RSS

Irodalom

Nyitottak vagyunk minden izgalmas irodalmi jelenségre

A pozsonyi Irodalmi Szemle megújulásáról, céljairól Szalay Zoltán főszerkesztő beszélt a Kikötőnek.

Megjelent az új Irodalmi Szemle

„Sok olyan mese van, amit nem szívesen mesél az ember, mégis el kell mondania” ‒ mondja Darvasi László Háromemeletes mesekönyve a májusi Irodalmi Szemlében. Sok ...

Amit az infrarealizmusról tudni kell

Az Irodalmi Szemle áprilisi száma kiemelt helyen foglalkozik Roberto Bolañóval, a 2003-ban elhunyt chilei íróval, aki az utóbbi évtizedek latin-amerikai irodalmának meghatározó alakja. Roberto Bolaño ...

Az utolsó álom

Reszket Alfréd tulajdonképpen maga sem tudta, hogy csinálja. Mindig maga a bevetés lényege maradt homályban. Addig még világos volt, hogy délelőtt, miután nagy nehezen kikelt ...

Anya, apa

A bank irodaháza úgy meredezik a Kálvin tér közepén, mintha valami óriás vágott volna a földbe egy ék alakú tárgyat, a hegyével felfelé. Idegenül áll ...

A Krisztkindli, a kopasz fa és a Hépezl

2012-12-21 15:19:56

Kedves Olvasóink! Balogh Robert Schvab legendariom című művének alábbi részletével kívánunk kellemes Karácsonyt mindenkinek! – Szerkesztőség

 Kavargatta a havat a szél, a fák megrázkódtak, recsegtek, nyögtek, ezt hallgattuk nagyobbik öcsémmel. Reggel már ugráltunk az istálló melletti deszkákon, ettünk havat, vittünk tejet a nagymamának, elmentünk a misére, hazafelé láttuk a furcsa kutyát, barátkozni akart, de az öcsém elijesztette, ugrándozva futott el az a szomorúszemű korcs állat. Mondtam az öcsémnek, legyen jó, mert elviszi a Hépezl, jön majd lovas szánon, láncokkal csörög, a szán után köti a falubeli rosszgyerekeket, elviszi mindet magával. Az öcsém csak nevetett. Őt egy Hépezl csak úgy, nem viszi el, ő nem egy rossz, sokkal rosszabb gyerekeket ismer a mi utcánkban. Kijött a kishúgom játszani, reggel óta mindenkit azzal traktált, mikor kap olyan kopasz fát a Krisztkindlitől, hogy ő kell megdíszítse, a Krisztkindli mindig a díszeset hozza, ő akarja feldíszíteni, ezért ő csak ír még egy levelet a Krisztkindlinek. Hozzon neki kopasz fát, ő ad érte diót, ki is vitt a ház mögé már legalább egy marékkal, és ha több ajándékot kap, mint amit kért a levélben, nem lesz hálátlan, akár imádkozni is többet fog, ha a Krisztkindlinek úgy tetszik, ad még több diót is, szól a Nikolausznak, menjen segíteni a Krisztkindlinek cipelni…


Az istállóból előugrott a fehér macska, a húgomhoz akart dörgölődzni, de az öcsém régóta el akarta kapni, így hirtelen rávetette magát a kandúrra, az meg, ahogy jött, egyetlen ugrással el tűnt az istállóban. Az öcsém nyitott szájjal nevetett, nedvesen csillogtak a fogai, nyálcsík látszott a két ajka között. Azt mondta a húgomnak, egyszer ő úgyis elkapja ezt a bolhás macskát, megnézni milyen színű a vére. A húgom sírni kezdett, anyám kijött a zsivajra, ujjával intette öcsémet, majd este, majd meglátja, majd jön a Hépezl. Az öcsém elbizonytalanodott, harapta az alsó ajkát, úgy gondolkodott. Anyánk ránk bízta a maradék tejet, vigyük csak el szépen a dédmama testvérének, az öcsémre bízta a kendőbe bugyolált kenyeret. Jó nehéz, lihegett az öcsém, de a dédmama testvérénél mindig kaptunk aszalt szilvát, megérte az a két sarok. Nem maradtunk sokáig, mert rőzsét hoztunk a kemencéhez. Mindig ebéd után sült a kalács, akkora volt, mint az öcsém két combja, így mondta a nagymama.


Amikor visszaértünk a dédmama a lábosokat abajgatta, anyám és a nagymama is a saját lábosát akarta elől tudni a sparherten, mert ott a legforróbb, így, aki éppen bejött a konyhába, mindig előre húzta a sajátját, a többiekét gyorsan hátra csúsztatta. Dédmama visszament a kalácstésztához, még gyúrta, a miénk már kelt, a kifliket formázta anyám. Hamar ettünk töltött káposztát, siettünk ki, kemencét fűteni, hallgatni, ahogy ropog a tűz, aztán ha nagyjából leégett, a parazsat összekaparta anyám, elől és hátul hagyott csak belőle, közben szépen szálldostak a kis szikrák. Anyám betette a három tepsi kalácsot, és a három tepsi diós-mákos kiflit. Én kenegettem meg őket libatollecsettel: szép fényesek legyetek ám. Becsuktuk a kemence ajtaját, a tetején egy kicsi lukat szabadon hagytunk: magasak legyetek kalácsok. A fehér macska is odajött a melegre, kényelmesen nyújtózott a fal mellett, amíg az öcsém meg nem jelent, mert akkor puhán, szökellve eltűnt. A kis húgom sopánkodik egyre, a macskáját elzavarták, ő meg, mit csináljon itt napestig. Milyen lassan sül ki a kalács. Milyen lassan ropog a tűz. Milyen lassan megy le a nap. Milyen lassan lesz már itt az a sötét, amikor a Krisztkindli létrán leereszkedik az égből az erdőszélén, ahogy a nagymama elmesélte. Idelépked a fagyott hóban a mi kertünk alá. Eljön hozzánk. Hoz egy olyan fát. Egy olyan díszeset. Bár ő a kopaszt szeretné, de ha díszes, az se baj. Csak hozza már. Még mindig csak ez a kalácssütögetés…


