RSS

Irodalom

Az elmaradt világvége

Újpesten csoda történt. Tudtuk mi ezt már rég, hogy itt van a Föld szívcsakrája, Törőcsik stb., de most a rádió is bemondta. Erre viszont nem ...

Trubadúr

Címkék: novella Trubadúr

A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó ...

30 plusz

Próbált felnőtt és felelősségteljes nőként viselkedni. Nem pörölni folyton a férjével, a férje apjával és anyjával, akik szerinte gyűlölik. Fanni tudta, hogy nincs igaza. Tudta, ...

Testcsel

Azt azért nem mondanám, hogy apám körül forog a világ. Bár nyilvánvalóan elképzelhető olyan világ, amely körötte forog, leginkább a saját világa lehet ilyen, nekünk ...

Sikertelen kézbesítés

 Helyszínünk legyen egy postahivatal, egy olyan jól ismert, nehéz szagú, az állampolgárokat hol sorokba rendező, hol sarokba állító építmény, hovatovább intézmény, forró délelőttök, fullasztó koraestek ...

Lapzárta

Nouvella vague - Hanula Zsolt irodalmi rovata

2012-02-03 12:28:46 Hanula Zsolt

– Misi – mosolygott kajánul a főszerkesztő Velich, mint aki mindjárt valami disznó viccet mond –, legközelebb azért finomabban az interjúalannyal, ha kérhetem, látod, mi lett a vége.

Mindenki nevetett, Misi bácsi is. Széttárta két csontos karját, mint aki a jól megérdemelt dicséreteket gyűjti be, szerényen. Milyen jól áll neki a gonosz vigyor, mélázott Hanna, a fotós Tibi barázdált arcában gyönyörködve. Pedig amaz az előbb még szentségelt, hogy a takarító Friderika néni épp akkor öntötte ki az utcára a felmosóvizet, amikor ő a kapu elé lépett, de az öregasszony ilyenkor sem néz ám fel, csak az egész életében megszokott módon, lehajtott fejjel önti ki a vödröt (a fürdővíz és a gyerek viszonyára is gondolt ekkor Tibi, de belezavarodott), néha rá a másik cipőjére, nadrágszárára. Aztán persze bocsánatért esedezik, mert ahhoz is hozzá van szokva. Még mindig falun érzi magát, hiába mondják neki, hogy ne az utcafrontot borítsa be a szutykos lével, mit szólnak a szomszédok. Meg tényleg bunkóság.

A termen mint az első őszi szél, amely se nem váratlan, se nem kellemetlen, csak valamiért az emberi pszichében rossz színben van jelen, úgy suhant át a fojtott, de nyilvánvaló rihegés-röhögés, a szégyelljük-is-meg-nem-is önmagát hol számon kérő, hol kioltó érzete. A csupasz történésekre szorítkozva: a Misi bácsinak adott interjúja másnapján Labodics Oszkár, kiváló és népszerű színművész beadta a kulcsot. Infarktus, ennél tisztább ügy a patyolatban sincs, nem hogy a színészotthonban. A cikk a Mi van vele?-rovatból így rögtön az Emlékezünk-be került át, pedig oda Hanna már megírta a maga Kabos-nekrológját. Jobb későn, mint soha.

– Sebaj – sziszegte félénken a lány, hogy közben szájából még nem húzta ki teljesen koszosbarna hajtincseit, amelyeket búskomoran csócsált, mint általában a lap rendes havi témajavasló szerkesztőségi értekezletein –, úgysem most volt az évforduló… – majd valahol a gondolat ezen szakaszán halkult el teljesen, észlelvén, hogy a társalgás bizony már továbbevezett mellette.

– Szegény öreg. Mennyi volt, 65, 66? – köpte ki harsányan a cingár Lepedus, akinek lapzártakor a már kalkulált, éjszakát nyaldosó túlórán felül is munkát adott a színész hirtelen halálhíre, tudniillik újratördelni az oldalakat, kiegészíteni a szöveget az időközben megváltozott állapotok tényével, lehetőség szerint olyan megrendülő hangnemben, hogy abból kiolvashatatlan legyen a háttérben háborgó érzelemvihar, miszerint, te vén szar, hát tényleg most kellett feldobnod a bakancsot, a feleségem meg otthon ovulál?! Így aztán visszagondolva, lenyugodva és el-elbambulva a naptár felett, számolgatván, most akkor mikortól is érdemes terhességi tesztet vásárolni, Lepedus volt, aki a legkevésbé sajnálta az érdemes művészt.

