RSS

Irodalom

Az elmaradt világvége

Újpesten csoda történt. Tudtuk mi ezt már rég, hogy itt van a Föld szívcsakrája, Törőcsik stb., de most a rádió is bemondta. Erre viszont nem ...

Trubadúr

Címkék: novella Trubadúr

A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó ...

30 plusz

Próbált felnőtt és felelősségteljes nőként viselkedni. Nem pörölni folyton a férjével, a férje apjával és anyjával, akik szerinte gyűlölik. Fanni tudta, hogy nincs igaza. Tudta, ...

Testcsel

Azt azért nem mondanám, hogy apám körül forog a világ. Bár nyilvánvalóan elképzelhető olyan világ, amely körötte forog, leginkább a saját világa lehet ilyen, nekünk ...

Sikertelen kézbesítés

 Helyszínünk legyen egy postahivatal, egy olyan jól ismert, nehéz szagú, az állampolgárokat hol sorokba rendező, hol sarokba állító építmény, hovatovább intézmény, forró délelőttök, fullasztó koraestek ...

Pocak

Nouvella Vague –Hanula Zsolt irodalmi rovata

2012-03-14 11:59:11 Hanula Zsolt
Címkék: novella

A vádlija vékony, ő vékonynak mondaná, de megszokta, hogy ez is kinek hogy. Világosbarna a harisnyája, ha nyár volna, egy pillanatig azt is hihetné, a nap sütötte a bőrére ezt az árnyalatot.

De ott vannak azok az íves minták, gyűrűznek, kanyarognak, a bokától a térdig ráfeszülnek a finoman domborodó húsra, mint valami liánok, mint amik már természetes módon nőttek össze s alkotnak szimbiózist a dús kibogozhatatlanságban. Aztán már csak a fehér köpenyszár. Egy ideig talán még próbálja megfejteni a liánokat, de mintha egy szépségesen ismeretlen nyelven szónokolna valaki, elképzelhetetlen rendszer, a hangsúlyok ütemtelensége izgalmasan feszíti szét a kereteket, a rejtőzködő jelentések kérkedően mosolyognak. Nem érteni az egészből semmit, és nem is szabad megérteni az egészből semmit, addig tart az ámulat, ameddig minden, amit el tudunk képzelni és minden, amit nem, egyaránt még lehetséges.

És a tekintet, ahogy halad elkerülhetetlenül egyre feljebb a csodálatosan arányos, gömbölyű hasig. Pocak. Végre valami konkrétum! Anna, ha most definiálni akarná önmagát, s ezzel bő három évtizednyi élete során (sok vagy kevés adott helyzetben, ki tudja) már többször próbálkozott, eredményeit utólag át meg átértékelve, lesajnálva és újraértelmezve ismereteinek, aktuális viszonyainak mentén, ha most ismét megpróbálna elmondani magáról valami őszintét, nem feltétlen igazat, semmiképpen nem valami objektív valósággal kérkedő kinyilatkoztatást, de valamit, amit ott és akkor hihetőnek tekint, akkor elmondhatná, ő ettől meghatódik. A recepciós vékony lábát még irigyelte, hogyan lehet vékony ilyen terhesen?, de maga a pocak, megható. Az érzés, ami ekkor áthatja, hasonló, mint a gyerekszerelem, amely nem annyira csípőmagasságban, mint inkább szívtájékon indukálódik, tehetetlenül őszinte és naiv, konkrétan kenyérre lehet kenni. Sem manipulálni, sem birtokolni nem akar, amennyire szándékolt és gőgös, annyira megbocsátható kényszer. Ha úgy vesszük, betegség.

A terhesség ilyen előrehaladott szakaszában nem is volna már szabad dolgoznia, gondolja a recepcióst nézve, aztán tekintete visszatér annak lábára. Főleg nem rákosok között. Anna a pulttal szemben foglalt helyett a váróban, amit a lány lassan kopogó léptekkel tölt meg, ahogy elsétál a vizes csapig, majd vissza.

Anna akarva-akaratlan fordítja el a fejét, nem akarja, hogy a lány azt higgye, bámulja. Tőle jobbra egy üvegajtó mögött hosszan belátható, enyhén kanyarodó folyosó húzódik. Egy fejkendős nő, zavarba ejtő, mennyire nem képes megtippelni a korát, a belső fal mentén húzódó korlátba fájdalmasan kapaszkodva közeledik. Annát kezdi átjárni a szorongás. Míg az előbb a recepciós lány megfontolt léptei kecsességet, életet és nyugodt biztonságot sugároztak, a rákos nő láttán aligha reménykedhet másban, mint hogy az most valószínűleg napja legmegterhelőbb perceit éli át, ahogy eljut a rendelőtől a liftig. És mi lesz vele aztán? Kell, hogy legyenek itt valahol rokonai, akik elhozták a kórházig, akik lent várják egy autóban és hazaviszik, otthon ágyba fektetik, megmelegítik neki a levest. Kell lennie valahol valakinek. Míg mindezt végiggondolja, a nő még mindig csak félúton van a folyosó belátható vége és az üvegajtó között.

