RSS

Irodalom

Nyitottak vagyunk minden izgalmas irodalmi jelenségre

A pozsonyi Irodalmi Szemle megújulásáról, céljairól Szalay Zoltán főszerkesztő beszélt a Kikötőnek.

Megjelent az új Irodalmi Szemle

„Sok olyan mese van, amit nem szívesen mesél az ember, mégis el kell mondania” ‒ mondja Darvasi László Háromemeletes mesekönyve a májusi Irodalmi Szemlében. Sok ...

Amit az infrarealizmusról tudni kell

Az Irodalmi Szemle áprilisi száma kiemelt helyen foglalkozik Roberto Bolañóval, a 2003-ban elhunyt chilei íróval, aki az utóbbi évtizedek latin-amerikai irodalmának meghatározó alakja. Roberto Bolaño ...

Az utolsó álom

Reszket Alfréd tulajdonképpen maga sem tudta, hogy csinálja. Mindig maga a bevetés lényege maradt homályban. Addig még világos volt, hogy délelőtt, miután nagy nehezen kikelt ...

A februári Irodalmi Szemle tartalmából

Fiatal vajdasági írók, kritikusok, irodalomtörténészek csoportja gondolt egyet 2009-ben, s megalapították a maguk irodalmi körét, a Híd Kört, amely azóta számos sikeres szerzőt indított útjára. ...

Anya, apa

2013-02-22 11:11:49 Kalapos Éva Veronika

A bank irodaháza úgy meredezik a Kálvin tér közepén, mintha valami óriás vágott volna a földbe egy ék alakú tárgyat, a hegyével felfelé. Idegenül áll a klasszicista matuzsálemek között, és fenyegetően a járókelők fölé hajol szürke üvegtestével.

Nem túl bizalomgerjesztő, annyi szent, de ezen a napfényes májusi délelőttön egy szöszi kisfiú mégis önmagát feledő áhítattal veszi szemügyre, míg hirtelenszőke anyukája azzal bajlódik, hogy feleakkora méretűre nyomja össze óriási babakocsijukat. A projekt sikerrel jár, az anyuka megragadja a gyerek apró mancsát, a másik kezével határozottan marokra fogja a babakocsit, a lábával belöki a bank üvegajtaját, és büszke, „mindenre képes vagyok!”- tekintettel bemasírozik az épületbe.

Sorszámot sem kell húznia, az első pultnál ülő középkorú, barna kontyos, szép arcú asszony már szólítja is. Az anyuka elhadarja a problémáját, valami kezelési költséggel kapcsolatos aggálya van, eközben a fiúcska a magas pult alól kíváncsian pislog az asszonyra óriási, barna szemeivel.

Az ügyintézőnő igyekszik az anyukára figyelni, de szinte égeti a gyerek tekintete. Szándékosan nem néz vissza rá. Nem bírja látni őket, és kedves sem bír lenni hozzájuk, az se számít, hogy benne van a munkaköri leírásában: kivétel nélkül mindenkire mosolyognia kell, aki belép az ajtón. Újabban pontozzák is, azt hitte, az esze megáll, mikor meghallotta ezt, ki gondolta volna harminc éve, amikor az első munkahelyére került, hogy egyszer még azon fog izgulni, hány mosolypontot kapott aznap. Az a szerencséjük, hogy a pontok számolásával a biztonsági őr van megbízva, aki, maga is meglehetősen morcos ember lévén, nem veszi túl komolyan a feladatát: az ő adatai alapján a bankban dolgozó összes ügyintézőnek nonstop vigyor kellene, hogy ragyogjon az arcán, mert mindig mindenkinek tíz pontot ad, csak hagyják már békén ezzel a baromsággal.

Az asszony tehát előveszi tíz pontos, nehéz vevőknek tartogatott mosolyát, és igyekszik megnyugtatni a fiatal nőt - de a gyerekre még mindig nem hajlandó ránézni. Már a tudat is, hogy ott van, kis kezével az anyja nadrágszárába csimpaszkodva, őrjítő. A szeme sarkából persze látja a kicsit, még valami enyhe cukorillatot is érez, nyilván a gyerek nemrég könyörgött ki egy nyalókát magának a láthatóan hullafáradt, ellentmondani biztosan képtelen anyukától.

Alig várja, hogy elmenjenek. Végül megoldódik a kezelési költség ügye, a mama újra kézen ragadja a kisfiút, és a bejövetel aktusához hasonló technikai bravúrral kiügyeskedi az ajtón a gyereket, a babakocsit és a kezén lógó szatyrokat. Az asszony csak akkor meri felemelni a tekintetét az előtte fekvő csekkekről, amikor már biztos benne, hogy a kis család nincs a láthatáron. Érzi, hogy egy percig se bírja tovább kávé nélkül, odaszól a kolléganőjének, aki megértően bólint. A fenébe is, bár ne mondta volna el neki, most nézheti a sajnálkozó képét a végtelenségig. Már négy éve történt, de a kolléganők, úgy látszik, nem felejtenek. Persze ő is megtanulhatna uralkodni magán a gyerekekkel kapcsolatban, de nem tud. Pedig annyiszor próbálta.

