Kikötő Online

In memoriam José Saramago

Elhunyt José Saramago, Nobel-díjas portugál író és költő 2010. június 18-án. Az évek óta leukémiában szenvedő művész tekintélyes kort ért meg: 87 évesen gyűrte le a betegség. Temetése két napos országos gyászszertartássá nőtte ki magát, utolsó útjára több mint húszezren kísérték el.

A hatalmas tisztelet és szeretet nem csupán az egyetlen, Nobel-díjjal büszkélkedő portugál irodalmárnak szól. Abban a században született, amikor sem a politika, sem a vallás, sem a történelem nem állt biztos lábakon az országban – így művészetének erejével sokaknak mutatott utat, mégis sokan el is fordultak tőle. Az ellenszenvet táplálók elsősorban az országban erős, ám Saramago által erőteljesen kritizált katolicizmus védelmezői közül kerültek ki; emellett történelmi állásfoglalása, jóslata (hogy Portugália bele fog olvadni Spanyolországba) sem tette sokak szemében népszerűvé.

De hát mit tehet egy író, akinek szakmát kellett tanulnia, és mellette önerejéből képezni magát, hogy végül ötvenéves kora felett váljon igazán híressé? Aki örökségül kapta a mágikus realizmust, de már újabb posztmodern jellegek is körülölelték? Összegyúrja a magaskultúrát a hétköznapi beszéddel, kifejezetten portugál szófordulatokat, közmondásokat, nemzeti aktualitásokat használ. Mindezek mégsem veszik el regényeinek nemzetközi érthetőségét és élvezhetőségét, hiszen mondanivalója egyetemes, gondolatai, fejtegetései minden ember számára termékenyek.

Ez jellemzi egyéni hangvételét, a fantasztikumba hajló látomásait, cselekményvezetését, még akkor is, mikor úgynevezett történelmi regényekként aposztrofálják is munkásságát. Akármelyik korba helyezi regényét – legyen az a krisztusi idők kétezer éves távolsága vagy a Portugáliában épp lecsengett salazari diktatúra –, átszövi az emberiesség, a kisemberek kérdése, világnézete, véleménye. Kifejezetten jól megfigyelhető ez a jelenség a Jézus Krisztus evangéliumában (1991), ahol Saramago olyan kérdéseket feszeget, amiket annak idején az ikonoklaszta-vita két pártja is felvetett Jézus mibenlétéről: egységét az istenséggel vagy épp kettősségét az emberi és az isteni létezés határmezsgyéjén. A könyv ezt a két apafigura által személyesíti meg, amelyek között ifjú, a Bibliában nem tárgyalt évei alatt küzd meg Krisztus. Utolsó regénye, a Káin (2009) is a keresztény mitológiához nyúlik vissza.

Mindkét alkotása hatalmas port kavart egyházi körökben: 1991-ben a portugál kormány visszavonta jelölését az Európai Unió Irodalmi Díjára, míg tavaly nemhogy a katolikus, de az iszlám és zsidó közösségek sem hagyták szó nélkül a könyvet, melyhez kapcsolódóan az ateista író egy nyilatkozatában csak annyit mondott: „Olvasd a Bibliát, és elveszíted a hited!” – utalva az abban összegyűjtött, válogatott kegyetlenségekre.

Saramago az egyházi történetek írása mellett a történelmi regények sajátos mestere is volt. Hazája történelmének olyan jelentős eseményeit írja meg (természetesen a maga kifordított, egyáltalán nem hétköznapi látásmódjával), mint a Fölemelkedve a földről (1980), amely egy parasztlázadást mutat be. A Ricardo Reis halálának éve (1984) országának 1936-os évét vezeti végig. Az 1989-es Lisszabon ostromának históriája azt a dicső 1147-es csatát idézi fel, melyben a portugálok visszahódították a móroktól Lisszabon városát. Érdekes, a csodás elemeket igazán kiaknázó regénye a Kőtutaj, melyben az Ibériai-félsziget leválik Európáról, s tovaúszik az Atlanti-óceánon, hogy kézzelfoghatóan töltse be nagy szerepét, melyet az Új Világ felfedezésével elindított. A fantasztikum egyik különleges állomása a Vakság (1995), amelyben a látásuktól megfosztott emberek világának (anti?)utópiájába csöppenünk.

Az egyházi és történelmi téma sajátos összefonódása jelenik meg a Kolostor című regényében (1982), mely a mafrai kolostor roppant költséges emberpróbáló építkezését kíséri végig. Ez egy tizennyolcadik századi istenhez jutás sajátos próbálkozása volt, mely egyszerre jelentett diadalmenetet (az uralkodó misztikus közeledését Istenhez) és szörnyű, kegyetlen kötelezettséget (a népnek, akiknek a piramisépítéshez hasonlatosan kellett részt venniük a nagy mű elkészültében). A mű egyszerre mozog társadalomkritikai és misztikus szinten, összefonódva természetesen a regények igazán szeretnivaló vonalával: a kalanddal, a szerelemmel és a boldogsággal.

Lassan a legutolsó „nagyok” is elhagynak minket. 2006-ban Lem, 2007-ben Vonnegut, 2008-ban Szolzsenyicin távozott az élők sorából. Saramago neve méltán kerül közéjük.
Vajon mi lesz utánuk?

Művei:
-    Valószínű versek (verseskötet, 1966)
-    Valószínűleg boldogság (verseskötet, 1970)
-    Erről a világról és a másikról (regény, 1971)
-    Az utazó poggyásza (krónikák, cikkek, 1973)
-    Az 1933-as esztendő (verseskötet, 1975)
-    A feljegyzések (tanulmány, 1976)
-    Festészeti és szépírási kézikönyv (regény, 1977)
-    Csaknem tárgy (novellák, 1978)
-    Az éjszaka (regény, 1979)
-    Mit tegyek ezzel a könyvvel? (regény, 1980)
-    A kolostor regénye (regény, 1982)
-    Ricardo Reis halálának éve (regény, 1984)
-    A kőtutaj (regény, 1986)
-    Lisszabon ostromának históriája (regény, 1989)
-    Jézus Krisztus evangéliuma (regény, 1991)
-    Vakság (regény, 1995)
-    Minden egyes név (regény, 1997)
-    A barlang (regény, 2000)
-    Az embermás (regény, 2002)
-    Megvilágosodás (regény, 2004)
-    Halálszünet (regény, 2005)
-    Kicsi emlékek (regény, 2006)
-    Az elefánt vándorútja (regény, 2008)
-    Káin (regény, 2009)

Hozzászólás ehhez:

In memoriam José Saramago