– Frászt! 70. Kereken! – húzta ki magát Velich, mintha bármi szerepe is lett volna mindebben. Lepedus ellenben meg sem próbálta eljátszani, hogy még figyel a válaszra.

– Misi bácsi – tette rá bizalmasan a kezét fotós Tibi az öreg bal vállára, mely gyakran előforduló mozdulatát a többiek túlzottan bizalmaskodónak, sőt intimnek, s kissé tamásbátyósnak érezték, de ezt nem éreztették vele –, akkor megnyugodhat, eljött az ideje. Nem maga tehet róla… – és még meg is szorította (enyhén), meg is rázta (szintén alig, csak hogy jelezze) Misi bácsi vállát, amin a többiek egyként, noha némán szisszentek fel. Hanna hol a Kabos-cikke után sóvárgott, hol a Tibi vonásai között próbálta felfedezni az általános helyett a csak neki szóló félmosolyt, hiába.

– Na de hagyjuk a múltat, igaz-e Misi? – vetette tekintetét a bíztató jövőbe Velich, aki egyedüliként nem bácsizta az idős újságírót, igaz, még ha az uralmi helyzetéből fakadó gőg halvány színezetével is, de mindig dicsérőn szólt róla, amaz ha jelen volt, ha nem. – Mink van ebben a hónapban? Kérdezhetném, kit nyírjunk ki októberben?
Most már vállalva, őszintén (asztalt csapkodva) röhögtek, leginkább Lepedus.

***

– Kávét, főnök? – nyöszörgött Hanna.

– Hogy mi van? Hagyjál…! – csapott oda (no, hát nyilván csak verbálisan, annyira nem volt

– még – nagy a baj, mély a válság és riadt a jövőkép, jóllehet ha az egy fecske nem csinál nyarat elv mentén haladunk, akkor azért, már csak a számszerűség miatt is, többről volt szó annál, mint amit még egy közmondással szőnyeg alá lehet seperni) Velich, miközben talán épp húszadszorra olvasta át Misi bácsi Dorián Lajos-anyagát, rezgő ujjbeggyel követve a sorokat, csak félig magában, enyhén mozgó szájjal mormolva a kérdéseket, azok élét próbálgatva a hangsúlytól függően, nem mintha az rekonstruálható lenne így utólag, Misi bácsi tudniillik nem használ diktafont, régi vágású, csak a toll és a papír, de néha az se, ebből baj még nem volt, a baj nem ebből lett most se, ha ami van, bajnak nevezhető egyáltalán, és ha amit bajnak mondunk, kizárólag az, amihez nekik, okozóként közvetve vagy közvetetten közük van.

– Baj van? – tapintott rá a lényegre Tibi, akinek fiatalos köszönését alig viszonozta valaki. Igaz, Hanna némán, de ragyogó szemekkel fordult felé, Lepedus ugyanakkor meg se moccant, csak lehajtott fejjel, látványosan felesleges mozdulatsorként babrált grafitceruzájával. – Történt valami? – kérdezte aztán a fényképész, mert a kinti, hirtelen lehűlt időjárás miatt alig várta, hogy tető legyen a feje fölött, ha nem is melegben, de barátságos langyban reménykedve, ám a szerkesztőségben, ha lehet, még zordabb volt a hangulat, mint a kinti állapotok. Talán ha ekkor még valaki nevetve rákontráz, hogy ugyan, mi lenne?, akkor ő is egy-kettőre felolvadt volna a megnyugvás és viháncolás finom melegében, ám hogy senkinek nem akaródzott válaszolnia, csak nyilvánvalóvá tette gyanúját, ezért sálát, amit már épp bontani kezdett nyaka körül, óvatosan visszatekerte. Csend volt, tisztán hallani lehetett, ahogy a felmosóvíz csattan a betonon.

Hanna most kapott csak észbe, hogy akár ő is válaszolhat. Szinte örömmel közölte:

– Meghalt a Dórián Lajos, a színész. Misi bácsinak nincs szerencséje az interjúalanyokkal.

– Talán nekik nincs szerencséjük a Misivel! – javította ki a lányt Velich, nem észlelvén, hogy az idős lapíró épp bebocsátásért kopogott a tárgyalóterem egyébként nyitott ajtaján.
Hanna és Lepedus kissé ijedten, Tibi csodálkozva, Velich inkább sehogy nem nézett az érkezőre. Mégis utóbbi szólalt aztán meg.