A csöppnyi konyhába lépve hálát ad az égnek, hogy senki nem itta meg a kávét, amit még reggel főzött, úgy látszik, mind többen vetik alá magukat az egyik fiatal munkatárs gabonakávé-mániájának, még akkor is, ha abban a fajtában nincs egy gramm koffein sem. Biztosan úgy érzik, így egészségesebben élnek, persze nem ártana, ha kiegészítésképpen nem pacalpörköltet vacsoráznának este nyolckor, mikor hazaérnek a munkából. De ő nem mond semmit, úgyse volna értelme.

A kávéillat, mint mindig, megnyugtatja; ahogy a konyhapultnak dől, és kinéz az ablakon, maga előtt látja, hogy otthon már virágoznak a hársfák a ház előtt. Mikor a fia kicsi volt, naponta kivitte sétálni, hol a Sas-hegyre, hol a János-hegyre, a város összes hegyét végigjárták, a hársfaillat elkeveredett a cukrászdák csokoládé-párájával. Persze ma is hívta, de akkor épp a fürdőszobában volt, nem tudta felvenni, aztán ahogy a mobilja kijelzőjére pillantott, ólmos fáradtság zuhant rá, pedig még csak reggel hét óra volt. Nem hívta vissza, majd este; azt fogja mondani, nehéz napja volt idebent, levegőt venni se volt ideje, nemhogy telefonálni. Hazudni fog, ahogy négy éve a fiúnak is ezt kellett volna tennie.
Megdöbbent, mikor először gondolt erre, ő maga nem volt hazudós fajta, nem is értett hozzá. Mégis úgy érezte, ennél az is könnyebb lett volna, ha hazudik azon a délutánon, amikor megtalálta a szobájában a pornómagazinokat. Csak azért kezdett ott takarítani, mert már nem bírta nézni a kuplerájt, és az újságokban látott férfiak mind olyan izmosak voltak, először azt hitte, valami életmód-magazint tart a kezében. Mikor tovább lapozott, persze már egyértelmű lett minden, de hogy a fiú észrevegye: nem ugyanabban a rendszerben simulnak egymásra az újságok az ágy alatt, mint eddig, és magától álljon elő a vallomásával, miközben ő a madártejhez törte fel a tojásokat, arra nem számított. Megmukkanni sem tudott, a tojássárgájához odaloccsant a fele fehérje is; anyja ezerszer látott mozdulatát hirtelen nem találta a keze, pedig ő maga is legalább ezerszer csinálta már. A fia beszélt, nem szabadkozott, csak magyarázott, ő meg keverte az összekuszálódott tojásokat, azt se tudta, mit művel.

Aznap este, évek óta először, fel akarta hívni volt férjét, már kezében volt a kagyló, mikor rájött, butaság volna és tisztességtelen is. Bármennyire szenved a gyerek titkától, az őrá bízta, nem véletlenül nem közölte az apjával, hangsúlyozta a tényfeltáró monológban is, jó ideje nincs már közük egymáshoz. Különben is, mit várt volna a férfitól, mit tegyen? Jöjjön el, és utasítsa rendre? Egy percig nem bánta a válást soha, csak abban az egyetlen pillanatban, olyan jó lett volna valakinek most átadni ezt a terhet, átcsúsztatni egyik vállról a másikra: te jössz, oldd meg, nekem nem csak erőm, kedvem sincs már hozzá egyáltalán.
Látszólag mindent jól fogadott. Az általa kicsit férfiatlannak ítélt szokásokat éppúgy, mint a finom arcú fiút, akit a gyerek először hazahozott. Megölelte őket, még vacsorát is adott nekik, de amikor felmentek az emeletre, úgy futott a néhány házzal arrébb lakó barátnőjéhez, mint a nyúl, a másik asszony kanapéján töltötte az éjszakát, az is elvált néhány éve, örült a társaságnak. Kora reggel aztán visszalopakodott, még kiflit is vett, hogy úgy tűnjön, csak a pékségbe ugrott ki, nem mintha be tudta volna csapni a fiát; a reggeli alatt végig magán érezte a tekintetét, és utálta, hogy a gyerek most némán bocsánatot kér újra és újra.

