Kikötő Online

Nem térkép e táj…

2011-07-30 14:56:19 Kenessey Tamara - Bánosi Eszter

A gondolat már sokkal előbb szárnyra kapott, mint ahogy a gép felszállt volna a Ferihegyi Repülőtérről. Helyesebben a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről. Persze, aki most itt ül az utas terminál műanyag ülésein, kezében a dutyfree, ámbár méregdrága ásványvizes palackkal, nem igen gondolkodik az elnevezéseken. Csak sürgeti az időt, hogy a kényelmetlen műanyag üléseket mihamarabb a fapados járatok garnitúrájának kényelmetlenségére válthassa, hogy bár elgémberedve, lábában mászkáló hangyák érzésével, de haladjon valamerre.

Vannak néhányan azonban, akik eltöprenghetnek a neveken, legfőképp a sajátjukon. Mert a felszállást követően 2 óra 15 perc választja el őket egy egészen új szokástól, amelynek hamarosan automatizmussá, külön tudati irányítás nélküli mozgássá kell majd rögzülnie: a magyar agynak magától értetődő vezetéknév-keresztnév sorrend innentől megfordul, és minden aláírásnál a Kovács Erzsébetnek anyakönyveztetett Kovács Erzsébet, Erzsébet Kováccsá, egy idő után talán Elisabeth Smith-szé válik a papírlapokon. Megcserélődik ez is, az anyósülés meg baloldalra kerül, a zebrán való átkelésnél pedig többnyire jobbra kell majd nézni. Valami hasonló átállással néz szembe minden külföldi, aki hazát vált.

Ezek azonban csak a felszállás előtti utolsó, kesze-kuszán felrémlő gondolatok, az igazi, kerek, nagy gondolat már jóval előbb megfogant, mielőtt Londonba utaztam volna. Hogy el kell innen menni. Tulajdonképpen a legtöbb fiatal ezt a gondolatot érlelgeti, az öregek pedig az újrakezdés félelem érzete miatt inkább jól begyűrik a kanapé alá a többi veszett remény, limlom, cókmók közé. „Jól teszed lányom, el kell innen menni” – mondják, és miközben a kézipoggyászomba válogatom holmim értékesebbik részét, hozzáteszik – „Ne felejtsd, a leghordozhatóbb dolog az anyanyelv”. Nekem ráadásul még munkaeszköz is. Újságíróként dolgozom, de minden munka és törekvés ellenére csak fel-felvillanó, aztán rögtön el is alvó lehetőség-szikrák kápráztatnak. És hogy a nagyszülők segítenek pakolni, elég bizonyíték arra, huszonhét évesen sem tudtam megtenni, hogy elköltözzek. Három generáció egy romos polgári lakásban, és mind a három ugyanazt hallotta: majd jobb lesz, csak még egy kicsivel húzzuk be a nadrágszíjat.

Aztán vannak más okok is, ami miatt a város aszfaltja sokkal inkább futóhomok, rajta az ember pedig egyre gyökértelenebb: bár Herman Hesse azt mondta, „ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik”, a tágabb közösségek tagjai bizonytalan, hernyóselyem-vékonyságú szálakon kapcsolódnak csak egymáshoz, amelyek legfeljebb akkor erősödnek meg, ha közösen gyűlölni kell valamit. Legalábbis ezt mondjuk magunkról. Mantraként ismételgetjük, amíg saját magunkról is csak előítéletesen tudunk gondolkodni: a magyar sírva vigad, a magyar tehetetlen, a magyar kirekesztő, a magyar korrupt, a magyar depressziós, a magyar panaszkodós, a magyar széthúzó, a magyar birka. „Tipikus magyar” – olvassuk rá egy-egy tulajdonságra, amolyan tipikus magyarozóan. És ekkor sokan úgy érzik, semmi olyan tipikusan magyar dolog nincs, ami Magyarországon tarthatná. Legfeljebb csak a nem tipikus dolgok, az egyénhez kötöttek. Melyeknél a távolság valóban nem számít. Maradni nagyobb távolság. Ha itthon utazom, messzebb vagyok másoktól, és tovább is megyek: a 2 óra 15 perces, 2000 kilométeres London-Budapest repülőút minden szempontból kifizetődőbbnek tűnik, mint mondjuk egy 2 óra 25 perces, 200 kilométeres Budapest-Szeged vonatút a Magyar Állami Vasutak Zrt réz, sör és vizelet szagú, a kánikulában fűtött, a téli fagyban viszont frizsiderré váló kabinjainak másodosztályán.

