RSS

Irodalom

Az elmaradt világvége

Újpesten csoda történt. Tudtuk mi ezt már rég, hogy itt van a Föld szívcsakrája, Törőcsik stb., de most a rádió is bemondta. Erre viszont nem ...

Trubadúr

Címkék: novella Trubadúr

A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó ...

30 plusz

Próbált felnőtt és felelősségteljes nőként viselkedni. Nem pörölni folyton a férjével, a férje apjával és anyjával, akik szerinte gyűlölik. Fanni tudta, hogy nincs igaza. Tudta, ...

Testcsel

Azt azért nem mondanám, hogy apám körül forog a világ. Bár nyilvánvalóan elképzelhető olyan világ, amely körötte forog, leginkább a saját világa lehet ilyen, nekünk ...

Sikertelen kézbesítés

 Helyszínünk legyen egy postahivatal, egy olyan jól ismert, nehéz szagú, az állampolgárokat hol sorokba rendező, hol sarokba állító építmény, hovatovább intézmény, forró délelőttök, fullasztó koraestek ...

Édes élet

Nouvella Vogue - Hanula Zsolt irodalmi rovata

2011-10-24 16:00:00 Hanula Zsolt

Nyilván finn. A haja nem is szőke, de citromsárga, ilyen gyerek nem születik Helsinkitől délre, esetleg Stockholm. Mondom: svéd. Fiatal korához képest különösen igényes szabású és mintázatú ruhácskája is arra enged következtetni, egy jómódú népek lakta, kiválóan működő gazdaságú ország polgára. Nálunk nem szőröznek ennyit egy gyerekblúzzal, mer’ minek?, jövőre kinövi. Na mit tátod a szád, kislány? Nem láttál még fekete hajú felnőttet a tranzitban azon meditálni, vajon a körötte nyüzsgőket a világ melyik szegeltéből vetette ide kiszúrásból a rosszsors?

Némelyek ki akarnak cselezni, s e próbálkozásuk mosolyra fakasztó. Sosem fogom megérteni, ha valakivel megtette azt a szívességet az isten, hogy nem Kelet-Európában tette le a földre, az miért nem éri be ennyivel, és kussol. Magukra erőltetik egy tőlük teljesen idegen identitás bohócruháját, akkor is, ha derékban szűk, ujjban meg hosszú. Nagy piros pamacsot képzelek a karikákkal lyuggatott orruk helyére, és hátradőlve várom, mikor esnek hasra bő gatyájuk szárában, és szarják össze ijedtükben mellényzsebüket az ott elővarázsolásukra váró nyulak. Ezek meg ránézésre elsőéves pesti olasz-szakosok. Egy részük tán csak véletlenül, a táncóra tantermét keresve esett be hajdanán egy a római műemlékek kecses vonalait kiveséző művészettörténet fakultációra, az a párocska meg mintha egy arcmaró december elől menekült volna egy a szerelemnek fenntartott hátsó sorokat kínáló fűtött art-mozi Fellini-emlékvetítésére. Néha ilyen jelentéktelennek tűnő dolgokon múlnak az életre szóló döntések. A leszállás után nyilván egy – uram bocsá’ – érdemtelenül popikonná merevült filmjelenet emlékétől vezérelve indulnak azonnal, így bőröndöstül, mindenestül a Trévihez, gondolván, ott folyton pancsol egy Anita Ekberg, ha másért nem, a hozzájuk hasonló, idétlenül hadonászó mihasznák kedvére.


Hol a mamád, mi?
, kérdem a sárgahajútól, mama, visszhangozza motyogva, úgy tűnik, ez szép meleg szó a hideg északon is ugyanazt jelenti, legfeljebb máshol van a hangsúly, s egy nem messze beszélgető, a gyerek irányába csekély érdeklődést mutató háromfős társaság felé néz lopva égszínkék szemeivel. Egy barátom minden reggel három polaroid fényképet készít óvodás kisfiáról, hogy ha az esetleg ráunva a felfújható ugráló várak, és színes építőkockák egyhangúságára kislisszolna a bevásárlóközpont gyermekmegőrzőjének felelőtlenül résnyire nyitva hagyott ajtaján, ne kelljen a nagy ijedtség közepette még arra is koncentrálni, hogy pontos, az eltűnés pillanatában viselt ruházatra is kiterjedő személyleírást adjon majd a rendőröknek, legyen elég a fotó. Azért három, mert a sokszorosítás is csak vinné az időt, háromnál több egységet meg úgysem állítanak egy gyerekeltűnésre. Néha a kölyök belepislog az exponálás pillanatába, ilyenkor az apuka eltűnődik, vajon szükséges-e megismételni a felvételt, tudniillik a szemszín végett. Végül úgy dönt, azért az már mégiscsak nevetséges óvatosság volna, s ilyenkor mosolyog magában.


Mi lehet a neve? Róma- és Fellini-rajongó alkalmi társaságom nyilván az Anitára szavazna; aki svéd: az Anita. Valamiért viccesnek találom, hogy magyarul beszéljek hozzá, Anyukád jó bőrben van, tudnék vele mit kezdeni, ha nem lennék nős, és vigyorgok. Mintha csak ez volna a vészjelzés, az anyukának végre feltűnik, hogy a gyerek elhagyta a szülői biztonsági zónát, és elindul, hogy visszaterelje tejbőrű kislányát. Ha megszólal, bármit is mond, majd figyelem azt a különleges a-hangot: a magyar a-á rövid-hosszú magánhangzó-párnak ugyanis a svéd éppen a fordítottja, rövid á és hosszú a. Odaér hozzá, lehajol, megfogja a kezét, Gyere Mariska, ne bámuld a bácsit…, mondja egy kicsit szabolcsosan.