Szorongása sunyin kúszik át szégyenbe. Figyelmét nem tereli sem a vonalas telefon sebes csipogása, sem ahogy a csinos lábú terhes lány azt csilingeli a kagylóba, igen doktor úr, szólok neki.

– Anna, bemehet. Anna…

Odakapja a fejét. Ujjperceit szinte rángatva hajlítja be és nyújtja ki újra és újra, mintha tornáztatná azokat, mintha csak valami ártatlan zsibbadást akarna kiűzni belőlük. Túlnőtt körmeit saját tenyerébe mélyeszti, amikor görcsösen össze- meg összeszorítja nyirkos öklét. Aztán az asztalnál ülő lányra néz, az kissé kérdően, de még türelmesen várja, hogy elinduljon Antall doktor rendelője felé. A kagyló még mindig ott van a kezében. Apró szépséghiba, az ujjai aránytalanul hosszúnak tűnnek. Anna tétován dadog valamit és zavartan elindul oldalazva az ellenkező irányba. Bizonytalanságával mintha jelezni akarná, tudja, hogy nem erre kérték fel, és tényleg csak nagyon gyorsan letudja ezt az apró gesztust, aztán megy is a rendelőbe, ahogy azt elvárják tőle, de előbb még lenyomja ezt a kilincset. A fejkendős nő alig emeli fel a fejét, amikor megszólal. Ne nyissa ki, megy egyedül is! Hangja energikusabb annál, mint azt Anna elképzelte, ugyanakkor nem tudja eldönteni, mindebben mennyi a számonkérés, mennyi a düh. Sietve elengedi a hideg alumíniumot. Később arra gondol, azért egy köszönöm vagy egy rendes magától jól esett volna.

Az ablakból nem a komor és rendetlen udvarra látni, ahol csak az unalmukat cigarettával elütő mentősöket, s a régi, lebontásra ítélt szárny törmelékeit talicskán maguk előtt toló munkásokat látni, hanem a nyílt utcára, ami tele van élettel. Az autók idegesen tülkölnek a biciklisekre, a motorok zaja néha kifejezetten zavaró, a környékbeliek keseregnek is miatta, pedig a felsőbb emeletekről látni a folyót. Éjjelente, ha olykor-olykor akár percekre is elcsitul a forgalom zaja, a hullámok csapdosását is hallani, télen meg hogy törik a jég. A ruhafogas furcsa mód nem az ajtónál, hanem a doktor asztala mellett, egészen az ablaknál áll, így míg leveszi és felakasztja a kabátját, lopva lenéz az utcára. Sehol nem látja a fejkendős nőt. Az utca túloldalán egy parókabolt.

– Köszönöm, hogy kivételesen idefáradt – mondja Antall doktor, anélkül hogy Annára nézne –, ahogy talán a telefonban is említettem, átvariálták a beosztásomat, ma nem tudom itthagyni a kórházat. Viszont itt épp olyan nyugodtan tudunk beszélni, mintha a magánrendelőmben volnánk.

Anna átnyújtja neki a papírokat, amiket a táskájából vett elő. Az orvos még tesz-vesz az asztalán, mielőtt egyáltalán beléjük néz. Vidámnak tűnik, vagy legalább is nem olyannak, mint akit bármi is nyomasztana. – Na, nézzük. A leletei jók. Bár én ugye pszichológus vagyok, ezért kérem, ezt ne vegye szakvéleménynek, de annyi nyilvánvalóan látható, hogy a hemoglobin szintje alig tér el az optimálistól.

– Tehát eltér?

– Anna, kérem… Ha azt mondom magának, nincs semmi gond, akkor mért nem hisz nekem? A múltkor már javasoltam magának folsavat és B12-t. Ha jól emlékszem, ezeket a nőgyógyásza is ajánlotta.

- De akkor mi okozza a fulladásomat?

- Nézze… Semmilyen kimutatható problémája nincs. Az pedig, hogy most ekkorát változott magával a világ, teljesen értelemszerűen vonja magával, hogy érzékenyebben reagál, hogy úgy érzi, elborítja a stressz. Ha valóban légzési problémát észlel, akkor az szinte bizonyosan csak emiatt van. Nem akarom ijesztgetni, de még csak az út elején jár. Hamarosan megváltozik az értékrendje, higgye el. Néhány hét múlva már nem fog odafigyelni minden apróságra, ami a szervezetében végbemegy. Ahhoz túl sok lesz a változás. – Mosolyog, szélesen, mintha egy születésnapi ünnepséget tartanának éppen ők ketten a rendelőben. – Maga máris szebb, mint amikor először találkoztunk. A nők mind megszépülnek a terhesség alatt.