Ez a régóta tartó szálka a testben-érzet vezetett oda, hogy most a reptéri kapunyitásra várok. Nem tudtam beépülni, hát most kilökődöm, mint egy nem oda való fullánk. Önszántamból bár, de a körülményektől kényszerítve. Pakolás közben még egyszer összeszedem az indokaimat, melyek a társadalmi szintről gyűrűznek le egészen az egyén személyes élethelyzetének szintjéig, eszembe jutnak azok, akiktől búcsúztam, és az ismeretlenek is, akik el akartak küldeni. Voltak néhányan most is, amikor a Nyugati Pályaudvar aluljárójában próbáltam átvergődni a csomagokkal a reptérre tartó vonatjáratig. Megkaptam a csövesektől, hogy húzzak el, ha nem segítek, a télen-nyáron ott ágáló krisnás pedig egyenesen utánam szaladt részvétlenségemtől haragosan, mintha nem venné észre, hogy épp kivonom magam a forgalomból.

És miközben Liszt Ferencen töprengek, már be-beszűrődnek londoni életem előregondolt képei, de nem merek jobban belemenni. Inkább várakozó álláspontot veszek fel, izgatott vagyok, mint egy szerelmes, aki nem tudja, ki is az, akit szeret, de nem tehet mást, belemegy. És kicsit fél, mert a szerelem nyelvén, amit eddig használt, majd nem tud beszélni. Magyarul. És bár épp most készül mindentől függetlenné válni, mégis olyan lesz eleinte, mint egy gőgicsélő gyerek. Esetleg még ostobának is gondolhatják: egy újságíró, aki nem tud gondolatokat közvetíteni, mert nincs meg a nyelve hozzá. Dirib-darab szavak, csonka gondolatok bukhatnak csak fel belőle. Nem értik majd meg mondandójának árnyaltságát úgy, mint otthon. És mikor majd egy londoni pubban próbálja elmagyarázni, mit jelent az „at home” valójában magyarul - hogy ez egy szóösszetétel, mely az „ott” mint ”there” és a „hon” mint „home” vagyis inkább „mother country” szavakból áll össze -, akkor talán rájön, most igazán távol van az otthonától.

-Mi az? Otthon?- töpreng a 27 éves, szerény kínai lány. Talán a nyelvi korlátok állják utunkat, talán a különböző kultúra miatt nem megy, de nem érti a szó jelentését, hiába él itt több, mint 6 éve.

Valahol Budapesten, egy apró kínai büfében nátrium-glutamát illat terjeng, a hely csillog a tisztaságtól. A mosolygós Liu először meglepődik, talán mintha inkább kiszolgálni akarna, mintsem magyarul beszélgetni velem. Nem az étvágyamat szeretném csillapítani, legalábbis nem a fizikait. Az elutazásom előtti napokban eldöntöttem, megpróbálok valami egészen sajátos búcsút venni Budapesttől: tudakozódom a külföldiektől, mit keresnek itt. Ha már én „szálka” vagyok itthon, ők vajon minek érzik magukat? Azt kérdezem tőle, otthon van-e Magyarországon.

-You know, in English it's 'home'* – próbálkozom egy másik közös nyelven. Megvonja a vállát. Aztán ügyesen témát váltunk. Nem gesztikulál, megállunk egy asztal körül, izgatottan szorítja a szék támláját, mintha felelni készülne az iskolában. Nem múlik arcáról a mosoly. A törékeny termetű, szép arcú lánynak vannak magyar barátai, és szeret itt élni.

