RSS

Irodalom

Nyitottak vagyunk minden izgalmas irodalmi jelenségre

A pozsonyi Irodalmi Szemle megújulásáról, céljairól Szalay Zoltán főszerkesztő beszélt a Kikötőnek.

Megjelent az új Irodalmi Szemle

„Sok olyan mese van, amit nem szívesen mesél az ember, mégis el kell mondania” ‒ mondja Darvasi László Háromemeletes mesekönyve a májusi Irodalmi Szemlében. Sok ...

Amit az infrarealizmusról tudni kell

Az Irodalmi Szemle áprilisi száma kiemelt helyen foglalkozik Roberto Bolañóval, a 2003-ban elhunyt chilei íróval, aki az utóbbi évtizedek latin-amerikai irodalmának meghatározó alakja. Roberto Bolaño ...

Az utolsó álom

Reszket Alfréd tulajdonképpen maga sem tudta, hogy csinálja. Mindig maga a bevetés lényege maradt homályban. Addig még világos volt, hogy délelőtt, miután nagy nehezen kikelt ...

Anya, apa

A bank irodaháza úgy meredezik a Kálvin tér közepén, mintha valami óriás vágott volna a földbe egy ék alakú tárgyat, a hegyével felfelé. Idegenül áll ...

Elmosódott rajtvonal

2013-02-11 11:40:22

Édesanya tavasz elején kezdett fejfájásra panaszkodni. Nem szívesen beszélt róla, de láttuk, hogy eltorzult arccal tapogatja a tarkóját, benyúl vállig érő haja alá, és simogatja, nyomkodja, mintha vissza akarna szorítani egy kifelé törekvő dudort. Többször járt fodrásznál ebben az időszakban, mint rendesen, és kifújatta a haját, hogy úgy nézzen ki a feje, mint egy nagy gömb. Keveset beszélt hozzánk, és nyár elején nézni kezdte a Tour de France-t, amire még sosem volt példa.

Forró volt az a nyár, bár nem annyira forró, mint a régi nyarak, amikor még mezítláb szaladgáltunk az utcán, és színes golyókkal kereskedtünk. Akkor még bele tudtam nézni például édesanya szemébe. Ezen a nyáron a képernyőre tapadt, és miközben a tarkóját tapogatta, lihegve bámulta a kerékpárversenyt. Soha nem beszélt róla. Mikor édesapa hazajött délután, leöblítette a slaggal a teraszt, bejött a házba, s látván, hogy édesanya feszülten, kipirosodva ül a képernyő előtt, kiment, s az egész udvart körbelocsolta, míg olyan pocsolyák nem álltak mindenhol, hogy elmerült bennük a bokám. Édesapa esténként, amikor a fürdőszoba ajtajában össze-összefutott édesanyával, megkérdezte tőle, jól van-e. Édesanya riadt mosollyal válaszolt, igen. A szemében ott futottak a virágborította dombok, a felforrósodott aszfaltutak, a szürke országúti szalagkorlátok, és suhogtak a leterhelt küllők. Éjjelente is kilopakodott a hálóból, be a nappaliba, és bekapcsolta a sportcsatornát; ha nem ment élő közvetítést, beérte az összefoglalókkal és ismétlésekkel is.

Most már nem titkolhatta, hogy irtózatosan fáj a feje, nem tudott aludni, és állandóan masszírozgatta a tarkóját. Hamarosan elváltozást észleltünk a homlokán.
Édesapa nem kommentálta az eseményeket, hallgatott. Nyíltabban bámulta édesanyát, mint, s némileg megvetően. Amikor aztán véget ért a Tour de France, édesanya szinte depresszióba esett. Ekkor kezdődtek a veszekedések. Sosem értettem belőlük egyetlen hangot sem. Édesapa feldúlt volt, általában nagyon felemelte a hangját, zengett tőle az egész ház. Édesanya viszont csak az orra alatt motyogott, furcsa kaszáló mozdulatokat végzett a karjával, a lábával, és számokat hadart, meg külföldi neveket. Egyszer véletlenül lelepleztem: kerékpárosok nevei voltak, ott álltak az újság sportrovatában, szakaszgyőztesek a Touron, franciák, britek, új-zélandiak.

