Kikötő Online

A fele elfogyott

E sorok írója nem ért az energetikához, klimatológiához. Hallott már alternatív energiaforrásokról, meg is fordult a fejében, hogy a háztetőre, kertbe elférne egy-két napelem, sőt, még hőszivattyúról is gondolkodott, szelektíven gyűjti a hulladékot, nem kér nejlonszatyrot a boltban, nem dobja el a szemetet az utcán. Azt hiszi, ezzel tesz valamit a Bolygó megmentése érdekében. Olvasta Schätzing Raj című könyvét és a Híradás egy ismeretlen univerzumból címűt is. Érdekfeszítőnek, sőt tanulságosnak találta őket, de mégiscsak szórakoztató irodalomról volt szó. Aztán kezébe került Jeremy Leggett könyve. És megijedt. Tudta, hogy baj van, de hogy ekkora ?!

Először is arra döbbenünk rá, hogy az emberi tevékenységet felelőtlenül és szinte teljesen az olajra alapoztuk: a közlekedés 90%-a, az áruk előállításának 95%-a olajfüggő. Ami akkor nem okozna gondot, ha kitermelés szinte a végtelenségig növelhető lenne. Ám ez közel sem így van. Csak egy adat a sok ismertetett közül: utoljára 1985 körül fedeztünk fel több olajat, mint amennyit elhasználtunk. Megismerjük azokat a módszereket, amivel hatékonyabban lehet a felszínre hozni az olajat, az átlagos 35%-os kinyerési ráta 60%-ig felvihető, ám mielőtt nagyon megörülnénk, mindjárt le is vonja a szerző a tanulságot: mivel ez csak a régi mezőkre igaz, hiszen az újabbak eleve a hatékonyabb módszerekre épülnek, ez csak a globális termelési görbe lefelé tartó ívének meredekségét növeli. Történelmi példákon keresztül mutatja be a szerző, mennyire hagytuk magunkat az olajtól és még inkább az éppen időben történő olajszállítástól függővé tenni.

Aztán rádöbbenünk, hogy végül is mindegy melyik iskola pártját fogjuk abban a kérdésben, hogy mikor következik be az a pillanat, amikor már nem növelhető tovább az olaj kitermelése - napjainkban vagy néhány évtized múlva -, a légkörben felhalmozódó szén-dioxid mennyiség előbb éri el azt a billenőpontot, amikor már nem tudunk beavatkozni és ki leszünk téve a klímaváltozás egyre gyakoribb és szélsőségesebb megnyilvánulásainak. Ami nem csak önmagában ijesztő, de magában hordozza a globális méretű gazdasági összeomlás veszélyét is. Nem lenne szabad megengedni, hogy a globális átlaghőmérséklet 2 Celsius fokkal emelkedjék. A mai tevékenység folytatása mellett ezt 2050 körül érjük el.

A helyzet rossz, de nem reménytelen. Létezik számtalan megoldás, amelyek képesek lennének az olajat, szenet, gázt teljesen helyettesíteni, így az energiaválságot megelőzve nem mellesleg az üvegházhatású gázok kibocsátását is olyan mértékben csökkenteni, hogy ne érjük el a kritikus két fokot. A szerző azonban abban nem optimista, hogy a gazdasági trauma elkerülhető lenne, véleménye szerint túl sokáig vártunk az alternatívák felé fordulással. Fontos tényezőként emeli ki, hogy az olajkészletek kimerülésének ténye miatt bekövetkező pánik okozta krach éveiben sokan próbálnak majd a szén felé fordulni, ami a globális felmelegedést gyorsítani fogja.

Egyik megújuló energia sem lehet önmagában elég egy ország energiaigényének kielégítéséhez, de azok kombinációja a folyamatos fejlesztések révén a tárolás, hatékonyság kérdésének megoldása után teljes mértékben felválthatja az olajat. A két legnagyobb energiaforrás, a nap és a szél mellett említi még a tengerből nyert energiát, a vízerőműveket, a biomasszát, a hő és az elektromos áram kombinálását, a hőpumpákat és a bioüzemanyagokat. Csak példálózva: a Szaharában létesítendő 600 km2-es napenergiafarm az egész világ létező elektromos erőműveinek generáló kapacitását létre tudja hozni, Európát tengeri szélfarmok segítségével el lehetne látni árammal.

Nem mellesleg a szénhidrogénekről más alternatívákra váltás számtalan előnyt rejt: függetlenség idegen olajtól, gáztól; egészségügyi előnyök a tisztább levegő miatt; a helyben termelt energia helyi gazdasági tevékenységet generál, munkahelyeket teremt. Tehát enyhíthető lenne számtalan társadalmi feszültség. Az energia hatékony felhasználásából eredő megtakarításokhoz még csak nem is kell hinni a globális melegedésben, elég lehetne, hogy pénzt lehet keresni belőle. Az olvasót meggyőzi. Kormányainkat miért nem?

Jeremy Leggett Oxfordban PhD fokozatot szerzett geológus, aki sokáig az olajiparban dolgozott, majd az alternatív energiaforrások felé fordult. Ma is egy jelentős energetikai cég vezetője. 2006-ban jelent meg az A fele elfogyott című könyve. A könyv tehát nem a legfrissebb mű e témában, a szakemberek nyilván már ismerik, inkább a szélesebb közönség, a „tudatos fogyasztó” figyelmébe ajánlom. Az sem elhallgatandó tény, hogy ezzel a könyvvel egy időben jelent meg a dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatójának könyve, mely a globális felmelegedéssel kapcsolatos közismert jóslatokat túl sötétnek látja. De abban mindketten egyetértenek, hogy a fosszilis energiaforrásoktól a megújuló energiaforrások felé kell fordulni. 2006 óta több tény igazolja a szerző téziseit. Az olajár folyamatosan emelkedik, az arab világ forrong, a nukleáris erőművek a bennük rejlő veszély miatt nem jelenthetnek alternatívát.

Ha létezik még a középiskolában társadalomismereti óra, egy félév anyagát bőven kitenné a könyv bevezetőjében és utolsó fejezetében a „Kék Gyöngyszem” múltjáról és lehetséges jövőjéről írt lenyűgöző tanmese. Ha minden középiskolás elolvasná és a földrajz és/vagy történelem tanárjával értelmezné, talán többen éreznének felelősséget egyetlen és pótolhatatlan életterünk iránt. ” A verseny folyik, a remény él.”

Jeremy Leggett: A fele elfogyott
Olaj, gáz, forró levegő és a globális energiaválság

Fordította: Bakács Tibor
Typotext, 2008
297 oldal
Ára: 3200 Ft

 

Hozzászólás ehhez:

Könyvajánló | Jeremy Leggett: A fele elfogyott