- Mindenki nyugodt és segítőkész, türelmesek vagytok velem. Szeretem a magyarokat, de a barátom kínai fiú. Mi nagyon összetartunk. A családunk itt is megtartja a főbb kínai ünnepeket. Persze nem mindenki van így ezzel, de tudunk egymásról, nem lehet elveszni.
Örülök, hogy magától mesél az ünnepeikről, mert a „kultúra” szóval megint csak nehézségünk támad. Lehet, hogy máshogy szerepel ez is. Hiszen a kínai nyelvben feltételes mód sincs.

Liunak fogalma nincs, visszamenne-e Kínába. Most jó itt, hiszen dolgozni jött, azt meg lehet, saját vállalkozása van. Semmi problémája nem akadt a bevándorlással kapcsolatban, bár neki mindent ügyvéd intéz. Érdekes, hogy a „tartózkodási engedély” és a „bevándorlás” szerepel a szótárában. Talpraesett lány, elveszni tényleg nem fog.
Megkérdezném még, hogy igazán boldog-e itt, de vendégek jönnek, mosolyogva elnézést kér, és eltűnik a pult mögött.

Járom a várost, esteledik. Budapest nyüzsög ilyenkor, beszélgetés zaja hallatszik a kávéházak teraszáról. Részévé válok, egy romkocsma turistacsalogató hangulatában oldódom, várom Hectort, aki három éve jött Magyarországra. A komoly tekintetű, halk szavú fiúval angolul beszélgetünk, az jobban megy. Mexikóvárosból érkezett, eredetileg három hónapra, a munkahelyén keresztül. Egy IT projekten dolgozott.

- Aztán jött a lehetőség, hogy maradjak. Maradtam, mert megszerettem, teljesen más. Nyugodtnak érzem magam itt, van valami különleges a levegőben, amitől jó itt lenni. Sokszor még mindig úgy érzem, nyaralok. Nem mintha nem lenne jó ez a hely, de mégsem mondanám otthonomnak.
A 30 éves, érdeklődő és megfontolt Hector nem szeretne általánosítani, ha a magyarokról van szó.

- Eleinte sok magyar mondta, hogy depressziós, negatív nép vagytok. Én ezt nem érzem, de az tény, ahogy az évszakok változnak itt, úgy az emberek hangulata is. A legtöbben nagyon udvariasak. A hivatalos ügyek intézése a nyelv miatt nehéz. Szerencsére a papírmunkát megoldja a cég, amellyel idejöttem, ügyvéd mondja meg, mit hozzak magammal, hol írjak alá. Persze ettől még akadnak problémák. Összekeverték a két keresztnevemet és a két családnevemet, így lett hibás a TB-kártyám, annak én jártam utána, ami bár nehéz volt, de szerencsémre az egyik ügyintéző tudott angolul és spanyolul is. Szerintem azok, akik tudnak nyelveken, nem érzik magukat kényelmetlenül a külföldiekkel.

Az viszont furcsa volt számára, hogy mennyire nehéz megoldani az integráció kérdését, ha például a cigányokról van szó.

- Mexikóban ők részei a társadalomnak, itt nagyon meglepett az elszeparáltságuk, hiszen elfogadónak ismertem meg a magyarokat. Furcsa, hogy miért ennyire külön csoport. De ebbe nem látok bele.
Hogy sikerül-e barátokat szerezni itt, az más kérdés. Találkozott emberekkel, főleg a munkahelyén, akiket barátainak nevezhet.
- Ez azért nehéz, mert a legtöbb embernek ennyi idős korában már megvan a saját köre. De jó, hogy vannak nyitott emberek, itt a legtöbben azok.

