Kikötő Online

Menni vagy nem menni?

Interjú Patartics Zoránnal

Ez itt a kérdés, itt Pécsen, de inkább egész Magyarországon. Egy nem mindennapi programsorozatra és kiállításra figyelhettünk fel augusztus végétől szeptember közepéig a Nádor Galériában. Az ELprojekt a "menni vagy maradni" kérdésével foglakozott hazai és nemzetközi tekintetben, fórumok formájában, elsősorban pécsi érdekeltségű művészekkel. Patartics Zorán építésszel, a projekt kiötlőjével beszélgettünk a kérdésfelvetés mibenlétéről, személyes véleményéről.

Mi az ELprojekt célja?

Sokféle célja van, inkább célrendszernek mondanám. A jól kommunikálható cél az, hogy próbáljunk meg úgy alakítani a saját sorsunkon, hogy kedvezőbb legyen a klíma a tehetségek számára a maradást választani. Pécsett több száz olyan civil kezdeményezés volt az EKF kapcsán, amelynek nem lett eredménye. Nyilván azok, akik kezdeményeztek, és adott esetben jó ötleteik voltak, azoknak a fejükben megfordulhat a kérdés, hogy van-e szükség rájuk, érdemes-e itt kezdeményezni. Vagy,hogy egy provokatív kérdést tegyek föl: Ismersz-e olyan tehetségtelen embereket, akik a tehetségesek helyét foglalják el? és Ismersz-e tehetséges embereket, akiknek a helyén tehetségesek ülnek? Nem érdemes csak a személyességre és a gazdaságra korlátozni az elmenetel magyarázatait. Vannak olyan területek, ahol mi magunk is tudnánk változtatásokat kezdeményezni, és érdemes is volna. Ezt lehetne a projekt kézzelfogható céljaként megfogalmazni.

Emellett három területen szeretnék mintát teremteni. Az első a kezdeményezés: kezdeményezni kell és érdemes. A második a párbeszéd, a kultúra fejlesztése. Akinek van mondanivalója, az mondhassa el, és tanuljon meg mások véleményére kíváncsi lenni. Ne megmondó akarjon lenni, hanem megnyilatkozó. A harmadik minta az együttműködési kultúra fejlesztését célozza. Ebben a projekt egyébként már most sikeres, a partnerek között tudhatok több személy mellett, között olyan szervezeteket is, mint a Pannon Filharmonikusok, a Jelenkor vagy az MTA RKK, akik a programok megvalósításában is szerepet vállaltak.

Nem áll fönn az a probléma, hogy a programok látogatói elsősorban a művészek miatt jelennek meg, és így háttérbe szorul a projekt mondanivalója?

De igen, lényegében így zajlott. Látni kell azonban, hogy az augusztusban és szeptemberben rendezett programok a projektnek csak egy rövid, látványos időszakát jelentették. Ennek során néhány ezer érdeklődő találkozott valamilyen módon az ELprojekttel és felvetéseivel. A diskurzus tere azonban a weboldal ( www.elprojekt.hu ). Remélem, hogy az elvetett mag egyszer kibújik. Nem szabad türelmetlennek lenni ezzel kapcsolatban, bár én magam is többet vártam a rendezvényektől.

Azt tapasztalom, hogy az ember nem tud könnyen megváltozni, és ezt nem szabad túlságosan siettetni: a módszertant tovább kell fejleszteni, további lehetőségeket kell teremteni a megnyilatkozásra. Kicsit olyan ez, mint amikor a kisgyerek a strandon vágyakozva nézi a mélyvízben úszókat, akik szemmel láthatóan nagyon élvezik azt. A gyerek még nem tud úszni, de a mélyvízbe vágyik, viszont amikor megpróbálod becsalni a medencébe, mindenféle magyarázatokat gyárt, hogy miért jobb neki a szárazon. Ilyennek látom a magyar lélekállapotot jelenleg. Innen Európát vágyjuk, de nem vagyunk hajlandóak európaivá válni, inkább kidumáljuk, hogy jó így is, csak ne kelljen magunkon változtatnunk. A projekt annak a lehetőségét rejti magában, hogy felismerjük, a változás nélkülünk, magától nem fog megtörténni.

Az "elmenetel" társadalmi probléma. Miért csupán a művészek, a tehetségesek vannak kiemelve a projekt kapcsán?