Aztán persze este lett, már összeültünk vacsorázni, amikor meghallottuk a csengettyűket. Rohantunk kifelé, ki a ház elé. És tényleg jött a Krisztkindli. Lassan közeledett, a sötét kert felől, kezében kicsi fenyő. Kicsi, de takaros. Lassan lépett a Krisztkindli, a botjára támaszkodott jobbjával, baljában ott a fenyő. Ahogy közelebb ért, láttam, fehér a ruhája. Arca előtt fehér fátyol, nagyon lestem, de egy kicsit se lehetett belenézni a szemébe. Szép volt a fa. Még a kezében tartotta. Egészen közel lépett. Látni, ahogy levegőt vett. Nagyon féltünk. Mi lesz, ha kiderül, tényleg nem voltunk jók. A Krisztkindli azt kérdezte tőlünk, imádkoztunk-e, és jók is voltunk vajon, faggatózott tovább. Öcsém nagyot nyelt, a Krisztkindli megemelte botját. Öcsém fenekére paskolt vele, kérdezte, jó lesz-e. Én csak néztem a Krisztkindli kezét. Annyira ismerős énnekem. Azon a ráncos fehér bőrön a sok szeplők és a hosszú vörösesszőke pihék rajta. Ahogy megsimogatja az arcomat, szinte tudtam, éreztem, a nagymamám keze ilyen. Ugyanilyen illatú, ugyanilyen érdes neki a hüvelykujján a bőr. A begyénél, a szélén. Mindig rozmaring illatú, még a zsebkendője is. Az öcsém csak állt ott a küszöbön, megkövülten, amíg kinn messziről, az utcáról száncsengő és lánccsörgés hallatszott gyengén, ritkán ostorpattogás, rikoltozás, erre ő hirtelen beszaladt a házba, eltűnt. A Krisztkindlinek még imádkoztunk, és ő megsimogatott bennünket, anyukám kezébe adta a karácsonyfát, a húgomat kérdezte, nem baj, hogy nem kopasz a fája? De a húgom meg se mert mukkanni, annyira megilletődötten állt. A Krisztkindli csengettyűje minden lépésénél halkan csörrent, ahogy lassan lépegetett a kert felé, még egyszer visszaintegetett. Én nem tudtam, lehetett-e Krisztkindli a nagymama, egész nyáron figyelte talán, melyikünk a jó, finom cukorka szagot éreztem az ágyában, ha vele aludtam néha, azért gondoltam. De hogy ő felmászott egy létrán az égbe? Szegényke, biztosan nagyon elfáradhatott.


Kimentünk az utcára, egyre közelebbről rikkangatott a Hépezl, rettenetesen csörgette a láncait, riogatta a rosszakat, mondta a húgom, hogy ő majd szól neki, innen el lehetne vinni valakit, aki az ő macskájának a vérét akarja venni, az egy rossz, el is indult a házba az öcsémért, hogy csak jöjjön ki, nézze meg ő is a Hépezlt, de nem találta sehol.


Mindannyian visszamentünk a melegbe, nézni a fenyőt, vacsorázni, beszélgetni, amikor is a nagyszobában az ágy alól valami mocorgást hallottunk. Valami van ott – mondta a húgom, közelebb lépett hozzám, megfogta a kezem. Azt súgta, hogy egy mi az ott az ágy alatt. Hogy én egy nagy vagyok, én már egy tudom, mi az?


Hát, az a valami az ágy alatt csak mocorgott, nyögött, lihegett, és nyomakodott kifelé. – Ez egy Hépezl? – kérdezte sírós hangon a húgom, és amikor megláttunk egy fekete maszatos arcot, sikítozva futottunk ki anyánkhoz a konyhába, hogy itt az ágy alatt egy Hépezl. Anyám kézen fogott minket, úgy mentünk be a szobába. Anyám keze mindig jó meleg. Nem is féltem annyira. A szoba közepén az öcsém állt. Csupa sár volt az arca. Sírva kérdezte, elment az a Hépezl, akit láttunk, mert ő úgy félt, be is pisilt az ágy alatt, amíg elbújt, de olyan nehezen verekedte ki magát, csupa sár lett a földpadlón. Anyám mosolyogva kiabált ki apánknak, melegítsen egy vödör vizet a fiának, hozza be az öregebbik lavórt. Amelyikről lejött a zománc, azt. A húgom visított a nevetéstől, sárpisa szag van, azt mondta. Az öcsém csak állt ott, leszegett fejjel cidrizett, mint egy kitett kutyakölyök. Anyám megsimogatta a haját: – Ne félj fiam! Elment.

(Schvab legendariom – Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2004.)