Hazafelé veszem az irányt, a házunk előtt fiúk cigarettáznak, hangosan beszélgetnek egy olyan nyelven, amit közel-keletinek tippelnék. Gulzar, a 26 éves orvostanhallgató szinte vigyázzba áll, amikor megkérdezem, ők zenélnek-e a pincében minden este, és már szabadkozna is, hogy most szerelik a hangszigetelést. Megnyugtatom, nem ezért jöttem. Egy korlátnak dől, fél másodperc alatt felméri, mennyire leszek alkalmas bármiféle flörtre, aztán lazán felteszi a napszemüvegét, rám vigyorog.

- Iránból jöttem, öt éve, amikor apám mondta, hogy létezik ez az ország, ahol nagyon jó az oktatás, tanulhatok fogorvosnak anélkül, hogy előtte BA diplomát kellene szereznem biológiából. Voltam Új-Zélandon, New Yorkban, meg egy csomó helyen, de eddig soha nem is hallottam az országotokról, valahova Afrikába tettem volna a térképen, bocsánat. De azóta imádom.

Legjobban a kultúrát szereti, még érzi a török és perzsa hatásokat, sőt a nyelvben is sok maradt belőlük. Egész jól megtanult magyarul, és odavan a magyar zenéért. Blues zenész.
- Az emberek viszont lehetnének nyitottabbak, kíváncsibbak, nem jó az, hogy sokan csak egy beszűkült saját irányt vesznek észre, ez nem vezet sehova. Jobb lenne, ha mernének tapasztalni magasságokat és mélységeket is. Személy szerint kevés a negatív tapasztalatom, jó fejek vagytok, de elszomorít ez a hozzáállás. A magyar lányok viszont megváltoztatták az életemet- mondja nevetve.
Ha komoly dolgokról van szó, például ügyintézésről, akkor Gulzar szerint előkerülnek az előítéletek.

- Nehéz valakinek vízumot szereznie Iránból, az emberek fejében sztereotípiák élnek, talán az idióta TV miatt, nem tudom. Pedig teljesen mindegy honnan jössz, vannak fantasztikus, tanult emberek mindenütt, ahogy ostobák és elvakultak is. Nehéz boldogulni így, és sok minden idegen. Még fogkrémet venni is fél órába telik. Azt nem értem viszont, hogyan lehet ennyi problémája a bankoknak, mintha Magyarország „eurósokkot” kapott volna, nem tudnak eurót kiadni, és van, hogy segítőkészek, de nagyon lassúak.

Megérkeznek a barátai, odafut, hogy üdvözölje őket. Elköszönök, az e-mail fiókomban aztán levél vár Erdemtől, a török férfitől, aki magyar felesége miatt él az országban, hazájában pedig elismert zenész.
Előítéletei nem voltak, amikor idejött, a törökök baráti népként tekintenek a magyarokra. Jól érzi magát itt, nővére is itt él, legtöbb barátja tud törökül. „Az európai népek közül a magyarokkal értem meg magam a legjobban, és szerintem ők azok, akik a legtermészetesebben viselkednek. Ha a nyelvi akadályokat leszámítjuk, akkor nem nehéz itt élni. Angolul kevesen tudnak, de mindenki nagyon segítőkész. Amikor törökökkel futok össze, mindig nagyon boldog vagyok.”

Úgy gondolja, hogy a hazától távol a közös hagyomány felértékelődik. „Ha külföldre mész, sokkal inkább hiányzik a saját kultúrád, és ezáltal nagyobb szükséged is van rá.” Emellett azonban nagyon érdekli a magyaroké, a kettőt egyszerre szeretné megélni.

Hivatalos dolgokat elintézni úgy látszik, egyetlen külföldinek sem könnyű, hacsak nincs egy jó ügyvédje. Erdem tapasztalatai sem túl fényesek. „A bevándorlási hivatalban információk visszatartásával, udvariatlan viselkedéssel nehezítették a helyzetemet. Nagy szerencsénk volt, hogy elsőre megkaptam a tartózkodási engedélyt. Hozzá kell azonban tennem, hogy ezután rögtön kedvesen és udvariasan kezdtek velem viselkedni, és azóta sem volt semmi problémám. Az egyetlen, ami még zavarni szokott, hogy itt nem magától értetődő, hogy ha étterembe megyek vagy veszek valamit, akkor kedvesen és készségesen szolgálnak ki. Ez nagy különbség a két ország között.”