Nincs arról szó, hogy csak az alkotóműfajokról folyna a párbeszéd. Ezért szerveztünk a programsorban utolsóként társadalomkutató minikonferenciát, és van egy ilyen rovat a honlapon is, ELtudástár néven. A művészek megszólításával az volt a célom, hogy nagyobb figyelmet irányítsak a témára. A tudós társadalom által szervezett rendezvényekre általában az emberek kevesen kíváncsiak. De hogy mit mond például Parti Nagy Lajos a saját életével kapcsolatban, annak van közönsége, mint ahogy a zenészekre is kíváncsiak. Tehát elsősorban műfaji okokból szerepeltek többségében művészek. Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy a felvetés több szakma, műfaj szemüvegén keresztül is megmutatkozzon, hiszen a ’menni vagy maradni’ dilemma nem egy szakmában van jelen, sőt, nem is szakmai, hanem közösségi probléma.

A nyilvános beszélgetések kapcsán hallhattuk többek között Pelényi Margittól vagy Parti Nagy Lajostól, hogy az elmenetel elsősorban személyes indokokon múlik. Mennyire lehet ezekről beszélni nagyközönség előtt? Mert persze, fel lehet hozni szakmai érveket, de tudjuk, hogy azért a mélyben perszonális érdekek rejlenek.

Ezzel némileg vitáznék. A személyes indokok,noha nagyon fontosak, sokszor elfedik a társadalmi okokat. Például Parti Nagy Lajos élete személyes okait hangsúlyozta, de mellette azért zárójelesen megemlítette, hogy ebben a városban nem lehetett volna pusztán író, ehhez szerkesztőnek is meg kellett volna maradnia, márpedig ő pusztán írásból akart megélni. Mivel erre Pécsett nem látott esélyt, Budapestre kellett költöznie. Ezt tekinthetjük személyes oknak, de nem csak az. Ez már a város jellemzője is: nem tud eltartani írókat, ha azok csak írni akarnak.

Az eddigi szereplők nem vállalták föl, hogy a személyes indokok fölé emelkedjenek, és ezt sajnálom. Ha mindenre rákenhető a személyesség és a gazdasági helyzet, akkor nincs min változtatni. Szerintem ez így nem igaz. Azt gondolom, hogy ezek a megnyilatkozások sajnos azt igazolják - engem is ezek döbbentettek rá -, hogy Magyarországon pillanatnyilag nincsen közösségi felelősségtudat. Egyszerűen nem létezik. Minden közösségi érdekkel szemben egyéni érdekek jelennek meg, és a közösségi érdekeknek nincs esélyük. Az állatvilágban nem példa nélküli, hogy az egyed, ha kell, a falkáért föláldozza magát. Itt senki nem kívánja, hogy bárki is ezt tegye, csak hogy gondolkozzunk közösségben. Legyen az egyénnek az által jobb, hogy a jobb közösségben ő is jobban boldogul! Ez azonban pillanatnyilag felfoghatatlannak tűnik.

A te életedben mi az aktualitása az ELprojektnek? Hogyan jött ez elő?

Volt, hogy én is föltettem magamnak a kérdést, elmenjek-e. Igazából azonban sosem azonosultam ezzel a lehetőséggel. Nem tudok nem hinni abban, hogy van feladatom itt, elkötelezett vagyok a város mellett. Azt gondolom, a maradás olyan alternatíva kellene, hogy legyen, ami nem lemondást jelent. Ne azért válassza valaki az elmenetelt, mert maradni nem jó választás, hanem azért, mert az egy másik út. De ha lehet helyben tehetségként érvényesülni és a közösséget valamilyen szinten befolyásolni, akkor maradni szerintem olyan választás, ami sokunknak szíve szerint való, vagy normális volna. A kérdés aktualitása egyébként számomra az, hogy van egy húszéves fiam, aki gazdasági informatikusnak tanul. Azon gondolkodom, hogy ha kell, tudjak neki valamit mondani, és mi legyen az: Menj, hogy többre vihesd, vagy próbálkozzál itt, hogy ne távolodjunk el?

Akkor tehát a maradásnak is elsősorban személyes indokai vannak.

Természetesen a maradás választásában is fontosak a személyes indokok. A projekt egyébként nem ítélkezik, nem rosszabb vagy jobb az, aki megy, vagy aki marad. Én azt szeretném megmutatni, hogy ennek a döntésnek ma úgy tűnik, túl nagy az ára. Mert ha valaki elmegy, akkor érzelmileg kell fizetnie, elveszíthet egy közösséget, baráti kört, szülői közelséget. De sokszor a maradásnak is ára van. A lemondás az érvényesülésről, a kiteljesedésről, ha szűkösek a keretek, rossz a közeg. Tehát van min, és lehet is változtatni, hogy a maradás vonzóbb alternatíva legyen. Hogy kisebb legyen az ára bármelyik döntésnek.

Hozzászólás ehhez:

Interjú Patartics Zoránnal