Azt nem bánta, hogy nem lesz menye, titkon örült is, nem hiányzott, hogy egy idegen nővel kelljen huzakodnia a fia kegyeiért. De unokát nagyon szeretett volna. A vallomás éjszakáján mézes tejet főzött neki, bevitte az ágyába, így utólag nevetségesnek látta a gesztust és saját magát, de gondoskodása akkor ilyen formátlan módon öltött testet, a gyereknek meg az arcizma se rándult, két hajtásra megitta, amit kapott. Beszélni is próbált hozzá, de később nem emlékezett, mit dadogott, csak a fia karjára a dereka körül, meg hogy a vállán átnedvesedik a pongyola, ahogy a gyerek ráhajtja a fejét.

A kávéscsésze nagyot csörren a mosogatóban, mikor eszébe jut az előbbi kisfiú - épp ilyen tejfelszőke lenne az unokája, a fia is az volt kicsinek. Bárcsak ki tudná irtani ezt az érzést valahogy. Dehogy akar ő bűntudatot kelteni a gyerekben, hiszen kívüle senkije sincs a világon, tudja jól, hogy drágább a számára mindennél.

Megint csörög a telefon, és most hirtelen azt érzi, mégis beszélni akar vele. Szereti a hangját, az apjáéhoz hasonlít, csak nem olyan nyers. Este meg szeretné látogatni, egyedül jönne. Jó, jöjjön. Addigra összeszedi magát.

A nap hátralévő része szerencsére gyerekszellemek nélkül telik, csak egy festett képű kamasz imbolyog be az apjával, a karján, szintén vastag festékréteg alatt, egy lebiggyesztett ajkú tinilány csüng. Apu gyors és határozott, bankszámlát nyit a fiacskájának, akit láthatóan hidegen hagy a gesztus, felváltva rágózik és csókolózik a miniatűr démonnal. Százerezerrel kezdenek, jó lesz-e, kérdezi az apuka a gyerektől, aki igent vakkant, az asszony, bár nem híve a fizikai fenyítésnek, legszívesebben megkerülné a pultot, és úgy vágná pofon ezt a kölyköt, hogy kilométerekre repülne a rágója. A díszes kompánia végre eltakarodik, ő pedig int a biztonsági őrnek, hogy megfordíthatja a táblát az ajtón.

Még jó, hogy tegnap főzött, a gyerek szereti a sült csirkét, kiskorában mindig csokikrémmel akarta enni, hiába szidta össze érte. Aztán pont néhány hete hozott át neki nevetve valami receptújságot, amiben olvasztott tejcsokival öntötték le a csirkecombokat, micsoda világ ez, a fiú régi bolondériája ma sikkesnek számít. Csokikrémre még mindig nem vetemedne, de gyorsan kifőz némi rizst a csirke mellé, talán még van ideje rá, mielőtt a gyerek megérkezik.

A fiú abban a fehér ingben van, amit tőle kapott néhány éve karácsonyra; ellágyul, ahogy ránéz, milyen szép ember lett belőle, igazán. Azonnal feltűnik neki, milyen keveset szól, pedig máskor ő szokta vinni a társalgást. Persze reflexből összeurgik a gyomra: valami baj van. Csak nem meri elmondani, húzza az időt. Már kétszer vett a csirkéből, féltálnyi rizst is befalt, de még mindig nem beszél. Az ég szerelmére, mi lelte?!

Bort hozott, ezt se tette ezelőtt, pedig tudja, mennyire szeret meginni egy pohárral vacsora után. A fiú mindig idegenkedett az alkoholtól, az apja egy életre megtanította, mivé torzulhat egy ember, ha nem ismeri a mértéket, most ez a Merlot, ez döbbenetes. Miért gyötri, miért nem mond már valamit? Kibontja a bort, előveszi a pénztárcáját. Csak nem akar pénzt adni neki? Ugyan minek?

Amikor a fia felé nyújtja a képet, elhomályosul a tekintete. Nem is látja, csak a fehér szegélyt, a szürke hátteret, pedig tudja, mit kellene néznie, de még nem képes rá, hogy megtörölje a szemét, vagy akár csak megmozduljon. Zsuzsi, hallja a fia szájából a nevet, a gyerekkori kis barátnője nevét, az egyetlenét, akit tényleg szívesen látott volna menyeként. Aztán elhangzik a másik fiú neve is, hárman fogjuk, mondja a gyerek, Zsuzsi odaköltözik az alattuk lévő lakásba, jövő héten cuccol át. Zsuzsi puszil, teszi hozzá, és nagyon örül, hogy te leszel. Még mindig nem tud megszólalni, de a fia nem is vár választ, csak előrehajol, megfogja a kezét, éppen a kép alatt. Ő lassan magához tér, sóhajt néhányat, és most úgy érzi, nem hívna fel senkit. Felnéz a gyerekre, aki éppen a bort tölti a talpas poharakba; lám, a fia szája teljesen olyan, mint az övé, néha, nagyon ritkán még arra is képes, hogy tükrözze az ő csak nehéz vevőknek fenntartott, tízpontos mosolyát.