RSS

Irodalom

Nyitottak vagyunk minden izgalmas irodalmi jelenségre

A pozsonyi Irodalmi Szemle megújulásáról, céljairól Szalay Zoltán főszerkesztő beszélt a Kikötőnek.

Megjelent az új Irodalmi Szemle

„Sok olyan mese van, amit nem szívesen mesél az ember, mégis el kell mondania” ‒ mondja Darvasi László Háromemeletes mesekönyve a májusi Irodalmi Szemlében. Sok ...

Amit az infrarealizmusról tudni kell

Az Irodalmi Szemle áprilisi száma kiemelt helyen foglalkozik Roberto Bolañóval, a 2003-ban elhunyt chilei íróval, aki az utóbbi évtizedek latin-amerikai irodalmának meghatározó alakja. Roberto Bolaño ...

Az utolsó álom

Reszket Alfréd tulajdonképpen maga sem tudta, hogy csinálja. Mindig maga a bevetés lényege maradt homályban. Addig még világos volt, hogy délelőtt, miután nagy nehezen kikelt ...

Anya, apa

A bank irodaháza úgy meredezik a Kálvin tér közepén, mintha valami óriás vágott volna a földbe egy ék alakú tárgyat, a hegyével felfelé. Idegenül áll ...

Robert, a borbély

2012-11-14 15:19:01 Szalay Zoltán

Úgy döntöttem, én nem megyek sehova. Valójában a többiek sem tudtak semmit, de nem vették a fáradságot, hogy e nemtudásukból következtetéseket vonjanak le, s hogy döntsenek. Beszéltek ugyan sok mindent a söntésben – egészen addig, míg S. szét nem szerelte az egész kocsmáját, és teherautóra nem rakta minden darabját –, ám azok inkább csak félszegen elejtett, valódi hitel, sőt tartalom nélküli félmondatok voltak.

