad az ottani művészeti oktatást? Amikor hazajöttél mik voltak a szembeötlő különbségek?

A Jacques Lecoq Nemzetközi Színházi Iskolába jártam, ami nem a tipikus francia színész oktatást tükrözi, hanem egy önálló metódust képvisel. Jacques Lecoq a sok nagy színész-pedagógus közül az egyik, 50 éve alapította az iskoláját. Maga az oktatás egy igen precízen megalkotott 2 éves tananyagon alapszik, amit a mester halála után a tanítványai adnak tovább. A Lecoq módszer a színházat a mozgás oldaláról közelíti meg. Ez az expresszionista nézőpont kiválóan kiegészítette a kaposvári Sztanyiszlavszkij-módszert (ami inkább egy belülről építkező, pszichologizáló szöveg alapú színház megközelítés). Ha van egy érzés, akkor azt a színész ne csak az életéből előkapart élmény felidézésével jelenítse meg, hanem találjon egy mozgást, ami azt kifejezi; és a mozgáson keresztül tapasztalja újra magát az érzést. A másik fontos dolog, amit ott tanítottak: az absztrakció. Ez az, ami most nagyon izgat, ez a formabontogatás, a reálisból való kiugrás lehetősége, hogy hogyan lehet ide-oda lépkedni, illetve a rengeteg dimenzió és világ, amit ez megnyit.


Tartjátok a kapcsolatot a volt osztálytársakkal?


Ez egy nemzetközi iskola, így Hongkongtól Brazíliáig mindenhonnan voltunk. Ennek ellenére, mikor végeztünk, megalapítottuk a Cie 38 -at (harmincnyolcan voltunk az osztályban). A társulat most mutatta be az első előadását, a Mester és Margaritát. Tizenkilencen voltak benne az osztályból, ami nemzetközi szinten hatalmas szó. Nagyszerű alkotás volt, telis-tele gyönyörű képekkel. Ráadásul mindezt továbbra is rendező nélkül, közösen hozták létre… Ez nálam is kicsit összefolyik, valószínűleg mert Párizsban azt tanultuk, mitől lesz működőképes egy színházi jelenet. Annak létrehozása, dramaturgiája, szövege, ritmusa hossza, kivitelezése. Szóval nem színészeket, hanem alkotókat képeztek. Létrehozni valamit a semmiből. Így lesz igazán egész, így lesz valóban az ember sajátja, ha az elejétől a végéig benne van. Persze az is lehet, hogy még nem értem annyira a klasszikus nagy darabokat, és ezért írok inkább én. De valahogy azt érzem, hogy a legfontosabb az maga a téma, amiről beszélni akarok. És ennek rendelődik alá aztán minden, a szöveg, a történet, a tempó, a zene, a jelmez, a fény… hogy az előadás minden szövete a központi téma felé tartson. Nem tudok még klasszikus szövegeket átértelmezni anélkül, hogy ne esnék az általánosságba. Én valahogy sokkal konkrétabban szeretnék a dolgokról beszélni. Ennek az a veszélye, hogy szájbarágós lesz a darab, amit írok, de valahogy meg kell találni a mértéket.

Az Áldja meg az Isten Mr. Vonnegut esetében hogy jelenik meg ez a konkrétság?


Vonnegut minden poént lelő. Közli a mondanivalóját. Majd levonja a tanulságot. Gonosz, szentimentalista humanista. Őt a személyisége miatt szeretjük, meg azért, mert bármennyire is kegyetlen és cinikus, alapvetően jót akar. A darab elején kimondja, hogy neki az a célja, hogy megkeserítse ennek a fiatal házaspárnak az életét, azért hogy bemutasson valamit. A téma a háború és az oda vezető út. Előkerülnek olyan élethelyzetek (munkanélküliség, abszurd közüzemi számlák, jogi nehézségek), amik bármelyikünkkel előfordulhatnak. Ezek alatt a főhősünk megroppan és elkezd a rendszer ellen fordulni. Nem lehet ő a hibás. De ha ő nem, akkor ki? Hát a világ. Hergeli magát, amíg agresszív nem lesz és erőszakos.

