RSS

Irodalom

Az elmaradt világvége

Újpesten csoda történt. Tudtuk mi ezt már rég, hogy itt van a Föld szívcsakrája, Törőcsik stb., de most a rádió is bemondta. Erre viszont nem ...

30 plusz

Próbált felnőtt és felelősségteljes nőként viselkedni. Nem pörölni folyton a férjével, a férje apjával és anyjával, akik szerinte gyűlölik. Fanni tudta, hogy nincs igaza. Tudta, ...

Testcsel

Azt azért nem mondanám, hogy apám körül forog a világ. Bár nyilvánvalóan elképzelhető olyan világ, amely körötte forog, leginkább a saját világa lehet ilyen, nekünk ...

Sikertelen kézbesítés

 Helyszínünk legyen egy postahivatal, egy olyan jól ismert, nehéz szagú, az állampolgárokat hol sorokba rendező, hol sarokba állító építmény, hovatovább intézmény, forró délelőttök, fullasztó koraestek ...

Pocak

Címkék: novella

A vádlija vékony, ő vékonynak mondaná, de megszokta, hogy ez is kinek hogy. Világosbarna a harisnyája, ha nyár volna, egy pillanatig azt is hihetné, a ...

Trubadúr

2012-11-12 15:31:20 Hanula Zsolt
Címkék: novella Trubadúr

A kocka bakterház faláról mellmagasságig lekopott a vakolat. A hajszálrepedésektől csúf ablak mellett egy műanyag létra várta letámasztva, hogy hiányozni kezdjen valakinek. A bejárati ajtó előtt lebegő pókháló finom szálain messziről láthatóan csillant meg a napfény.

A vonat aztán lassan elindult, a csendes állomás tovatűnt, s az addig az ablakon kifelé mosolygó fiatal szőke férfi most biccentve köszöntötte a kabinba belépő társaságot. Két korosabb nő volt, egy duzzadt lábú, meg a testvérhúga, egy izgága pápaszemes, akik egy kisebb, törékeny alkatú copfos leányt fogtak közre. Fegyelmezetten ültek mind, nem szóltak. A pápaszemes lopva rá-ránézett a férfi gitárjára, amely ott hevert mellette az ülésen, mintha külön helyjegye lenne. Hiába hiányzott róla a G húr, kevesebb helyet így se foglalt. Ők hárman meg sorban, mint a gyanúsítottak.

Robogott a vonat, s a szőke fiúnak nem csak gitárja, de mosolya is érthetően keltett gyanút utastársaiban. Megint egyre csak a tájat nézte az ablakon át. Nem lehetett eldönteni, hogy kisebb tavak, vagy csak az esőzés után ottmaradt óriás pocsolyák azok az összefüggő vízfelületek, amelyeken mereng. De hamarost lakóházak következtek, s a tornácon a megszokott némaságban üldögélő falubeliek – épp mint ez a három itt vele szemben. Majd a napraforgók. Ez a messze elnyúlva rikító sárga forgatag.

– Ez a kedvencem az utazásban, ez a sárga – szólalt meg a férfi az asszonyok felé fordulva.

Azok, mintha sértés szállt volna fel a kabinban, pillanatig döbbenten néztek a pimaszul vidám fiatal zenészre, de hamar visszatértek a semmittevéshez, mintha mi sem történt volna.

– Import árú, igaz-e – biccentett aztán szőke fejével a vastag lábú nő kezében zizegő papírzacskó felé, amelyből az nem tudni, mit, de folyamatosan falatozott. Mindenesetre a kabinban zsírszag volt. Az asszony, akiben a rutin masszívvá érlelte a gyanakvást, szinte ledermedt, noha a fogai között őrlődő falat még további rágást igényelt volna. Másodpercekig nyelni sem mert, ám a fiú barátságos mosolya csak nem akart megsavanyodni.

– Nekem is van egy nénikém odaát, minden szent ünnepre banánt küld, van hogy tejport is! Nem is hinnénk, mi minden csuda van azoknál!

A hírre, miszerint a kölyöknek is lehet titkolnivalója bizonyos külföldi kontaktok okán, átmeneti bizalmat ébresztett az asszonyokban. A duzzadt lábú például tovább rágott, de most már nem fordult el a fiútól, ellenkezőleg, kerek szemmel figyelte ezt a sima arcú muzsikust, milyen érdekes dolgot mesél még számukra.