– Gyere csak, nyugodtan, Misi, nyitva vagyunk, szabad a pálya!

Nem lehetett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, ám azt még kevésbé, hogy ferde szemmel nézzenek az öregre. Aki pedig pont olyan félve közelítette meg őket, mint akinek ez már az ítélethirdetése, mint akit magába szippantott egy éber rémálom, amelyben egy az eretnekséget vizsgáló testület fogja őt közre, s amelyben Velich a római pápa maga.

A főszerkesztő saját felelősségének érezte (helyesen), hogy oldja a feszültséget, ezért amilyen szélesen csak tudott, vigyorogni kezdett.

– Na, hát a mi Misink megint belehúzott, mi, fiúk?

Lepedus kurta horkantó nevetést hallatott, Hanna mosolyra húzta ajkait, a többiek nem reagáltak.

– Gyere, Misi bácsi, keress magadnak egy helyet, aztán kezdjük – és most éle, súlya volt annak, hogy Velich is hozzátette, bácsi. Mi volt ebben a gesztusban, tisztelet vagy félelem, már ha e kettő nem egyazon érzés-e más-más fokú őszinteséggel megfogalmazva, ő se tudta biztosan és addig érezte magát kényelemben (rég nem érezte magát kényelemben, esetleg: addig érezte magát a kényelemhez még viszonylag közeli állapotban), amíg nem is gondolkodott el rajta. Mindenki közelebb húzta a székét az asztalhoz, Velich jobbján szokás szerint Lepedus ült mogorván, továbbra is grafitceruzáját téve hol ide, hol oda, az isten pénzéért se nézve fel a többiekre, Hanna amennyire lehet, ismét megbújva a sarokban, így egész közel Misi bácsihoz, aki mintegy bűnbánatot gyakorolva, vagy mert még mindig nem volt biztos benne, lesz-e akasztás, önként a főszerkesztőtől legtávolabbi széket célozta meg. Így legalább nem tűnt úgy, mintha senki nem szeretne a közelében lenni.

– De ne mondjátok, hogy ez nem tett jót a példányszámnak – állt elő végül is a tényállással Tibi, akit pedig a legkevésbé befolyásoltak a tények, ha ültek, ha álltak, szabadúszóként mit bánta ő, ha az összes kinyomott példány ott rohad meg a remittendát rejtő szekrényben. Még életében nem maradt munka nélkül, digitális korszak ide vagy oda. Újságíró bárkiből lehet, mondta néha, meg hogy írni megtanítanak az iskolában is, akkor az meg nem szakma. De tessék, nyomta egyszer Hanna kezébe a fényképezőgépét, állítsd be rajta a fehéregyensúlyt, szólt a lányra parancsolóan, aki annyira megijedt, hogy két napig egy hang nem jött ki a torkán. – Két komoly színész is a ti lapotoknak adta élete utolsó interjúját. Azért ez már valami!

– Valami, valami… – ébredezett kelletlenül Lepedus. – Az igaz, hogy az előző szám majdnem rekordeladást hozott. – Velich rosszallóan köhintett. – Bár pontos adatokat nem tudok… A mostaniban viszont az még a kellemetlen, hogy nem volt már időnk átszerkeszteni, így a halott Dórián Lajos-interjú a Mi van vele? rovatban szerepel. Ez elég morbid, nem? Ráadásul, ha erre felfigyelnek, ki akar majd nyilatkozni nekünk…?!

– Hogyhogy ha felfigyelnek? – Tibi ezt a ha szócskát nyomta meg igazán. – Végül is kint van a lap a placcon, látja ország-világ…

– Morbid vagy sem – vágott közbe sietve Velich –, ki tudhatta ezt előre?

– Erről beszélek! – A fotós mégis lehámozta magáról a sálat. – Amikor ott jártunk nála Misi bácsival, még kutya baja sem volt, olyan vígan pózolt nekem, mint egy feltörni készülő kis vetkőzős fruska….

Misi bácsi kissé lejjebb hajtotta a fejét, szemeit félig lehunyta, mintha fejfájás gyötörné.

– …Senki nem várhatja el egy újságtól, hogy tudja, mi fog történni holnap. Értem én, hogy a lap még csak most jött ki, de akkor is. Ki volna ezért hibáztatható?

