RSS

Irodalom

Az elmaradt világvége

Újpesten csoda történt. Tudtuk mi ezt már rég, hogy itt van a Föld szívcsakrája, Törőcsik stb., de most a rádió is bemondta. Erre viszont nem ...

Trubadúr

Címkék: novella Trubadúr

A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó ...

30 plusz

Próbált felnőtt és felelősségteljes nőként viselkedni. Nem pörölni folyton a férjével, a férje apjával és anyjával, akik szerinte gyűlölik. Fanni tudta, hogy nincs igaza. Tudta, ...

Testcsel

Azt azért nem mondanám, hogy apám körül forog a világ. Bár nyilvánvalóan elképzelhető olyan világ, amely körötte forog, leginkább a saját világa lehet ilyen, nekünk ...

Sikertelen kézbesítés

 Helyszínünk legyen egy postahivatal, egy olyan jól ismert, nehéz szagú, az állampolgárokat hol sorokba rendező, hol sarokba állító építmény, hovatovább intézmény, forró délelőttök, fullasztó koraestek ...

Boldogok a szolgák

Nouvella Vogue - Hanula Zsolt irodalmi rovata

2011-12-07 10:59:45

Egészen olyan volt, mintha a kávéfőző sípolt volna, de a telefon csörgött. Zlatan hívott, hogy meghalt a Kvasz Tibi, felakasztotta magát. Valamiért Zlatan anyja jutott eszembe, ahogy ott ül folyton a szobájában fa hokedlin, és várja, hogy megsegítse őt az isten. Ülhetne a díványon, vagy a nagy puha fotelben, csupa olyan holmi, amelyek miatt mozdulni sem lehet abban az apró szobában, de ő a hokedlin ül, azt mondja, jó neki az is. Azt megtanultam, hogy ilyenkor az ember, ha nagyon nem tudja, mit kellene mondania, akkor hallgat. El kéne menni a temetésére, már hívtam pár embert, úgy jobban kijön a benzinköltség, mondta még. Mert hogy vidék. Meg hogy hív, ha majd többet tud mondani, én talán azt felelten, hogy ez borzasztó, vagy valami, de az is lehet, hogy addigra ő már letette a telefont. A kávé közben kihűlt. Útálom, ha kihűl. Arra gondoltam, hogy talán nem is szereti senki a kávé ízét, csak azt, hogy forró. Meg arra, hogy melyik lehetett az a Kvasz Tibi?

Temetőt én ilyen zölden még nem láttam. Mindig csak halottak napi barna és sárga, végig a sírok között, az úton amennyire lehet a két szélére söpörve, de mégis a földet teljesen beborítva, de zöld, az van a legkevesebb. Gyertyagyújtás, körbeállva néma emlékezés-tettetés. Megyek velük, nem az én hallottaimhoz, nekem nincsenek halottaim, vannak emberek a családomban, akik már nem élnek, ő rájuk sokat emlékezem, nem mondhatom, hogy minden nap, de azért elég rendszeresen, nevetünk a történeteken, ha nagyon ráérünk egy vasárnapon, még fekete-fehér fényképek is kerülnek a kezünkbe. Nem felejtjük el őket, és csak magunkban gondoljuk: nem mintha nekik már számítana. Gyerekkoromból is csak a csigákra emlékszem, vagy csigaházakra, össze lehetett őket gyűjteni a sírkövekről, a sírkövek mellől a talajról, meg volt engedve, temetőzés a gyereknek: némi időhúzás a kútnál, a gaznál meg a gyufákkal, de végeredményben: a csigaházak.

Amikor nincs olyan, hogy szép idő. Soha máskor nem fordulhat az elő, hogy a nap égesse az ember arcát, hunyorítás szédülésig, de a kabátodon már átfúj a hideg. Ez így együtt: pofátlan idő, nem szép. Itt hunyorítok a szembefényben, ég a pofámon a bőr, kibontom a kabátom, fázom. Nem az én halottaim. Akkor most nekem hátul kellene kullognom? Az elsők között taposom a gazt a sírok között, már tudom, jobban, mint közülük páran, merre tovább. Nekem mindegy, de ők feszengnek, hunyorítanak és feszengnek, mert tudják, itt most elvárják egymástól a csendben nézést. Akik mögöttem jönnek, vajon gondolják-e, bunkó gyerek, mit megy ez elől? Nem is az ő halottja. Odaérünk, gazolunk. Nekem is gazolnom kellene velük? Menjek el locsolóvízért a kúthoz? Gyújtsak mécsest? Vagy csak kussoljak – hátul? Végül is nem az én… Sok tennivaló nincs, régi virágot ki, újat be, gazok, mécsesek. Aztán a csöndes bámulás, a sírkő szolid, szinte észrevétlen érintése, mintha a halott válla, szia, hogy vagy. Egy darab szikla válla. (Péterünk.) Hogy tegyünk valamit, odébb piszkáljuk az egyik mécsest kétujjnyit, lássák, mennyire precízen tisztelettudók vagyunk. Meg ne szóljanak, az a lényeg. A szomszéd sírja mintha zöldebb. A félredöntött fejű öregek. Az összejövés, a sok na, kérsz egy pohárral?, és aki erre még soha nem válaszolt határozott igennel; vagy egyáltalán határozottan, mert olyan van, hogy nemmel, de annál meg bármelyik álszégyellős igen is határozottabb. Nem kéreti magát, csak nem akar olyannak tűnni, aki határozottan lerészegedni tervez. Aki ezzel tisztában van. Inkább csak sodródna az eseményekkel, ezért kell a színjáték. Hát, végül is, Laci bácsi, megkóstolom, és akkor ezt a megkóstolomot olyan nyomatékkal morzsolja a szájában, hülyén affektálva, mintha mesét mondana, és akkor jött a nhaaagy fhaaarkas; mhegkhóóstolom, amikor idézőjelbe teszel valamit, mutatod a kis füleket a két ujjaddal, így, egy pohárral, köszönöm. Ez a frusztráltság, ez a szégyenérzet, mindig azt gondoltam, ettől válik hamarosan elviselhetetlenné, nem a piától.