Fogalmunk sincs arról, mi az a háború. Erről a fogalmunksincsről szól a darab. Lövöldözős játékok, háborús filmek és homályos történeteken keresztül kell összerakni egy képet arról, ami megmutathatatlan. Most távozik egy generáció, aki azt még átélte. Ennek a tagja volt Kurt Vonnegut is. Az ő személyes élménye Drezda bombázása volt, ahol épp német hadifogolyként volt jelen. Őt többet támadták a szövetségesek a II. Világháborúban, mint az eredeti ellensége.

Az én nagyapám meg Sztálingrádban volt hadifogoly. Madas László, erdőmérnök. Sose szeretett róla beszélni. Itt is a két túlélőtípus: Vonnegut, aki folyamatosan erről ír, és egy nagyapa, aki az egészet ki akarja törölni az emlékezetéből.


Amikor írtad a darabot, kész volt a rendezői koncepció is?


Közben formálódott. Ivanyos Ambrussal dolgoztunk együtt, aki másodéves a Színművészeti Egyetemen. Szóval nagyon egyetemi szinten dolgoztunk… táblával, meg kártyákkal, meg eldobtuk, meg újraírtuk. Így az írásnak is volt egy számomra új folyamata, amiből rengeteget tanultam. Közben persze arra is gondoltunk, hogy ez hogy nézhet ki a színpadon.

A pantomim világ talán a színészközpontú Lecoq-módszerhez kapcsolódik. Mindent el lehet játszani, mindent meg lehet jeleníteni díszlet és jelmez nélkül is. Például Vonnegut tizenöt különböző szerepet játszik, de elfogadjuk, mert színházban vagyunk, játszunk, csak legyen tiszta a játékszabály. A pantomim ötlete onnan is jött, hogy egy epikusról van szó. A regények ugye jobban igénybe veszik a képzelőerőt. Olyan formát kerestem, ami a színházban hasonló intenzitást követel a fantáziától. Liza (Szabó Vera) plüssfigurát kap ajándékba, hogy ez maci vagy szarvas, vagy pingvin azt már a néző képzeli el.

Ami egy kicsit ellene ment a színészközpontúságnak, az a technika. Nem tudtam ellenállni az igazi bravúrnak, így felkértem Rubik Ernő Zoltán, az egyik legkísérletezőbb fiatal, kortárs zeneszerzőt, hogy élőben szinkronizálja a pantomim világot. A főpróbahét közepén jártunk, és még mindig hangszinkronizálással szórakoztunk. Hatalmas feladat elé állította a színészeket. Tulajdonképpen egy koreográfiáról van szó, amiben úgy kell tudni színészileg feloldódni, hogy közben óramű pontossággal végzik a hangszinkronizált pantomim tárgyhasználatot. Amikor ez a kettő összeérik, akkor egy nagyon egyedi világba csöppenhet bele a néző.


A „Miért éppen Vonnegut” kérdésre magad adsz választ a honlapotokon. És még miért Vonnegut?


Először olyan valakit kerestem, akinek a neve önmagában újdonság lesz a színpadon. Nem tartom magam annyira tapasztaltnak, hogy olyan anyaghoz nyúljak, amit már sokan feldolgoztak. Epikust kerestem és Vonnegut az az író, akinek arányaiban a legtöbb könyvét elolvastam. Jobbá akarja tenni a világot. Humanista. Humoros. Szabad teret ad az absztrakciónak. Ezen kívül autodidakta író. Ahogy én is. Nincs mögötte egyetem. Csak kereste a formát, a hangot, amin tud beszélni az olvasókkal. Én is épp ezt keresem, csak a magamét.

www.komabazis.hu
 

Hozzászólás ehhez:

Interjú Valcz Péterrel

Milyen nap van ma?