A kérdés úgy lógott a levegőben, mintha számonkérés volna, vagy felszólítás vallomásra. Lepedus, miért, miért nem, úgy érezte, reagálnia kell.

– Nyilván senki! – Dühe meglepte a többieket. – Mi is csak emberek vagyunk!

– Nyugodjunk meg – csitított mindenkit Velich. – Senki nem hibáztat senkit! Jézusom, ki ne találjátok, hogy… – és megint kacajjal próbálta nevetségessé tenni azokat a félelmeket, amelyek pedig kimondatlanul mindannyiuk gondolataiban ott lapultak. – Ugyan már!
Csönd volt.

– Misi! – Velich hangja nem tűrt ellentmondást. – Szó sem lehet róla, hogy lemond a következő interjút! Ki is lesz az?

– A Doronszky Móricot gondoltam, de őszintén szólva…

– Elmész és megcsinálod az anyagot! Misi, a feleségem egyszer éjszaka elütött egy részeg hajléktalant. Kiugrott elé az útra, nem vonhatta senki felelősségre az asszonyt. A rendőrségen ülve esküdözött, hogy soha többet nem ül volán mögé, én pedig tudod, mit mondtam neki? Azt mondtam, Erzsi, nem hogy odaülsz, de már most te vezetsz hazáig! Nem mondom, lefulladtunk egyszer-egyszer, meg a garázsba beállván is meghúzta az oldalát, de annyi baj legyen! És az asszony azóta is gond nélkül vezet. Misi, idefigyelj, ezt most nem hagyhatod abba, nem hiheted el, hogy neked közöd van… ehhez! Most kell nagy levegőt venni és menni tovább, hogy amilyen gyorsan csak lehet, bebizonyítsuk, hogy te bebizonyítsd magadnak, ez egy marhaság! Világosan beszéltem? És most hívd fel a Doronszkyt és beszéljetek meg egy időpontot! Most!

***

Teltek a hetek, jött az újabb lapzárta. Velich elküldte Hannát, reggeltől estig álljon a Doronszky művész úr háza előtt, s amint mentőt vagy halottas kocsit lát érkezni, telefonáljon. A főszerkesztő respektje óriásit nőtt a többiek szemében, Tibi azt mondta, tán ha Churchill tudott ilyen lelkesítően beszélni a legnehezebb percekben is. Egyedül a közben szakállt növesztett és egyre megszólíthatatlanabb Lepedus érezte úgy, kifejezetten bűnrészesség volt erőltetni Misi bácsit. De hol itt a bűn? – kérdezett vissza ilyenkor Hanna, akit viszont, a közelgő karácsony miatt vagy másért, de egyre többet láthattak mosolyogni és színes ruhákban, sminkelve megjelenni a szerkesztőségben. Jót tett neki a kiküldetés, vetette oda foghegyről, de azért elégedetten Velich. Azért egy kicsit meghűltem, adott hangot elégedetlenségének a lány, de ennél többet nem beszéltek az ügyről.

A decemberben esedékes, a következő évi első szám összetételét megtárgyalandó összehívott értekezleten izgalommal gyűltek a lapírók. Az ünnepi szám már a placcon, Doronszky Móricot pedig Hanna még aznap reggel is látta elindulni a piacra szokásos csíkos szatyrával. A megszokottnál erőszakosabb ősz után úgy tűnt, a december meghozta a rég vált feloldódást. Inkább volt ez már Mikulás-ünnepség, mint értekezlet, szakmáról alig esett szó, ellenben mindenki poharat tartott a kezében. Az újra borotvált arcú Lepedus boldogan mutogatta az első ultrahangon készült képeket, amelyeken pedig csak egy babszemnyi folt látszódott. Ilyet nem tudsz fotózni, Tibikém, igazam van?, s majdnem felöklelte a fotóst, pedig az épp Velich vállát készült megérinteni valamilyen mondvacsinált okból. Az előbb még izmait undorral megfeszítő főszerkesztő tekintete most hálát sugárzott, és kapva az alkalmon ki is vágta magát a jelenetből, egyszersmind magához ragadva a szót hangosan.

– Kis figyelmet, kollégák, vendégek, helló, helló, tedd le azt a gyertyát, Sanyika, otthon játsszál a tűzzel, a saját ülőgarnitúrátokon, Tibi, a fiadra figyelj légy szíves, köszönöm, tehát kedves barátaim, kuss!