– Thomasnak hívnak – mondta aztán. A nő egészen izgalomba jött. Begyűrte a zacskó száját, a sajátját meg jobb csuklójába kente, hogy aztán az étkezés lezárásaként cuppogjon még két sebeset. Thomas, morzsolta magában. Rövid keresztnév, vezeték nélkül – ez valami tévés ember lesz.

– Az udvarba megyen? – érdeklődött aztán, s közben ismét a hangszert vizslatta, most már inkább kíváncsian, mint gyanakvással. – Netán… adásba?

– Úgy ám! – felelt a fiú, s ha lehet, még szélesebbre húzta orcáján azt a kérkedő mosolyt. – Trubadúr volnék, tisztelettel. Önkéntesen.

Erre már a pápaszemesnek is akadt mondandója.

– Hát azt meg hogy? Iszen nem tudod, mi lesz azzal, aki nem tötszik a királynak? Fejét veszi! Ottan helyben e! Még adásba!

– Álló hónapja mindenkijét! – vette vissza a szót a duzzadt lábú. – Azóta nem volt olyan, akinek hagyta volna, hogy végigénekelje a nótáját. De ha hagyta is, akkor se volt még szabad az út a trubadúrnak, pedig már aszitte mindenki, mink is!

– De olyan is volt, hogy egy sort énekelt csak el az embör, már vitték is lecsapatni a fejét e

– kontrázott a pápaszemes ingerülten. – A zenét se volt még idejök leállítani, már ott gurult, mint valami ócska hajas babájé! Aszt ki mondja meg ma, hogy hívták? Senki e! Egy semmirekellő nímand!

– Tudom én, asszonyok – így a trubadúr. – Csak hogy én rájöttem a titokra. Azok, akik a hangjukat vitték, de a fejüket hagyták ott a királynál, mind a tehetségükkel akartak kitűnni. Én azonban a szívemmel éneklek.

Vagy professzionális szinten ismerte a helyrajzot a trubadúr, vagy a sors valóban képes ilyen spontánul adekvát körítést rittyenteni, ha helyzet van, de tény, ahogy ezt kimondta, a vonatsínek mellől elfogytak az árnyékot vető hegyoldalak, s egyszerre világosság töltötte meg az utaskabint.

A nők tátva hagyták a szájukat. A két idősebb egész izgalomba került, a pápaszemes idegesen tekingetett hol a fiúra, hol a nővérére, amaz meg a száját kezdte nyaldosni, mint mindig, amikor lehetőség lát valamiben.

– Aszt fiatalember – hozakodott elő utóbbi. – Ez a leányom, lássa – azzal a fiatal kis copfos felé bökött a fejével –, ha sétálgatni volna kedvük, érti…

– Jó van, nem kell má… – így a leány, ki első ízben szólalt meg, jelezvén ezzel, majd ő tudja azt, mi a teendő, ha olyanja van férfiember közelében.

A fiú ez eddig nem igen érzett ingerenciát a leányra, szerény domborulatait sem vette még szemügyre, ami okkal furcsállhat az olvasó. Pedig alighanem csak az időbeosztásról lehetett itt szó, amellyel jóval tudatosabban bánt, mint kortársai. A napraforgók, például. Tudta jól, hogy útja első harmadára esnek mindazok a tájjellegű élmények, amelyeken megéri majd elmélázni, később már sűrűsödnek a zárt hegyoldalak, meg a felégetett mezők után maradt, tulajdonképpeni esztétikai élmény nélküli szürkésbarna síkságok. Az utastársak tüzetesebb szemrevételézést majd az út e második szakaszára tervezte, hiszen a leány még akkor is ugyanott fog ülni, s jó esetben még nem kezd el árasztani magából olyasfajta savanyú szagot, amely pedig könnyen megjelenik az ilyen zárt terekben, ha többen kénytelenek hosszabb ideig összezsúfolódni. Most viszont, hogy a felajánlás elhangzott, mindjárt más volt az ágenda. De nem véletlenül hívták ám őt se nőrokonai Eszes Tamásnak, hanem – egyebek között – mert rendkívül hirtelen is képes volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Azzal a leányt annak rendje és módja szerint előre vitte a mosdóhoz, amelyet azonban zárva találtak. Sebaj, így a trubadúr, rögvest azt javasolta a leánynak, kezdjenek neki, ha csak ímmel-ámmal is, még idekint a pettingnek, annyival is előbbre vannak, mire felszabadul a klotyó. Így közelebbről vizsgálva meg a fruskát, rögtön feltűnt neki, hogy a kabinban mégsem a nap ízléstelen árnyjátéka húzott halovány csíkot a leány széles orra alá, hanem igenis némi bajuszka szürkéllett a kirepedezett ajkak felett. A trubadúrnak se kellett több, úgy megragadta a csontos testet, hogy az majd összeroppant a markában. Pedig nem volt egy echte munkás keze, a disznóölő kés markolata tenyerét évek óta nem horzsolta. Meg más munka se nagyon, mióta csak a pengetésnek, meg az éneklésnek szentelte mindennapjait. A leány még fel is horkantott, mintha egy rossz álom közben, ahogy a fiú rántott rajta egyet. Még percekig gyömöszölte a vékonka testet, amaz meg vidáman kocogtatta csálé fogait, mert nem is hitte volna még az imént, hogy ez a mamlasz ilyesféle vadságra is kapható.