Az egyik veszekedés végén édesanya arca teljesen elvörösödött, minden ina ijesztően megfeszült, berohant a hálóba, ahol a sarokban ott állt édesapa szobabiciklije, amelyen esténként néhány percig tekerni szokott, mert egy ideje aggasztotta a sörhasa. Édesanya, fogalmam sincs, hogy honnan, előkerített egy vasrudat, mintha csak hirtelen ott termett volna a kezében, és csépelni kezdte vele a szobabiciklit, repültek szanaszét a darabjai, és édesanyát mintha valami földöntúli erő szállta volna meg, pár röpke perc alatt felismerhetetlenre roncsolta a masinát. Édesapa, mikor magához tért a kezdeti sokkból, őrjöngve rohant oda hozzá, kitépte a kezéből a rudat, megrázta néhányszor édesanyát a vállánál fogva, majd zokogva borultak egymás keblére.

Akkortól rendeződtek némileg a viszonyok édesanya és édesapa között. Édesapa egy reggel kijelentette, hogy hétvégén elmegyünk egy közös fagyizásra, s talán még moziba is. Hozzátette, hogy édesanya hamarosan felkeres egy orvost, hogy a fejfájására megoldást találjanak. Édesanya megilletődve mosolygott.

Édesanya végül nem ment orvoshoz, s erről mindenki hallgatott. Mikor szombat reggel elindultunk a családi kiruccanásra, már nem tapogatta annyit a fejét. Hátul a haja fedezékéből csúcsos nyúlván bukott ki, elöl pedig a homloka megduzzadt, hatalmas domborulattá nőve. Ritkás szőke haja hullani kezdett, fejbőre kékes színezetet kapott, és zizegő csillogást borította be. Végtagjai mintha megnyúltak volna, s emellett elképesztően megizmosodtak. Délutánonként futni járt, mint egy holdkóros, ugyanabban a szerelésben, amiben rendesen abban az időben takarítani szokott, egyszerűen fogta magát, és rohant ki a házból, a park felé.

A kirándulás nem sikerült túl jól, de erre számítani lehetett: megkaptuk a fagyit, szótlanul sétáltunk, majd amikor egy kerékpárbolthoz értünk: édesanya lecövekelt a kirakatnál, és hiába szólongattuk, nem mozdult. Zárva volt a bolt, de ő rátapadt a kirakatra, tenyerével úgy cuppant rá az üvegre, akár egy gekkó. Csak amikor édesapa megnyugtatta, hogy hétfőn visszajönnek, volt hajlandó továbbmenni. Mozizásra viszont már senkinek nem volt hangulata, hazamentünk.

Édesanya hétfőn kapott egy kerékpárt. Édesapa olyan búskomoran tért vele haza, mintha lecsapolták volna minden vérét. Gyászosan nézett ránk, Beninek és nekem is meghűlt a vér az ereinkben. Édesanya le sem akart szállni a bicikliről, amikor megérkeztek, be volt zsongva, úgy viselkedett, mint egy hülyegyerek.

Akkortól keveset láttuk. Reggelente biciklire pattant, és csak későn, sötétedés után tért haza. Üde volt, meg-megcirógatta néha a fejünket, mintha újfent ránk ismert volna. Édesapa komorsága nem csökkent, pedig édesanya már rá is barátságosabban nézett. Kihullott lassan minden haja, a fejformája elváltozott, napszemüveget hordott, és színes elasztikus sportruhát.

Elviselhetetlenné vált a hőség, minden tárgy sütött, ha hozzáértünk. Egy este édesanya betolta a biciklijét a nappaliba. Sötét volt már odakint, édesapa a tévé előtt horkolt. Én a szobámat a nappalitól elválasztó ajtóban álltam, mint egy kétségbeesett rajtbíró. Most vettem először igazán szemügyre a kerékpárt. Minden alkatrésze fényesen csillogott, s ez a csillogás átterjedt édesanyára is. A bicikli szinte lüktetett az erőtől, a lendülettől, a vágytól. Édesanya egészen közel tolta hozzám, édesapa is felébredt, és azonnal felpattant.
Az út sosem közli előre, hogy hova vezet, suttogta édesanya. Csak csábít, hogy lépjünk rá, a többi már rajtunk múlik.

Többen nem férünk el ugyanazon az úton, akarta volna kérdezni édesapa, de alig kapott levegőt. Nem az alvástól volt ennyire nyúzott. Édesanya még egyszer visszanézett ránk a küszöbről. Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyog, vagy csupán az indulás izgalma miatt remegett meg az arca.