Félszmondatok.
Amikor sok süketelést kell hallgatnom, kiütések jelennek meg a nyakam bal oldalán. Említettem egyszer ezt a furcsa jelenséget Z. dokinak, aki erre csak hümmögött, és visszavonult a gyógyszeres szobájába meghúzni a pálinkásüvegét. Most soha nem látott rohamban leptek el a kiütések, még a némaság is tele volt valami sötét álszentséggel. Z. doki pedig kedd reggel megjelent nálam, és szólt, segítsek neki áthozni a pálinkás rekeszeit. Át, hozzám.
Ezzel kezdődött.
A kedd reggelek sara tapadós és darabos, számos lábbeli hordja szét, eljut mindenhova. Maguk a pálinkás rekeszek és bennük a címkézetlen palackok is mocskosak voltak ettől a lemoshatatlan, nyers sártól. Z. doki pincéje tele volt a felhalmozott készletekkel, jó előre bepakolt magának, felkészülve minden eshetőségre. Amikor megjelent nálam, csak annyit mondott, segíts pakolni. Áthozzuk a pálinkát.
Ne süketelj, válaszoltam.
Meg sem hallotta, amit mondtam, elindult előre az utcán, pontosan tudva, hogy követni fogom, mintha kötélen húzna maga után. Vonzotta a tekinteteket az utcán: P., a suszter, aki mindig tátott szájjal ácsorgott a háza előtt, R., a hentes, aki korábban odabent dolgozott V.-ben, de mióta a felesége elhagyta, nem tette ki a lábát a faluból, meg az összes tenyeres-talpas paraszt, a legények és az öregek mind megbabonázva bámulták Z. dokit, amint némán baktat előre az utcán, maga után vonszolva engem egy láthatatlan madzagon. Láthatatlan volt itt minden, még az ég is. A halovány fátyolfelhők úgy telepedtek az égboltra, mint a szürke hályog a szemre. Azt éreztük, bár végtelenül hosszúnak és vontatottnak ígérkezik, mégis rövid lesz minden, és gyors lefolyású, hirtelen és zord, mint egy váratlan májusi fagyhullám.
Végigmentünk az udvaron, ahol állatszag volt, pedig Z. doki sosem tartott semmilyen állatot. Talán neki magának vagy a házának volt ilyen átható kipárolgása, de lehet, hogy a szomszéd portáról szivárgott át a bűz. Z. doki szomszédságában parasztok laktak; buták voltak, s mivel beszélni sem nagyon tudtak, nem volt nevük sem. Sok tyúkot tartottak viszont, meg disznókat. V.-be is jártak a piacra. Gyakran megverték őket, pedig nem volt ajánlatos kikezdeni velük, mert nem átallottak bármikor átvágni bárki torkát.
Z. doki még mindig nem szólt egy szót sem.
Megálltunk a pincéje bejárata előtt. Körülnézett, beleszaglászott a levegőbe, majd kiköpött. Modorosnak tűnt minden mozdulata és gesztusa.
Ezek a vadak, bökött a szomszédjai felé, már tegnap elmentek. Ezért a süket csönd. Máskülönben hallanánk, ahogy üzekednek. Minden állatukat magukkal vitték. Megérezték. Olyanok, mint a lovak vagy a baromfiak. Ezek megérzik.
Mégis mit éreztek meg?
Z. doki csak nézett maga elé. Megtapogatta a zsebeit, mintha keresne bennük valamit, zörgött valami a mélyükön, talán gyufa. Ekkor megpillantott egy öngyújtót a pincelejáró korlátján, rögtön érte kapott, és elindult lefelé. Az apró kis fénycsóva épp arra volt elég, hogy be tudjam tájolni magam előtt Z. doki alakját. A pince meglepően tágas volt, a lábam felismerhetetlen tárgyaknak ütközött.
Aztán eltűnt a fény.
Volt itt néhány lámpám, hangzott fel Z. doki rekedtes hangja. A múltkor túl sokat voltam idelent. Túlságosan elfogott a hév. Innom kellett. Amíg habozni nem kezdett a szám. Úgy éreztem, felforrt a vérem, pezsgett minden idebent. Akkor táncolni kezdtem. Csak roptam, mint egy nagyszerű táncmulatságban. S mikor vége lett, mindent sötétség borított. Sötétség és szilánkok szerteszét.
Elhallgatott. A talpunk alatt csikorogtak a szilánkok.
Lássunk neki, mondta, és tüzet gyújtott az öngyújtóval. Ketten fogtuk meg a rekeszeket, ő közben az egyik kezében tartotta az öngyújtót. Amikor felértünk, hagyta kihunyni a tüzet.
Amíg az első öt rekeszt cipeltük, még mindenki bámult bennünket, a hatodiknál már eltűntek.
Pedig alig volt hova menniük, mivelhogy S. már elszállíttatta a söntést, darabokra bontva.
Akkor mindenki azt gondolta, S.-nek az itteniekből lett elege, akik nem hagyták őt meggazdagodni. Most, hogy Z. doki megtette, amit tett, megváltozott a helyzet.
Fogyassz belőle, amennyit csak jónak látsz, mondta megvetően, majd otthagyott, a rekeszek között.
