Kikötő Online

Vendég-Vihar

Színikritika a Határtalan Város - Határtalan színház utolsó előadásáról

Saját az idegen és idegen a „saját”; univerzalizált Shakespeare (vagyis Sekspir) Urbán András köpenyéből varázsolva. Bár Viljem nyelve a szerb, az ígért felirat elmarad, a darab fordítás nélkül is érthető, sajáttá tehető. Kiszakít ugyanakkor a hagyományos saját-kultúra megszokott kontextusából: a Vihart progresszív hatványra emeli.  

Utolsó előadásához ért a Pécs Kulturális Főváros által támogatott, Harmadik Színház szervezte Határtalan Város – Határtalan Színház sorozat tavaszi felvonása. A programot a Nis Népszínház tolmácsolásában Urbán András rendezése, a Vihar zárta. Noha az előadásért a hazánkban méltán népszerű Urbán elnyerte az 1. Smederevoi Várfesztiválon a legjobb rendezésért járó díjat, a darab mégis mondhatni kevés embert vonzott Pécsett – a Nemzeti Színház Kamaratermében csak hézagosan telített a nézőtér.

Hézagosan telített maga a színpad is; már-már kong a díszletek rikoltó hiányától. Pár égből alálógatott plexilemez látható csupán a színpadon, ezek időnként fel-leereszkednek centimétereket, hangsúlyozván az előadás gondolati csomópontjait. Wilson-i látvány ez, posztmodern némaopera találkozása a klasszikus Shakespeare-rel, Shakespeare hagyományával és Urbán Andrással. A kiüresedett játéktér pedig jó alkalmat kínál a tradicionális Vihar-értelmezések újragondolására, más nevezőre helyezésére.

Az Urbán-féle Vihar szereplői levetik magukról az Erzsébet-kori látvány béklyóit: a színészek mai ruhákban, sablonos, jellemüket tükröző „jelmezben” játszanak. Játékuk mai; egyszerű, sallangmentes – ugyanakkor az európai hagyományt őrizvén már-már sablonos is. Könnyen kiismerheti így a játék nyelvét (szerb) nem beszélő néző magát a jellemeken, azok viszonyain, esetleg gondolatain is.

Prospero ezek szerint a szerb Viharban despota nagyúrrá nő, aki nem csak a szigetre csalt „vendégeit”, a sziget lakóit, de önnön lányát is rabságban tartja. Miranda (Borjanka Ljumovic) a darab elején mint bábú, öntudattal alig-alig rendelkező helyes viaszfigura jelenik meg előttünk; a darab során mindez mit sem változik. A patriarchizmus áldozatai a sziget szellemei is – akiknek a szöveg eredetijével ellentétben – nagy szerep jut. Végrehajtó magánhadsereg, kommentáló kar, a nagy fehér férfi alatt élő, kőkeménnyé kovácsolt vas-had ez. A hatalom feminin ökle. Elnyomás alatt él a Pukk figuráját idéző szellem, Ariel (Aleksandar Marinkovic) figurája is, aki bohémságával, jópofaságával együtt Prospero legnagyobb cinkosa. Nem szabadságáért harcoló erő, hanem behódolt, megtért cinkos szolga. Nem így a leigázott Kalibán (Dejan Cicmilovic); a civilizációs terjeszkedés agresszív eredője. Rebellis viselkedése, együgyű hatalomvágyása ugyanakkor csupán Prospero tekintélyét növeli, bennünk nézőkben is. A Prosperot megformáló Aleksander Mihailovic noha nem minden esetben volt hű mása e rajzolt portrénak.