Ha a bürokrácián, a szabályokon múlik, magyar részről nincs megfelelő segítőkészség. El lehet tölteni itt egy életet is, csak ügyet intézni, pénzt keresni, adózni ne kelljen jogi segítség nélkül. Ez is egy megoldás. Ezért például a kínaiak „nem hagyják elveszni” egymást, egy, a hazájától távoli nép több összetartást mutat, mint amire mi, magyarok képesek vagyunk az országunkban, vagy akár külföldön. Nem kell tovább kutatnom, mert hirtelen eszembe jut egy saját emlék.

Tizenhét éves vagyok, amikor az Amerikába emigrált nagybácsim három hétre meghív az itthon sokszor inkább ironikusan emlegetett Nagy Lehetőségek Hazájába. New Yorkban napsütés, szombat délutáni nyüzsgő tömeg. Egy áruház lépcsőjén igyekszem az emeletre, szeretnék a mosdóig eljutni az alacsony mennyezetű épület zsúfoltságán át. Előttem egy anyuka mosolyog, kézen fogva húzza kelletlenül csoszogó, cipője orrát bámuló kisfiát. Nagyon bájosak így ketten, majd eltűnnek a szemem elől a zsivajban.

Percekkel később látom őket viszont, amikor az anya kezet mosni hívja a nyűgös ötévest. Magyarul. A szám fülig ér, ebben a percben még nem tudom mennyire összetartó a magyar nép külföldön. Udvariasan elnézést kérek, természetesen magyarul, mivel nem férek el mellettük a szűk előtérben. És ekkor ér a hidegzuhany.

A hölgy rám emeli tekintetét, olyan megdöbbenéssel és riadtsággal, hogy hirtelen a szám elé kapom a kezem, és elgondolkozom, valóban azt mondtam-e amit akartam. De igen, tényleg csak elnézést kértem. Eközben már kivágódik az ajtó, mint sebzett vadak, rohannak kifelé, a kisfiú értetlenül, elnyújtott hangon kérdezi anyukáját, "miiééért sietüüünk ennyireee?". A választ, ha volt, nem hallom már, meredten nézek a tükörképemre, lelohasztott kedvvel a meleget, az áruházat, a nyüzsgést okolom a történtekért, de egyik sem elég hibás. A kisfiúval értek egyet, azaz nem értek semmit és megkérdezném én is, miért, de tartok a választól.

Tíz évvel később aztán meg is kapom, meg nem is. Bámulok kifelé a repülőgép ablakán, alattam a föld, gondolkozom az utóbbi napok válaszain, és eszembe jut régi ismerősöm, a madagaszkári születésű, apai ágról magyar származású Harry, aki tizenkilenc évesen költözött családja után Magyarországra, de mint mondja, nem a rokoni kötelék volt a fő motiváció, legalábbis a maradásra.

- Nem érdekelt Magyarország, megszoktuk a francia közösséget. Úgy éreztem, na jó, ha már itt vannak a szüleim, megismerem Kelet-Európát, aztán maradtam, mert megtetszett a hangulat, jobban, mint máshol. Azonnal otthonosan éreztem magam, úgy is hívom Magyarországot, hogy Európa Afrikája, mert hasonló az emberekhez való társadalmi hozzáállás, mind pozitív, mind negatív értelemben. Aztán az is tetszett, hogy egy nagyon erős szubkultúrát találtam, ami bár máshol is létezik, de Budapest elég pici város, így majdnem mindenhol lehet találni érdekes gondolkodású embereket.
És az emberek? Milyenek vagyunk mi mégis? Hogy lehetünk közemberként nyitottak, de hivatalos szituációkban zártak és előítéletesek? Harry gördülékenyen folytatja tovább magyarul.

