RSS

Irodalom

Az elmaradt világvége

Újpesten csoda történt. Tudtuk mi ezt már rég, hogy itt van a Föld szívcsakrája, Törőcsik stb., de most a rádió is bemondta. Erre viszont nem ...

Trubadúr

Címkék: novella Trubadúr

A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó ...

30 plusz

Próbált felnőtt és felelősségteljes nőként viselkedni. Nem pörölni folyton a férjével, a férje apjával és anyjával, akik szerinte gyűlölik. Fanni tudta, hogy nincs igaza. Tudta, ...

Testcsel

Azt azért nem mondanám, hogy apám körül forog a világ. Bár nyilvánvalóan elképzelhető olyan világ, amely körötte forog, leginkább a saját világa lehet ilyen, nekünk ...

Sikertelen kézbesítés

 Helyszínünk legyen egy postahivatal, egy olyan jól ismert, nehéz szagú, az állampolgárokat hol sorokba rendező, hol sarokba állító építmény, hovatovább intézmény, forró délelőttök, fullasztó koraestek ...

Nádja, Flaubert és a céges mobil

2011-11-11 13:51:19

A meztelen lábfeje a kesztyűtartón, a nap forró szikráit pink körömlakk veri vissza. A szembeszáguldó zöldségszállító autók izzadó sofőrjei alsó ajkukba harapva hunyorítanak.

Nem száguldasz, csak úszol bele a tájba, bele a gazdagon színezett fénytengerbe, bele az égre kenődött tejes felhőmázba. Igyekszel átérezni, mi az a kabrió-lájfstálj, de nincs hozzá rádiód, ami a gondtalan végtelent énekelné. Vagy van, csak valami, ott mögötte, ahová nem fér be a csukló, kontakthibás, recsegni kezd, amint belefutsz egy kátyúba, de elég egy közepes kődarab is vagy hogy elcsapsz egy az útra hajított McDonalds-os papírtasakot, maradékkal, az még a dzsuvát is felkeni a sárhányóra, és már recseg is, zörög, mintha lavórba hugyoznál, így meg az egész önmaga kárörvendő görbetükre. Jobb híján magamutogatón pöckölöd a csikket kifelé. Egy rozsdabarna Zaporozsec döcögése felbosszant, előzöl, de a te motorod se valami izmos. A vas alattad küszködve hörög, a bácsikád adott ki ilyen hangokat az utolsó napokban. A szemből jövő teherautó nem tülköl fenyegetve, így meg nem hasítja szét a hátad a hideg veszélyérzet. Pedig másodperceken múlik, hogy még sikerül visszarántanod a kormányt a farmotoros kozák elé. Az egész hirtelen zajlik le és némán, épp ahogyan aztán felé fordítod a fejed. Nem moccan, nyilván alszik, ott, a napszemüveg takaró sötétbarnája mögött. Kuponokért adnak ilyet vagy magazinhoz csomagolva. Így aludva épp olyan, mint ugyanabban az újságban a modellek ébren; ajkai csillogva formálnak apró lyukat, mintha valami fontos mondanivaló, bocsánatkérés vagy istenkáromlás közben fagyott volna merevvé. Idejét se tudod, mikor tetted legutóbb a lábad a fékre, csak amikor beértek a városba, akkor lassítasz kelletlenül. Felpiszkáljátok egy a kereszteződésben gőzölgő rendőr kíváncsiságát. Addig komoran lógatja maga elé a fejét, mint egy sárgafülű teknős, amelyik csak akkor mutat életjelet, ha etetés van. Most fontoskodva követi tekintetével az autót, vagy csak a pink körömlakkot.

Üdvözöljük a városban, ahol olcsó a hús és híg a lé. Itt is büdös van, de másképp. Nem mindig ugyanaz az ázott műbőrbe szívódott dohányfüst és a bajusz alatt rekedt unikumpára. A főfalu lassan, de fáradhatatlanul rágja ki az emberből a lelket, úgy, hogy eleinte simogatásnak érződik vagy kézfogásnak. Aztán hullani kezd a hajad és minden mohó harapással tovább kopik a fogzománcod, de még ekkor is riadt és megmagyarázhatatlan tisztelettel néztek egymásra, mint egy vidéki orvosra vagy jegyellenőrre. Településünk büszkén emlékszik az 1872-es nagy gabonavész áldozataira – egyszersmind megvetéssel törli ki emlékezetéből mindazokat, akik átballagtak a szomszéd faluba kenyérért. Keserű, keserű világ, hadd szorítlak keblemre.

Felébred, csilingelve kérdi, merre jártok. Azelőtt sosem vettél fel stopposokat, többször is elmondtad, hogy szívesen teszed, vonatkozó kérdőívek fölött határozott igeneknek bólogattál, de valójában soha, egyetlen alkalommal nem fékeztél le előttük. Nincs terved vele, pedig mindig mindent eltervezel, s minden terved korai halála akár egy magzatelhajtás. Leveszi a napszemüvegét, ekkor jössz rá, hogy eddig még nem is találkozott a tekintetetek. Amikor feltűnt az út szélén a kukoricák mellett, csak a hosszú karjait és a napbarnított combjait láttad, de akkor ez elegendőnek is tűnt. Most is annak tűnik, de azért örülsz a tengerzöld szempárnak, a csillogva szűkülő írisznek. Rád mosolyog, viszonozni szeretnéd, ezúttal őszintén. De bénultak az arcizmaid, elszoktak az ilyesmitől. Jobb híján bólintasz, magad sem tudod, mire. Mindjárt. Mindjárt ott vagyunk.

