RSS

Irodalom

Mesterek és tanítványok

Címkék: hír Balogh Robert

A Kikötő nemcsak az irodalmi olvasmányélményeket kínál, de mindazoknak, akik az írás mesterségével kacérkodnak, online tanfolyamot kínál. Az info@kikotoonline.hu-ra érkező írásokat Balogh Robert, író szakmai tanácsaival ...

Mesterek és tanítványok

Andó Szabina írása

2012-12-17 13:09:44

Kérem, ügyeljen a rendre, a csendre, és a tisztaságra! Mégis kinek jutna eszébe egy rendelőben hangoskodni? Kérem, ne felejtsen el levegőt venni! Kérem? Inkább követeled.

Az idősödő, frigid titkárnőcske fád hangon kéri el a beutalóm - megint csak kérnek. Kötelességtudóan nyúlok keresztül a résen, kezemben a kis papírommal, és elcsigázottan nézem végig a számomra teljesen ismeretlen procedúrát. Úgy öt perc után ismét helyet foglalhatok a mellettem horgoló nő mellett, akinek eszébe sem jutna rendetlenkedni. Talán már mindannyian megjegyeztük a szabályokat. A normális együttéléshez - mondják ők. Igazuk lehet - gondoljuk mi. Igazuk lehet? Könnyebb lenne koszosan, hangosan, rendetlenül végigzajongani ezt a fél órát, vagy csak lázadunk az alapvetően tényleg érthető szabályok ellen? Kellenek egyáltalán szabályok? Egy intelligens társadalom még nélkülözhetné is, de a pityókás 70 éves bácsi mögöttem minden bizonnyal örömmel csörtetne fel az üvegeivel a második emeletre, ha nem lenne tilos. Mi a különbség egyáltalán tilos és tilos között? Itt álljon meg, ott lassítson! Dolgozat közben ne nyissák ki a tankönyveiket! Kérem a következőt! Valóban csak kéred?

A horgoló nő szórakozottan gabalyodik bele a saját kezébe, úgy öt perces idegesítő tökölés után elrugaszkodik a padtól, és betámolyog a hófehérre mázolt ajtón. Újabb beteg érkezik, újabb megy be előttem, újabb levegőt veszek. Mellkasom előtt keresztbe fonom a kezem, homlokráncolva dőlök hátra, megpróbálva nem törődni a sok kéréssel és követeléssel.

-A sálamon ül, kérem! Na de kérem!

Minden gondom rázúdíthatnám egy udvariatlan morgással, de ismét csak egy összeszedetlen felnyögésre futja. Kissé megemelkedek, és miután kihúzta a combom alól a nélkülözhetetlen sálat, elmosolyodom. Engem kérnek. Felemelő lehetne felemelkedni innen, azzal a gondolattal, hogy végre valaki tényleg engem akar, ám e helyett, mintha csak élveztem volna a várakozást, ismét goromba és szerencsétlen leszek. Elfelejtem becsukni magam mögött az ajtót, elnézést kérések; vékony tű a vénámba, vastag falú edény a kezembe: Tessék megtölteni! - Tessék? - Ja, hogy úgy! Kimegyek, bemegyek, kijövök. Megyek. Megyek. Máris megyek! Félszeg kopogtatás az ajtón, határozott instrukciók: holnap 10 órától lehet jönni a leletért. Lehet?- Mondom, holnap tíz órától lehet!
- Ja, hogy úgy érti, kell! - Úgy. - Határozottan hülyének néz, határozottan csukja be az orrom előtt az ajtót, és határozottan nem tudom, mégis hova tovább holnap reggel tízig. Visszaülök még egy percre a padra, kezemre szorítva a puha kis vattadarabot, amit olyan undorodva nyomott a határozott nő a kezemre. Most nem ülök senki sálján, a pad olyan kemény, mintha csak valaki külön erre kérte volna. Magamba szippantom a társaság egyedi elegyét, van itt minden: sampon, cigaretta, talán még vizelet is. Tekintetemmel végigzongorázok az ajtókon: fogászati rendelés, labor, belgyógyászat. Egymás mellé köpött betűk, bizalom, betűk. Főként bizalom. Holnap nem jövök vissza a leletemért. Magamban sem bízom.