A felszállást mindig utálom. Először ülök repülőn, ettől a naptól utálom hát. Mini légörvény fészkeli be magát a dobhártyámba, a reptéren aranyárban mért szendvics-paródia félúton van retúr. De az ablakon át látom, ahogy a dinamikus város percek alatt válik alattunk mozdulatlan domborzati térképszőnyeggé, s ez leköt annyira, hogy megfeledkezzek róla, csak szárnyaszegett hős lehetnék egy képregényfüzetben. A pilóta ebben nem segít: ötezer-hétszáz méter magasan, mínusz ötven fokban haladunk nyolcszáz kilométer per óra sebességgel. Miért gondolja, hogy a kiújuló pánikrohamának határvonalán egyensúlyozó utas épp ezekre az adatokra kíváncsi? Az utas: ezekre nem kíváncsi. Az utas: szereti ugyan a számokat, de így: 5, azaz öt percen belül biztonságosan földet érünk, 1, azaz egyetlen hajunk szála sem fog görbülni, és mindez 110%, azaz száztíz százalékig biztos; ezek a megfelelő értékek. A kötél megremeg, fél lábam lecsúszik. Kikerekedett szemekkel nézek a mélybe, csak a divatolaszok felelőtlenül életvidám kurjongatása térít vissza a fedélzetre. Nemsokára könyörögőre fogom, ki akarok szállni, s a józanész hasztalan súgja bedugult fülembe, hogy az óceán felett ez nem mindig akadálymentes. Egy mély levegővel elhatározom, kerül, amibe kerül, de összecsipegetem a szanaszét gurult emberi méltóságom apró üveggolyóit. Mi több, pillanatokon belül ellentámadást indítok, merő rosszindulatból, ámde büszkén vágom a képükbe a lehangoló igazságot: hogy hé, balfékek, Anita Ekberg sosem fürdött a Tréviben, azt a jelenetet egy stúdióban vették fel, ha-ha!, és gúnyos kacajom mennydörgésként űzi majd el az apró ablakokon túl pojácán fehérlő habfelhőket! Vizuális alkat lévén egy ideig még idétlenül elvigyorgok ezen a képen, görcsösen összeszorított fogsorom szerencsére senkiben nem kelt riadalmat. Közben egy sorok közt lappangó hidegvérű gyilkos türelmével várom a megfelelő alkalmat, amikor két taktus között leheletnyi szünetet tart a zenekar, hogy ellentmondást nem tűrő hangon vessem oda a legközelebbinek, elnézést, tudna adni egy egészségügyi zacskót?


A taxiban aztán visszasírom a magaslati levegőt. Otthon, karosszékben ülve beszélni róla, hogy Rómában nincs olyan az utakon, hogy sáv, mert amennyi elfér, meg hogy jobbkéz, mert az erősebb talján előz, ez volna hát a szomorú közlekedésrendészeti szociáldarwinizmus (egyesek ráadásul esküsznek rá, a sebességkorlátozásnak például az olasz nyelvben nincs is megfelelője; nagy kár, hogy a reptéren leváltam a diákkaravánról), szóval hallani mindezt, meg a saját bőrön tapasztalni, az kettő. Úgy kanyarodunk belső sávból jobbra index nélkül, hogy közben a sofőr nem néz fel az sms-pötyögésből; koccanás végett nem állunk meg, egy betört féklámpa az nem tétel, az itt a tágan értelmezett természetes kopás része. Idáig jópofa helyszínrajz, de amikor a taxis, szájában cigarettával, a két ülés közül előszedi a fecskendőjét, és rátapos a pedálra, hogy ezen a sárgán még átérjünk, közben beadja magának az inzulint a kanyarban, azt már túlzásnak találom.


A Trévinél zsibongó emberrengeteg egy filmforgatás körül kíváncsiskodó tömeg nyüzsgését idézi. És lám: a habokból egy dúskeblű alkalmi közönségkedvenc bújik elő, hosszan leomló szőke hajkoronáján reflektorfényként csillog a déli napsugár. Kissé mintha alkoholmámorban is fürödne egyúttal, amint vidáman pózol a japán (kínai? indonéz?) turisták gyorstüzelésre kapcsolt fényképezőgépei előtt. A tányérsapkás rendőr már csak rutinból fúj a sípjába, ez a harmadik, veti oda nekem, csak ezen a héten. A nő hátat fordít a szárnyas lovak és a Tritonok alatt örökkön búgó vízfüggönynek. A hosszú combot hordozó apró lábfej meg-megbicsaklik, ahogy kimászik a kútból. Kicsavarja a vizet a hajából és szoknyájából, visszahúzza fehér magas sarkúját, majd mosolyokkal hálálja meg a meghatározhatatlan számú különböző nyelven éljenzőnek, amiért azok utat nyitnak bizonytalan léptei előtt. Észre sem veszi, hogy előtte állok, nekem jön. Rám néz, ajkainak elmosódott rúzsfoltjai közül csilingelő tónusok szállnak fel, Hello, my name is Anita, I’m from Sweden. Nem is hosszú az a-hangja.