Idővel aztán kinyílt a WC ajtaja, még gombolkozott a kalauz, ahogy odabiccentett a pár felé, most már bemehetnek. Hiába nem volt egyikük sem vastag csontú, így is alig tudtak bepréselődni a kis helyiségbe. A fiú nagy nehézségek árán magukra zárta az ajtót, majd kinyitotta bukóra az ablakot, mert ilyen jólnevelt fiatalember volt ő. Nem véletlenül hívták úgy tanárai, hogy Jólnevelt Tamás.

Eztán a vonat már igen sebesen beért a megyeszékhelyre. A felek hirtelen búcsúztak, noha a duzzadt lábú anya még szerette volna meghívatni magukat a fiúval egy keserűlikőrre az utasellátóban. A trubadúr azonban egyre eltökéltebb tekintettel menetelt a sokaságban, át a várótermen, ki a nagykapun, rá a tavaszi napsugarak szárította földes útra, amely majdhogynem egyenesen a királyi udvarhoz vezetett. Az út nem volt rövid, de nem véletlen hívták őt barátai Gyalogló Thoma’-nak. A fellépők részére szolgáló hátsó bejáratnál várakozott, hogy amikor pontban hat órakor a templomtorony ablakából kihajol Olga, a mindenes öregasszony, s minden erejét összeszedve elkezdi pörgetni feje felett a kereplőt, ezzel váltva ki a harangozást, minek után a kongatás lehetetlenné vált, amióta ellopták harangnyelvet, na szóval ahogy ez a kerregő hang körbeszalad a várfalak mentén, s kinyílik az ajtó, elindulhasson a király elé. Egy szűk folyósóra vezették, amelynek padlója lebontott közkórházak töredezett kockaköveivel volt kirakva, a meszeletlen falon ötméterenként hol a király zsírkrétával készített arcképe (a megyeszékhelyi árvaház bentlakóinak ajándéka), hol egy lapos képernyő lógott, utóbbin így már előre láthatta a színpadot, ahová igyekezett. A második kanyar után egy operatőr és egy mögötte ugrabugráló világosító csatlakozott hozzá. Ettől fogva már önmagát is felfedezhette a képernyőkön, s mint a kisgyerek, aki az üzlet kirakatában látja viszont magát a tévében, néha fel-fel emelte karját, hogy félmásodpercnyi csúszással inverz önmaga integessen vissza. Már rávetült a várudvarról beszűrődő fény az utolsó check pointra, ahol egy királyi címerrel díszített fakópiros fürdőruhát viselő hostesslány várta. A lány zsírpapírt és tintapárnát helyezett az asztalra, azok segítségével levette a trubadúr ujjlenyomatát. Eztán szakszerűen, ráhelyezve a mintát a nyilvántartásukban szereplő papírlapra, a kettőt együtt a fény felé tartva összehasonlította azokat, majd a kamerának jól láthatóan bólintással igazolta az egyezőséget. Az énekes kilépett a színre. A király elé vonult, s meghajolt. Az intett, hogy kezdheti. A fiú méltóságteljesen lehunyta a szemét, orrán mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt, s belekezdett a Minden tájak legszebbike kezdetű ódába. Az első sor után a király intett a fogdmegeknek, azok szempillantás alatt a kivégző padhoz cibálták, kirúgták a lábát, hogy térdre rogyjon, fejét leszorították, a csuklyás hóhér pedig egyetlen határozott sújtással lecsapta a fejét. Az otthonokban unottan mormoltak a képernyők, csak a duzzadt lábú nő ütötte-rúgta a leányát, amiért az a vonaton a szeme láttára kikezdett egy semmirekellő nímanddal.