Felkelek, leemelem a fogasról a kabátom, eldobom a vattát. A kuka mellé. „Kérem, ügyeljen a rendre, a csendre, és a tisztaságra!” Legközelebb majd szebben kéred. Azért mégiscsak lehajolok, mégiscsak a kukába dobom a vattát, mégiscsak ügyelek, ha az egészségemre nem is, legalább a tisztaságra. Valaki mellém cammog, és megkérdi, jól érzem e magam. Nini, a 70 éves bácsi mögülem! - Jól - felelem őszintétlenül, és bűntudat szikrával a szememben pislogok rá kettő laposat, mielőtt hátat fordítanék neki. Végig a padok, ajtók, betűk, szagok mellett, el jobbra, le a lépcsőn, el balra, még egy lépcsősor, aztán egyenesen. Az elsőn labor, a földszinten büfé, az orrom előtt ajtó. Egy férfikéz nyúlik előre, vélhetőleg a hátam mögül, és nem a hátamból nőtt ki hirtelen. Belöki az ajtót, megvárja, míg kibotorkálok rajta, majd, mikor már a szabad levegőn vagyunk, megkérdi, nem kérek-e egy szállal. Na, végre egy funkcionális kérés. - Köszönöm, nem dohányzom. - Te tudod! - Most már te is. Állunk egymás mellett, ő szabályosan tép egyet a dobozból. A szájába veszi a rudat, affektálva, mint egy lázmérőt, és a kezembe nyomja a gyújtóját.
A szikra átrohan megölelni a cigarettát, én pedig bután szorongatom ezt a műanyag szart a kezemben. Mégis mikor illik visszaadni? Mikor illik elköszönni?

- Kérem, mennyi az idő? Most kéred, vagy mennyi az idő? Mindketten elmosolyodunk. Ő önelégülten, én meg elégedetten. A vállam fölött a templomórára pillantok, pedig egyáltalán nem sietős. Határozottan nem tudom, mégis hova tovább holnap reggel tízig.

Állunk szótlanul, hol egymásra, hol pedig a füstre meredve, és mind a ketten tudjuk, hogy amint a csikk összecsókolózik az aszfalttal, ő balra, én pedig jobbra. Aztán két perc sem telik bele, és mind a letten balra megyünk. A vállam súrolja az övét, úgy állunk meg a zebra előtt. Magamba szippantanám az illatát, ha nem csak cigaretta füstből meg az utca szagából állna, így aztán fogalmam sincs, miről jut majd holnap eszembe. Talán eszembe sem fog jutni. Át a fekete-fehér csíkokon, dudaszó aláfestés, már majdnem kínos. Aztán mégsem. Ő balra, én jobbra. - Az öngyújtója! - Kiáltom vigyorogva utána, ahelyett, hogy műanyag szart mondanék, de így sem áll meg. Megtarthatom. - Köszönöm, nem dohányzom. - Majd fog!


Kedves Andó Szabina!

Pontos és érzékeny megfigyeléseket rögzített a szövegében. Egyedi szemszögből láttatja a világot, a nyelvet az olvasóval. Megteremtette a belül lázadó, de a világban „jókislányként” sodródó hetyke kamaszlányt, aki által minden érdekessé válik, mert a hétköznapi dolgokat nem a megszokott klisék szerint látatja az olvasókkal. Akár egy vérvétel közbeni dialógus is különös jelentőséget nyerhet azáltal, hogy belelátunk a főhős fejébe. Csak bíztatni tudom, hogy folytassa a történetet, bátran, bátrabban írja meg belső monológokat. Javaslom, hogy olvasson néhány Garaczi László és Erdős Virág novellát. Olvasson, írjon, olvasson és írjon.

Üdvözlettel:
Balogh Robert