Már csak Lepedus hangja hallatszott egy rövid ideig, amint azt bizonygatja, a gyereken tisztán kivehetőek a Lepedus-vonások, nem is érti, hogy Friderika néni hogyhogy nem látja rajta azokat.

– Barátaim, megint eltelt egy év és most először bátran ki merem jelenteni, nem lehetünk elégedetlenek a mögöttünk hagyott 12 lapszámmal…

A jelenlévők tapsoltak, volt aki fütyült is.

– Megyek inkább, befejezem a felmosást – súgta Friderika néni és megindult kifelé.

Hosszú és unalmas beszéd következett, mint általában. Velich most nem tűnt Churchillnek, semmitmondó, fájó paneleket (amelyeket ő maga minden cikkből üvöltve vágott ki) felsorakoztató monológja május 1-i brigádgyűléseket idézett. Mintha nem lett volna önmaga. Ez azonban alig zavart valakit, az ember hozzászokott már ebben az életben ahhoz, hogy eljátssza, most valami fontosat mond, most valami fontosat hall, most nem tudja, hogy a másik is csak játszik.

– …kívánok boldog ünnepet mindenkinek! – zárta le a semmit pár perccel később.

Taps.

– Ja! Majd’ elfelejtettem! – kapott a fejéhez még egyszer, a poharat már épp emelő, erre föl most csak az alsó ajkukba harapó jelenlévők bosszúságára – Sztárvendégünk is lesz ma! Meghívtam azt az embert, akinek jelentős szerepe van benne, hogy ma ilyen felhőtlenül ünnepelhetünk.

Taxi fékezett a ház előtt. Velich nem hallhatta a motorzajt, sem a puha hóban szinte nesztelen guruló gumikerekeket, inkább csak ösztönösen (boszorkányság?) jelentette be épp ekkor, hogy Doronszky Móric elfogadta a meghívásukat.

– Ah, itt is van! – örült meg Velich, amikor kinézett az ablakon. Intett a többieknek, jöjjenek, gyűljenek köré, aki meg már nem fér el mellette, a szomszédos ablakokból üdvözölje széles mosollyal a „Mestert”, mert akkor már így nevezték egymás között. Az idős színész kifizette a taxit, majd amikor meghallotta az emeletről érkező zsibongást, s felnézve egy maroknyi vigyorgó félőrült abszurd látványa tárult elé, kicsit örült, kicsit megijedt, mert a helyzet egyszerre volt bájos és gyanút keltő. Tétován emelte karját az ablakokból felé integető kedves embereknek, s ha nem is teljesen tudatosan, de a vészesen távolodó taxi után eresztette tekintetét. Az autó épp kifordult az utcából. Doronszky Móric aprót sóhajtott, fekete bőrkesztyűbe bugyolált tenyerét végigsimította korpás fejtetőjén, lesöpörte az időközben vállára szállt hópelyheket, ám ezt már tényleg csak időhúzásból. Aztán mintha megrázta volna magát, arra gondolt, haknizott ő már megalázóbb deszkákon is, majd elegáns sétapálcájára támaszkodva elindult a bejárati ajtó irányába. Lábai bizonytalankodtak és ezért még csak nem is a feje felett egyre furábban vihorászó vendéglátói voltak okolhatóak, sokkal inkább a kor. Fiatalon nem értette, mi az, hogy valaki „megérzi az időjárást”, mert ennél ostobább dolog nincs is. Ma már tudja, tévedett. Megint az ablakok irányába emelte fejét, épp amikor tisztára suvickolt, jóllehet az időjárásnak nem éppen megfelelő félcipőjével rálépett az előtte megbúvó jégtakaróra, amely Friderika néni felmosó vize volt még néhány perccel korábban, s amely csettintést érdemlően hamar megfagyott a bejárat előtt. Arcán ekkor már előre eldöntött (ember nem mondta volna meg, hogy igazi-e vagy hamis; tehetség!) mosoly feszült, akkor is, amikor lába alól kicsúszott a talaj, ő pedig hátraesve a jeges betonba verte fejének hátsó részét. Csönd lett, most már lehetett hallani a két házzal lejjebb induló gépjármű motorjának duruzsolását is. Doronszky Móric mozdulatlan testét lassan, ahogy a hajnal érkezik, fonta körbe az a sötét folt, amely feje irányából indult ki, s hízott egyre vastagabbra, mintha árnyékot vetne a színész háta mögé a hóba.

– Talán még segíthetünk rajta – mondta valaki, de egyikük sem mozdult.