1792. március 16-án a stockholmi Operaházban álarcosbált rendeztek. A királyt többen is óva intették a maszkabálon való részvételtől, de hiába, III. Gusztáv Essen gróffal együtt ellátogatott az álarcosbálba. Itt azonban összeesküvő tisztek csoportja várta… Egy történet, melyből Verdi híres operát, Sven Delblanc, a 20. század egyik jelentős svéd írója drámát írt, most a Bárka Színházban látható.
A darabot a svéd-magyar származású fiatal rendező, a Drama Center Londonban végzett Berzsenyi Bellaagh Ádám ültette át magyar nyelvre és állította színpadra; és ezzel nem kis feladatra vállalkozott, hiszen a darab „múltja”, na meg a történelmi téma, és az attól el nem választható emberi sors aktualizálása, mai értelmezése mind nehezítő tényezők.
A történelmi valóság, egy teátrális merénylet, szinte művészeti feldolgozásért kiált. A főhős nemcsak hogy király, hanem érdekes figura is. Ha kicsit utánanézünk, a következő jellemzéseket találjuk: a felvilágosult abszolutizmus jegyében uralkodott, támogatta a polgárság érdekeit, igyekezett a parasztok helyzetén javítani, példaképe XIV. Lajos francia király volt, ennek megfelelően a svéd királyi udvarban franciául beszéltek, s bár nem beszélt jól svédül, mégis támogatta a svéd nyelv ápolását, szerette az operát, már a francia forradalom előtt megnyesegette a nemesség privilégiumait. A látványos sikerek, a színpompás épületek, a hangulatos angolparkok mellett egyre nőtt az elégedetlenkedők tábora: a nemesség a bukását, a tisztek hadi próbálkozásainak veszteségeit nem felejtették el. Ez a sok információ azonban történelmi vonatkozásán túl itt azért fontos, mert a színdarab, és III. Gusztáv megértéséhez is szükséges. A nemesség párbeszédei ugyan utalnak a társadalmi feszültségekre, mélysége azonban csak bizonyos ismeretek birtokában érezhető át.
Ebben segítenek a rendezés finomságai is. Ilyen például a darabot folyamatosan kísérő zene, vagy az időnként erősödő suttogás. A négyfős, míves álarcokba öltözött zenekar jelenléte egyrészt visszautal Verdi operájára, a darab múltjára, másrészt az állandó zenei aláfestés nemcsak a darab gerincét adja, hanem a dráma ívéhez igazodva hol fokozza a feszültséget, hol a látszólag csillapodó kedélyekhez igazodik. A jelmezek esetében is tetten érhető az átgondoltság: a színészek mai ruhákban játszanak, melyek színvilágukban illeszkednek a darabban megelevenedő korszakban viselt felöltőkhöz, így lesz egyszerre mai és kosztümös az előadás. Ez az elv érvényesül a díszletben is: kevés, de korhű bútordarab, és két szimbolikus elem: François Boucher Leda és a hattyú című képe, és Augustus mellszobra. Mindkettő a király művészeti érdeklődése, a sorsából való kitörni vágyás jelképe, ugyanakkor a festmény erotikus jellege a királynével való kapcsolatára, gyermeke fogantatásával kapcsolatban rebesgetett pletykákra is utal (nem ő, hanem a lovászmester az apa). A festmény a darab végén rövid ideig központi elemmé válik, amikor a királyné látogatásakor, a képet szemlélése közben egykori boldogságukról beszél.
Mindezek a részletek jól hangsúlyozzák, árnyalják a mű központi kérdését. A színpadon egy halálának „szükségességével” tisztában lévő történelmi személy vívódása jelenik meg, aki az előadás másfél órájában mintegy búcsúzik a számára fontos alakoktól, az élettől, hogy átadhassa magát a sorsnak. A történelmi tények alapján kibomló történet az egyéni sorson át a személyes (történelmi) felelősség és az emberi viszonyok bonyolult hálóját világítja meg. A főszerepet játszó Seress Zoltán játékában ezek tudatosítása jól tettenérhető. Kimunkált jelenet mind a fiával való találkozás, mind az Armfelt gróffal (Kardos Róbert) folytatott utolsó beszélgetés is, melyben mindkét színész megmutatja, mit tud mondani egy király és alattvaló/barát viszonyról. A kapcsolat összetettségét jól érzékelteti a tegeződés, magázódás, a leülésre való engedélyadás, a bizalmas viszony, és az egymás ismeretéből fakadó megjegyzések váltogatása. Hasonló lehetőséget kínál fel a király és felesége közti jelenet, hiába a könny, a királynét alakító Spolarics Andrea próbálkozása sajnos inkább csak ígéret marad; talán pont az a baj, hogy túlságosan érzékeltetni kívánja egy félresikerült házasság, és az utolsó próbálkozás ellehetetlenülésének fájdalmát.
Kettejük párbeszédében is folyamatosan fel-fel bukkan a szerepjátszásra való utalás, a dolgok, viszonyok látszata, az álarcviselés, ami újbóli megjelenése a darabot végig átszövő művészetre való utalások sorának: például operákra tett megjegyzések, versfelolvasás, a francia nyelv szeretete – melyek mintegy kiutat kínálnak III. Gusztáv számára a történelmi jelentőségbe való születés terhéből. Tehát a darab a világ színház jellegét, a szerepjátszásra való kényszerítést, és a művészet szerepét és témájává teszi.
Azonban a fő szál mindvégig III. Gusztáv sorsával, feladataival, szerepeivel való küszködése, és halála felé való közeledése marad, mely végül teátrálisan következik be: fekete köpenyében megérkezik az álarcosbálba, ahol elnyeli a sötétség. A nagy pillanat azonban sajnos nem jelenti a dráma beteljesedését, a jó színészi játék ellenére mégsem tudjuk igazán komolyan venni a zárást, talán éppen annak eltúlzott grandiózus jellege miatt.