Nem kérte, hogy ajtóig vidd, annak is örült volna, ha beljebb van pár tíz kilométerrel. Így viszont hálás, mint egy kiskutya, te pedig elcsodálkozol magadon, mennyire nem munkálnak benned a szokott reflexek, milyen lusta elégedettséggel takar be ez az egész babaházhangulat ott, a kemping málladozó üdvözlőtáblája alatt. Ahogy leállítod a motort, olyan hirtelen ül nyakadba a csend, amilyenhez hasonlót nem találsz az emlékeid között. Arra buzdít, menj vele. Most először nézel konkrétan a mellére. Egyikőtök sem tudja, csak sejti (noha jól), mi lesz. Ez a buja tervezetlenség mintha a sarkaiból forgatná ki a világodat, egyedül szédülsz, de mindketten beleremegtek. Azt gondolod, nagyobb rutinja van az ilyen hirtelen döntésekben. Széles mosolya szinte beteríti finom arcát, amikor dadogva megkérded, nem várja-e odabent valaki, férfi, elsősorban, aki a te jelenlétedet, meglehet, okkal kérné ki magának. Pedig már eldöntötted. Szétnézel, az utca túloldalán rikító sárgára, meg dióbarnára festett kerítések mögül hol egy törpe schnauzer kíváncsiskodik ki, hol egy szemüveges öregasszony, akinek túl sok kékítőt tett a hajára a lepcses szájú fodrász. Arra gondolsz, az itteniek is csak egy pakk cigit vagy lottószelvényt vásárolnak, ha véletlen találnak a zsebükben még egy ötszázast. Vagy nagyon fontos odaérned még ma?- kérdi a lány, pedig nem mondtad neki, hova igyekszel. Talán ide. Nádja vagyok, mondja még, ahogy elindultok a part felé.

A stégen hosszan elnyúló beszélgetések próbálják elnyomni a hullámok hangját, elbűvöl az a naivság, ami körbeüli őket, pedig máskor kinyílna tőle a bicska a zsebedben. Minden társaságban van, aki gyanakodva grimaszol az idegen felé és van, aki lelkesen igyekszik bevonni a társalgásba. Tőled is megkérdik, szerinted inkább Flaubert vagy Goethe jeleníti meg őszintébb eszközökkel az egyén elkeseredett küzdelmét a világgal szemben, és ezen olyan hirtelen és őszintén nevetsz fel, hogy attól az egész kis bohózat sértődötten kibillen a tengelyéből, egy pillanatra a poharak is megszűnnek csörömpölni. Az akácok között vergődő szél azt susogja, szégyellned kellene magad, amiért elrontottad a játékát egy csapat gyereknek, akikre valójában a leírhatatlanságig irigy vagy, de valami makacs örömérzet megakadályoz a szégyenben, a rosszakarásban egyaránt. Összeszeded magad és komolyan mormogsz valamit, ami válasznak hangzik, csak hogy ne rühelljenek rögtön, mint a másnapos szart. Bólogatnak, sejtik, Nádja arcán látják, maradni fogsz, reggelig legalább, ezért ők sem akarnak rosszban lenni veled. Azért alig leplezve remélik, a Balaton-körüli biciklitúrára már tartasz velük. Egyikük szeméből süt, hogy legkésőbb a györöki kilátónál rátekerné nyakadra a láncot és legurítana a hegyről, Nádja miatt, vagy másért. De ma este még megadóan bólintotok rá egymás kegyes hazugságaira, lám, mégsem egészen más ez, mint otthon. Néha önkéntelenül is a zsebedhez nyúlsz a telefonod keresve, és mindannyiszor eszedbe jut, hogy azt már jóval az előtt kihajítottad a kocsiból, hogy Nádját felvetted volna. Egy mobil helyett egy huszonkét éves félorosz lány, ez nem az a csere, amit utólag megbán az ember.

Az egyik lány, göndör hajú és szeplős, nem tudod megállapítani, hogy vörös vagy barna, amikor megérkeztetek, nem figyelted, most meg már a Hold fénye kevés hozzá, és egy donga srác, aki az előbb láthatóan nagy hatást tett rá az „eseménytelen életükkel hiábavalóan küzdő” Flaubert-hősök elemzésével, most meztelen fürdőzésre szánják magukat. Egy másiknak, Nádja mintha Marcinak szólította volna, a jobb alkarján tetoválás, gót betűkkel, hogy Reach out and touch faith, ezt megdicséred. Egy Annamari nevű lányról kiderül, hogy blogot ír, konyhában állva hátulról, ez a címe, amit te is rendszeresen görgetsz, amikor a monitor előtt épp olyan fájdalmasan és lassan telnek az órák, ahogy az élet. Nádja nem nyújtja neked az újabb üveg kéknyelűt, hogy bontsd ki, mert könnyedén oldja ezt meg egyedül is, csak a papírpoharat tartsd neki. A víz felől apró sikolyok szállnak és te vagy az egyetlen, akinek erre eszébe jut a Trichomonas.

Nem vagy benne biztos, hogy meg tudnád szokni ezt az életet, vígasztal a tudat, hogy nem is vagy döntéshelyzetben. Nádja akármit is akar tőled, tudod, holnap úgyis visszamész a kis táborodba, ami a világot jelenti, ahol tülekedtek a kasztráláshoz, ahol tompa botot szúrtok egymás dobhártyájába és bizarr szempontok szerint rendezitek egymást osztályhatárok közé, és ahol igényelsz egy másik céges mobilt. Nádjának erre nincs befolyása, ha ki is bújik trikójából, akkor sem jön el később a holnap, igaz, hamarabb sem, úgyhogy végül mégis kikapcsolod a melltartóját. Másnap összesúgtok egymás háta mögött, hogy ez is akkor élvezett utoljára, amikor elmentek az oroszok.