- Az előítéletek egyszerűen a másságtól való félelemből erednek. Ez még egy fiatal demokrácia, nem rég kezdett külföld felé nyitni. A határokon túl nyúló dolgokat az emberek nem látják, nem ismerik, és ezért félnek, főleg az idősebbek. Ezt a fajta zártságot pedig a fiatalabbak is eltanulják. Az átlag magyar nem nagyon utazik, de ha mégis elmegy valahová turistaként, akkor hiányolni fogja a magyar dolgokat, és nem is megy mélyebbre egy másik kultúrába. Mindig honvágya van. De ez valahol azt is mutatja, hogy büszke a hazájára, ami jó dolog, mert személy szerint nekem nincs olyan ország, amire azt mondanám, hogy az otthonom.

Szóval mégis büszkék vagyunk, akár még egymásra is. Nehezen összeegyeztethető ez a fejemben a New Yorkban átélt áruházi incidenssel.
- Nemcsak büszkék egymásra, de összetartóak is – nehezíti a helyzetemet Harry. - Máshol nincs ilyen szoros összetartás az emberek között, ha a személyes kapcsolatokat nézzük. Nyugatabbra mindenkinek megvan már egy bizonyos, kialakult életstílusa, megengedheti, hogy otthon maradjon, és ne keresse mások társaságát. Egy gazdasági és politikai nehézségekkel teli országban az emberek sokkal inkább összetartanak. És mivel nekem fontosabb az emberekkel való interakció, mintsem hogy milyen kocsim vagy házam van, inkább választom a nehezebb országokat.

De akkor hogy lehet, hogy a segítségnyújtás nem működik nagyobb emberi közösségek szintjén? Nemhogy a közintézményekben, de még a boltokban sem. A közértekben – pedig a szóösszetétel is épp a köz megsegítését jelenti.

- A válasz egészen egyszerű: a nevelés. Nem csak azért kedvesebbek az emberek ilyen helyzetekben, mert több pénzért mindenki szívesebben teszi a dolgát és mosolyog, hanem mert ez a magatartás a kollektív tudatuk része. A magyarok igen közeli történelmi okoknál fogva nem tanulják ezt a hozzáállást, és tele vannak kisebbségi komplexussal. Meglátszik ez azon is, ahogy a hungarikumokról beszélnek - „miénk a legjobb, a legszebb” - , míg külföldön ezt egyáltalán nem tapasztaltam, holott azért nekik is van mire büszkének lenniük.

Mikor elmondom Harrynek, hogy Londonba megyek, mégis azt mondja, jól teszem. Ahogy fogalmaz, Magyarországon jó élni, de nem megélni. Igaz, a kínai lány kivételével senki sem él meg magyar közpénzen: Hector egy külföldi multicégnek dolgozik, Gulzarnak édesapja küldi a pénzt Iránból, Erdem Törökországban rocksztár, és a turnéiból él, Harry pedig Ausztriában tanít, és hétvégén van csak Pesten. Azt mondja, amikor hazafelé a vonata az osztrák-magyar határra ér, kikapcsolják a fűtést.

A magyarok sokszor elferdült önértékelésével szemben a külföldiek szerint a magyar kedves, a magyar nyugodt, a magyar barátkozós, a magyar türelmes az idegenekkel, a magyar segítőkész, a magyar érdeklődő és fogékony más kultúrák iránt, a magyar az évszakokkal együtt változik. Úgy tűnik, a Magyarországon élő külföldiek segítenek minket a saját magunkról alkotott előítéletek leépítésében. És talán egyszer ezek a rólunk szóló, bár idegen nyelven alkotott szavak egyre ismerősebben csengenek majd a számunkra. Hogy miként? Mindenki mást irányt talál majd, nekem most 2000 kilométert kell utaznom, hogy megtaláljam a saját utamat az otthonomhoz.

* Tudod, angolul úgy van, hogy „home”.

 

Hozzászólás ehhez:

Riport | Külföldiek Budapesten

Név:

E-mail: *opcionális

Hozzászólás:

Milyen nap van ma?