A „vendégek” kiszolgáltatott, tán kissé elhanyagolt figurái az előadásnak. Viszonyaik idézettek csupán, ahogy a szigettel való kapcsolatuk is az (persze nyelvi gátnak is köszönhető e homályosság). A színészek hiteles játéka ugyanakkor áthidalja a gátakat; az Antonio-t formáló Dragisa Veljkovic szimpatizáló játéka – a figura minden látható gyarlósága ellenére – feje tetejére állítja a fennálló viszonyrendszereket. Talán nem Prospero az, aki istenként uralkodik élőn és holtan, türannoszként oszt kegyelmet, törvényt, rendet? Bár ő az erkölcs és igazság képviselője, s testvérbátyja a hamisságé és bűné, nem a modern ember elesett tékozlása-e az, ami formát ölt előttünk? Ahogy mi is, nézők, úgy Prospero is megbocsát végül: bátyjának, s istenként talán az egész elhibázott emberiségnek.

Központi motívuma az előadásnak az őrület. Shakespeare tollába mintegy mételyt csempészve, felerősíti és fókuszpontba helyezi a téboly minden fokozatát. Ezt tükrözi a bohóctrióvá kiegészült páros, Trinkulo (Aleksandar Krstic) és Stefano(Miroljub Nedovic) alakja is, Miranda és Ferdinánd (Milos Andelkovic) agyament szerelme, folytonos sikításaik, sivításaik is. Mintha a szerelem már nem gyógyírt, nem enyhülést, csupán fellélegzést hozhatna az embernek. Nem magát a szabadságot, de annak látszatát, mely úgy tűnik, csak ordítás formájában törhet ki a test és Prospero fogságából. Őrültség rabjai lesznek a sziget partra vetett halai, a király „vendégei” is.

Progresszív, jelenkori értelmezése ez a Viharnak, mely az emberiség kórusművévé érik Urbán feldolgozásában. Ismerős a klasszikus történet, ám nosztalgiánk minden mosolygástól elidegenített: a sziget lakóiban ugyanis ha tetszik, ha nem, magunkra ismerhetünk.


Shakespeare: A Vihar
A Niš-i Népszínház előadása
2010. március 31. 19.00
Helyszín: Pécsi Nemzeti Színház - Kamaraszínház
Fordította: Živojin Simić és Sima Pandurović

Dramaturg: Olivera Đorđević
Lektor: Nataša Ilić
Díszlettervező: Perovity Zoltán
Jelmeztervező: Dragica Laušević
Zeneszerző: Mezei Szilárd
Színpadi mozgás: Bicskei István
Rendezőasszisztens: Dragana Jovanović

Rendező: Urbán András

Szereposztás:
Alonzo, Nápoly királya RISTO BUKVIĆ
Sebastian, a fivére MLADEN MILOJKOVIĆ m.v.
Prospero, Milánó törvényes hercege ALEKSANDAR MIHAILOVIĆ
Antonio, a fivére, Milánó bitorló hercege DRAGIŠA VELJKOVIČ
Ferdinánd, nápolyi királyfi MILOŠ ANĐELKOVIĆ m.v.
Goncalo, jóravaló öreg tanácsos MIROSLAV ĐORĐEVIĆ
Adrián, nápolyi nemes STEFAN MLADENOVIĆ m.v.
Kalibán, vad és formátlan rabszolga DEJAN CICMILOVIĆ
Trinkulo, bolond ALEKSANDAR KRSTIĆ
Stefano, részeg komornyik MIROLJUB NEDOVIĆ
Hajóskapitány PETAR ANTIĆ
Miranda, Prospero lánya BORJANKA LJUMOVIĆ
Ariel, légi szellem ALEKSANDAR MARINKOVIĆ
Szellemek SANJA KRSTOVIĆ, SNEŽANA, PETROVIĆ, IVANA NEDOVIĆ, VESNA, STANKOVIĆ, JASMINKA HODŽIĆ, MAJA VUKOJEVIĆ- VETKOVIĆ, KATARINA ARSIĆ m.v., NAĐA NEDOVIĆ m.v.

fotók: narodnopozoristenis.rs
 

Hozzászólás ehhez:

Niši Szerb Népszínház: Vihar - színikritika