Megtelt velük az egész kamrám, pedig egymásra raktuk őket, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak.
A suttogásokat nem lehetett nem meghallani. A miniszterelnök asszonyt elfogták és bebörtönözték, ezt beszélte mindenki. A tévé és a rádió nem adott hírt semmiről. Külföldi megfigyelők fogják felkeresni az országot – ezt mondogatták az emberek.
Megfigyelők, ismételgették.
Mindenki a miniszterelnök asszony hosszú szőke haját látta maga előtt. Hullámzott, mint az érett búzakalászok, mint a hosszúra nőtt disznósörték.
K. asszony volt a következő. Rengeteget szövegelt, de alig értettem valamit a szavaiból. Hat gyereke van, hajtogatta, ő nem engedheti meg magának, hogy kockáztasson. A gyerekeknek biztonságra van szükségük. A gyerekek nem felejthetik el ezt a falut, a szülőfalujukat, de most elviszi őket. Amint javul a helyzet, visszajönnek. Ők lesznek az elsők. Addig viszont, ha nincs ellenemre, nálam hagyna néhány apróságot, mert bennem megbízik. Z. doki már ugye elment, kérdezte, és bólogatott közben, mintegy magának válaszolva.
Szerda volt, a sár megnehezedett és barnává fakult.
Meddig fog vajon mindez tartani, sopánkodott K. asszony, majd azzal folytatta, milyen nehéz a sora egy katonaözvegynek. Magának könnyű, biztatott, borbélyra az utolsó pillanatig szükség van. És szükség lesz akkor is, majd ha mindenki visszajön.
Rengeteg mindent hozott, ágyhuzatokat, matracokat, asztalokat, székeket, családi képeket, mosóteknőt, rádiót, televíziót, varrógépet – a holmijával megtelt a nyári konyhám, ahol egykor nagyanyám szokott tanyázni, és jutott belőle a hálószobámba is. Soká hálálkodott, csókolom a drága kezét, kedves Robertem, meglátja, mi leszünk az elsők, akiket majd viszontlát.
Szerda este lementem a pincémbe, ahol a burgonyát és a zöldséget meg a boromat tároltam. Hideg huzat simogatott, mindent a legnagyobb rendben találtam, de mégis, megmagyarázhatatlanul, összeszorult a torkom.
Amikor feljöttem, felpillantottam az égre, üres volt.
Csütörtök reggel megindultak hozzám a férfiak. Halkan beszéltek, a cipőjükön porló, agyagos sár. P., a suszter az unokaöccséről mesélt, aki állítólag Kölnbe készül egyetemre; mindenki tudta, hogy P. szerelmes belé, emiatt már egyszer rendesen összerúgta a port a bátyjával. Nem engedték neki, hogy találkozgasson a fiúval, s ezért újabban csak a háza előtt ácsorgott kiábrándultan, tátott szájjal.
Mielőtt távozott volna, megkérdezte, igaz-e, hogy én maradok.
Némán bólintottam.
Akkor áthozhat-e ezt-azt.
Bort hozott, szalonnát, szerszámokat. A fészerbe meg a pincébe pakoltuk be. Nyájas félmosollyal köszönt el, majd a kapuból még visszanézett.
Egy falunak tudnia kell, hogy mikor kell elköltöznie, mondta fátyolos hangon.
R., az egykori hentes meglepően sok mindent hozott, még hangszereket is. A nagyapja kiválóan hegedült, mesélte, cigányokat megszégyenítő ügyességgel. Felélénkült a tekintete, ahogy a családjáról beszélt. A felesége holmiját is rám bízta. Amint visszatértünk, elhozunk mindent, biztosított csillogó tekintettel.
Az arcszesz illata végigkígyózott a falun, a férfiak sima arccal, ünneplő viseletben távoztak, gyalogszerrel vagy autóbusszal, szinte semmit sem véve magukhoz. A nők és a gyerekek engedelmesen követték őket. A suttogás egyre halkult, majd teljesen elhallgatott.
A nyakam bal oldaláról azonban nem tűntek el a kiütések.
Feltornyosultak a különféle holmik, értékes és értéktelen tárgyak a házamban és az udvaromon, szinte elvesztem közöttük, mindent elborítottak, a saját dolgaim elmerültek valahol legalul, az elérhetetlenben. Nem mentem ki az utcára, hogy megbizonyosodjam róla, csakugyan mindenki elment-e. Hatalmasnak, terebélyesnek éreztem magamat, mintha végre minden az enyém lenne. Mintha minden bennem folyt volna össze, elmosva a határokat, egy megállíthatatlanul özönlő áradásként. Robert vagyok, a borbély, és mindent rám hagytak, hogy vigyázzak rá, míg vissza nem térnek. Soha nem fognak visszatérni, mert azt sem tudják, mért mentek el. Nem kaphatnak vissza semmit.
A sár száraz, rideg rögökké szikkadt, és már nem mocskol össze semmit.

A szerző a Kikötő Online 2011-es "Külváros" című novella-pályázatának fődíjasa.