Lassan sétáltunk a menet közepén, a gyászolók büdösek voltak a fekete szatén ingjeikben. Nem ismertünk senkit, csak feltételeztük, hogy a görnyedt hátú, nagy harcsabajuszú fickó ott elől az apja, aki a felesége halála után nevelőotthonba adta a Tibit. Erről egyébként egyáltalán nem tudtunk a középiskola alatt, egyikünk se. Akkoriban se beszéltünk vele sokat, azóta meg végképp. Már nem is emlékeztünk, hogyan derült ki. Tanárai jó tanulónak, tisztelettudó gyereknek ismerték. Azt se tudtuk, hogy van egy húga. Ő is elől ment, a görnyedt hátú bajuszos mellett. Inkább kerek volt a segge, mint csontos. Percekig figyelhettem, amíg elértünk a sírhelyig. Egy kisgyerek hangosan kiáltotta anyja kezét rángatva, hogy unatkozom. Hogy beszélsz, még ilyet, csóválta a fejét látványosan az anya, nem szép dolog! Mi szép és mi nem szép, honnan tudhatná a gyermek, ez a tiszta lap, akit tele kell írni, remélhetőleg kevés butasággal. Temetésen a gyászoló húg kerek seggét nézni: nem szép dolog. A gyászoló húg kerek segge: szép dolog. Tibi két héttel a diplomaosztója után kötötte fel magát. Z., szintén egykori osztálytárs, mint kiderült, rendszeresen beszélt vele az után is, hogy szétszéledtünk. Szerinte semmi nem számított Tibinek az egyetem alatt, csak a minél jobb osztályzatok. Tanult éjjel, és tanult nappal, és meg is lett az eredménye. Meg, bólintottam, és a görnyedt hátút figyeltem, ahogy fújja az orrát egy darab rongyba. Meglett. Nem tudjuk, mi történhetett, tárta szét a karját kérdés nélkül Z. Nem mintha nagyon lettek volna tervei, de hihetetlen lelkesedéssel várta, hogy lediplomázzon. Vajon mi változhatott? Semmi, Z.-kám, épp ez az, hogy semmi. Boldogok a szolgák, akiket uruk ébren talál, amikor hazaér. Ki nem állhatom ezt a halott-kultuszt. Az érzékeny búcsúnak gúnyolt puccparádé, a kápolnában végtelen ismétlésre állított indán pánsípos gyászzene, a toron az újabb lábos fasírt, egyétek, gyerekek, a kovászos uborkát is. Kifelé jövet rokon nénik szipogva üdvözlik egymást, de jó, hogy látlak, mondd meg, mindig ilyenkor kell találkozzunk. Borzasztó, mennyit elkértek ezért a kovászos uborkáért is. Legyetek ti is készen, mert olyan órában, amikor nem is gondoljátok, eljön az Emberfia. Letérve az útról, sírok között vezetett az utunk, önkéntelenül is a fejfákra, kövekre vésett szövegeket olvastuk sorba. A legtöbbről nem tudtuk eldönteni, hogy sírfelirat vagy locsolóvers. Itt nyugszik Varga József, szeretett feleségem és anyám. (?) Megbámulták a koporsócipelők is, elméláztak, hogy nem tűnt ez fel nekik eddig, és a nagy mélázásban nem emelték elég magasra a koporsót, nekimentek vele egy sírkőnek (Teknős Béla, szívünkben örökké), az ledőlt, három nagyobb és sok apróbb darabokra törve nagy robajjal. Egyik sem sziszegte, hogy a kurvaistenit; micsoda lélekjelenlét. Valamelyik rokon rájött, hogy egykori osztálytársak vagyunk, és odajött hozzánk sírni. Hogy ez milyen szép tőlünk, hogy még ennyi év után is tarcsuk a kapcsolatot. Ez a hülye Zlatan meg még mesélt is neki, hogy a Tibi volt nálunk az osztályelső, mire az még jobban sírt, de szép dolog, hogy így összejártok, biztos a Tibi is nagyon élvezte ezeket a találkozókat, de istenkém, ő már soha többé nem lesz ott köztetek, bőgte és mi nem gondoltunk arra, hogy soha nem is hívtuk. Az emberek egyre büdösebbek lettek, a bogarak meg egyre többen. A koporsócipelők amíg lehet, feszesen álltak a pap mellett, aki még mindig arról beszélt, milyen jó a szolgáknak, de amikor egyiküknek már nagyon a képére szálltak, csak el kellett hessegetnie őket, és az egész úgy tűnt, mintha a papra legyintene, meg arra, amit beszél. Az ismeretlen rokon ott könnyezett a vállamon (miért nem a Zlatanén?), lapogattam a hátát, bizonytalanul vigasztalni próbáltam, vastag könnycsepp indult meg a szeméből, közelített az ingemhez, finoman eltoltam magamtól, nem akartam megvárni, amíg rámfolyik és ott tocsogok benne. Mindég ilyenkor kell találkozzunk, mindég, mindég. Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap. Egy apró bogár az arcunkra szállt, legyintettünk.